2018. április 6., péntek

24. Exiled from home

- De hyuuuuuung - fogad minket a vonyítás, ahogy belépünk Jin házába, mihez ama látvány társul, miszerint Tae Jin hátán “ugrálva” hisztizik az idősebbnek, miközben ő épp halad be a nagyszobába.
- Nem - érkezik a határozott, ám nem túl szigorú válasz, melyből kiérződik az enyhíthetőség.
- Mi ez az állatkert? - csukja be az ajtót Suga, beljebb tessékelve engem a küszöbről.
- Hyuuuung~
- Megjöttünk! - töri meg ezt az igazán idilli hangulatot a szőke, mire egy Jin siet elénk, ezúttal felesleges rakomány nélkül. - Miért megy a cirkusz?
- Semmi, semmi - int le minket kissé bizalmasan. - Nem vagytok éhesek? - varázsol egy igencsak kínos mosolyt magára, egyre tetézve a gyanút.
- De!
- Nem enni járunk ide - jegyzem meg, ugyanis mindig tömi belénk a kaját, akár egy nagyi.
- Süti~! - ugrik rám szemből egy indokolatlan Taehyung, ezzel kis híján felborítva engem. - Játssz velem!
- Khm!
- Oké - nyúlok combjai alá, hogy megtartva őt indulhassak be vele a szobába.
- Woah, te gyúrtál? Milyen izmos a vállad - tapogat meg jó alaposan, kihívva maga ellen a sorsot.
- Kim, meg akarsz halni? - lép mellém Suga, karomnál fogva megállítva.
- Tegyél próbára, Min hyung - vált hangneme gúnyossá az előbbi gyermekded helyett.
- Te akartad - ropogtatja meg ujjait, mitől mellesleg engem teljesen kiráz a hideg, ugyanis ki nem állhatom, mikor valaki a közelemben ezt csinálja.
- Nem! - fordulok úgy, hogy ne férjen hozzá tőlem, nem mintha olyan nehéz dolga lenne velem kapcsolatban.
- Yoongi - állítja le Jin, mielőtt tényleg belekezdhetne valamibe, s van akkora szerencsém, hogy rá legalább hallgat is.


Azt hiszem, a felnőtté válás valahol ott kezdődik, hogy egyedül képes vagyok olyan dolgokra, amikhez eddig segítségre volt szükségem. Félek, aggódok, valamint a testi és lelki sebeimet is örökre magamon hordom, de már igencsak ideje a saját lábaimra állnom.
Az eddigi életemmel ellentétben viszont itt vannak nekem a többiek, akikre bármikor számíthatok, akik akkor is mellettem vannak, ha én nem akarom, s akik a családom helyett a családom lettek.

- Biztos e-
- Biztos - vágom rá egyből, mire Suga tekintete - már ha lehetséges -, még ennél is jobban elkomorodik.
Ő nem igazán van elragadtatva attól, hogy haza költözöm, pedig ennek valahol így kell lennie. Nem élhetek örökre az ő és szülei nyakán, mikor van saját otthonom, ahol mellesleg már elég rég voltam. Még a végén elfelejtenek engem…
- Azt ugye tudod, hogy minden nap ugyanúgy melletted leszek, maximum este nem - köti ki határozottan, esélyt sem adva rá, hogy netán véleményem legyen.
Kicsit - nagyon - féltő lett, mióta volt a “baleset”. Látszatra már nincsen rajtam semmi, a járásom is elég stabil, lelkileg viszonylag oké vagyok, ám ő ragaszkodik hozzá, hogy mindenhova kísérgessen, és egyedül Jinnel gondol engem biztonságban. Arról, hogy a többiekkel legyek, hallani sem akar, főleg, ha Jiminről, vagy Taeról van szó.
Őszintén? Csöppet sem zavar, sőt…! Titkon imádom, hogy ennyire törődő, és azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, miszerint kizárólag nekem mutatja a kedves oldalát, mindenki mással ugyanolyan, mint eddig volt. Tény, kicsit változott a velük való kapcsolata is, de a tisztelet továbbra sem szerepel a szótárában.
- Most már tudom - bólintok, tekintetemet a mellettem sétáló Kyoura vezetve. Üresek a kezeim, még egy hátizsákot sem cipelhetek, inkább ő hoz mindent.
- Ha bármi van, hívj akár hajnalban, hozzám pedig akármikor jöhetsz.
- Köszönöm.
- Ne köszönd, fogadd meg!
Valahol mindig az enyém volt a hisztis szerepe, mert, ha nem is kifejezetten ama céllal tettem, amit tettem, valahogy mindig hisztinek éreztem, ám amit most produkál, még azt is felülmúlja.


Rettegek a viszontlátástól, pedig feleslegesen, hiszen hazatérek, nem egy idegenhez. Csak hát… igen rossz viszonyt ápolok anyu pasijával, amiben nem vagyok biztos, hogy tudnék változtatni. Talán nem is akarok.

Ahogy az ajtóhoz érünk, egyszerű berontás helyett kénytelen vagyok a zárt ajtó miatt kopogni, ugyanis kulcsom van, csupán fogalmam sincs hol. Az a végtelenül hosszú fél perc, míg kinyílik az ajtó, sosem tapasztalt érzéseket kelt bennem, azonban mindez semmi a látványhoz képest, ami fogad.
- Hát te? - húzza el a száját elégedetlenül anyám csávója.
- Hazajöttem - jelentem ki, s már kerülném meg, ha nem lépne arrébb, elállva ezzel az utat.
- A kutya kint marad - parancsol rám ridegen.
Nem merek megszólalni, nekem ez nem megy… Ordítanék, veszekednék, de az nem én vagyok, így csupán letaglózottan meredek a semmibe.
- Már megbocsáss - tol kissé hátrébb, kihúzva magát Suga. - De a kutya előbb itt volt, mint te.
A férfi csak egy kelletlen pillantást vet rá, majd minden szavát nekem célozva kapaszkodik az elhatározásába.
- A kutya fizet lakbért? Tesz bármit a családért? Segítek… Nem. Ellenben minden koszt behoz és bacilusokat terjeszt, amik ártalmasak lehetnek a gyerekekre.
- De ő a társam… - teszek egy gyenge próbálkozást, érezvén, hogy ezt bizony elvesztettem.
Kyouya, aki a világon a legtöbbet jelenti nekem, kit lett tiltva otthonról?
- Jungkook, hol van az anyukád? Azt hiszem, neki ebbe több beleszólása van, mint ennek a fasznak - fordul hozzám Suga, a másik fél számára is jól hallhatóan beszélve.
- Hogy beszélsz, taknyos? - emeli éppen csak kicsit feljebb a hangját, ezzel borzongást keltve bennem. - Azt hiszed, kölyök, hogy hónapokat távol vagy, és nem változik semmi? Egyébként, anyád nincs itthon.
- Hol a telefonod? - nyúl jéggé dermedt mivoltomhoz, s kivéve a keresett tárgyat a zsebemből, már tárcsáz is, kihangosítva a készüléket.
- Igen, tessék? - veszi fel néhány csörgés után anya.
- Öhm - eszmélek fel, gyorsan kigondolva, mit is kellene mondanom. - Hazajöttem, de a… a pasid nem enged be.
- Legalább ne hazudnál - sóhajt, mint aki a világ összes terhét a vállán cipeli. - Csak a kutya nem jöhet be.
- Kicsim, Kyouyának jobb lesz kint, ahol szabadon játszhat.
- Mi? Nem!
- Sajnálom, hagyd kint, aztán ha hazaértem, beszélünk. Ne veszekedjetek. Puszi - nyomja ki, nyíltan emellé az idegen mellé pártolva.
A férfi arcára diadalittas mosoly kúszik, majd keresztbe font karokkal alaposan végignéz rajtam.
- De, hogy még buzi is lettél hozzá... - ingatja a fejét, s mint aki jól végezte dolgát, bemegy a házba.
- Megölöm - morog mellettem teljesen befeszülve Suga.
- Mindegy, hagyd - adom meg magam, már nem is annyira akarván hazajönni.
- Figyelj, még nem késő visszaköltöznöd.
- Nem, köszönöm, nekem itt a helyem - utasítom vissza letörten, pedig ezerszer jobban hangzik az a lehetőség.
- Ha gondolod, a kutyádról gondoskodom, mert úgy látom, számodra nem opció, hogy kint tartsd.
- Tudom, hogy nem szereted…
- De a tied, így szívesen magamhoz veszem, és láthatod minden nap.
- Nem akarom, ho-
- Oké, viszem.

Miután bent lepakoltunk, hazaküldtem Sugát, hogy egyedül elrendezhessem a dolgaim, majd megvárjam anyát és a kicsiket.
Tényleg minden megváltozott, mióta elmentem. Új szabályok, új rendszer, és ez ellen senki nem tesz semmit. Az ikrek, bár még ugyanúgy szeretnek, mikor éppen velük lennék, a hapsi elküldi őket fürdeni, mesét nézni, aludni… bárhová, csak ne velem legyenek. Mikor anyu éppen nincs a közelben, azt ecseteli, mennyire undorító a kinézetem, hogy fülbevalót csak a buzik hordanak, meg hasonlók. Ő egyértelműen nem lát szívesen a saját otthonomban, ami szorongással tölt el, elvégre ez az a hely, ahol biztonságban kellene éreznem magam, mégsincs így.
Az első este szinte aludni sem tudok. Nincs mellettem senki, egyedül vagyok a szobámban, s mire eljön a reggel, már csak azt várom, mikor ér ide Suga, hogy mehessünk Jinhez.

- Elég lehangoltnak tűnsz, Süti - huppan mellém Tae, míg én az ölemben fekvő Kyout simogatom.
- Szedd ki belőle, mert nekem semmit nem mond - áll fel másik oldalamról Suga, kettesben hagyva minket, gondolom, hátha így megnyílok Taenak.
- Nem vagyok…
- De hisz látom. Volt valami köztetek? - mászik az arcomba, ahogy általában szokott.
- Hazaköltöztem.
- Ohh - tántorodik meg egy pillanatra. - És nem jó otthon?
- Anyám pasija utál engem.
- Hát költözz hozzám - tenyerel szabad combomra, jó erősen megmarkolászva az érzékeny részt, mire fel is szisszenek.
- Nekem otthon a helyem.
- Dehogy is! Ott a helyed, ahol neked jó.
- Jó otthon…
- … csak mégsem - keresi a tekintetem, de hiába.

A napok teltével minden fokozatosan romlik. Egyre rosszabbul érzem magam, miközben a férfi egyre nagyobb hatást gyakorol rám, mindent szabályozva, hogy még véletlen se lehessen az, amit én szeretnék. Időkorlátokat kapok, ultimátumokat, és egy csomó olyan miatt is le vagyok szidva, amihez nekem semmi közöm.
Suga ettől persze ideges, pedig nem nagyon mondok el neki semmit, pont emiatt, ám van szeme, látja, hogy mennyire nincs kedvem az élethez sem. És, ha Suga ideges, a többiek is azok…

- Munkát kell találnom - motyogom a padlónak, Jin szőnyegén múlatva az időt, míg haza nem rendelnek.
- Mire kell a pénz? - érdeklődik Jimin, tekintetével végig a képernyőn lévő autót követve.
- Anyuéknak…
- Nekik mire? És miért tőled?
- Nem tudom, de azt mondták, menjek el dolgozni, úgysem csinálok semmit a szünetben - dőlök el csüggedten, lassan készen rá, hogy újfent itt érjen utol az álom, ha már este képtelen vagyok aludni. - Meg ugye semmi nincs ingyen, valamiből fizetni kell a lakást, az ételeket, hasonlók…
- A kurva élet! … Bocsi… - teszi le a kontrollert. - Ha gondolod, beszervezhetlek oda, ahol én szoktam néha dolgozni. Raktál, cipelgetés, ilyenek.
- Nem, nem gondolja - tér be a nappaliba Suga, ezzel magára vonzva mindkettőnk tekintetét. - Miért akarna ő dolgozni, főleg egy raktárban?
- Mert a szülei erre kötelezték. Vagy te tudsz jobb munkát?
- Mi az, hogy erre kötelezték? Nem kötelezhetnek semmi ilyesmire egy gyereket.
- Nem vagyok gyerek…
- Még jócskán kiskorú, úgyhogy gyerek. Beszélek én velük!
- Inkább ne…

Az igazság az, hogy anyám pasija utálja Sugát. Szerinte egy tapló köcsög, akiről már messziről lerí, hogy állandóan bajt kever, ha meg engem is belevisz valamibe, örökre eltiltanak tőle. Mikor nálunk van, minden lépésünket követi, de főleg az övét, mintha attól félne, hogy valamit ellop, vagy akármi… Mondjuk ez nincs másként akkor sem, ha bárki más van itt, csak őket nem ócsárolja nyíltan. Ezek után nem csoda, hogy utálok otthon lenni, s egy normális szerdai napon vagyok annyira bátor, hogy csak egy órával később menjek haza, ám a házhoz közeledvén egyre inkább megbánom a tettemet.
Ahogy a kulcsom fordul a zárban, az ajtó már nyílik is, és csakhamar vele találom szembe magam.
- Tudod te mennyi az idő?
- Tudom…
- Helyes, akkor azt is tudd, hogy holnap nem mész sehova. Játsszál azzal, aki hülye. Mondjuk a kis barátoddal - biccent a mögöttem álló Sugára. - Remélem hallottad, úgyhogy holnap ne gyere. Na, helló - ránt be engem a karomnál fogva, rácsapva a megszokásból beinduló kutya orrára az ajtót.

Ha nem bánna olyan jól a kicsikkel, ahogyan, s ha nem szeretné ennyire őt anyu, biztos nem viselném el mindezt, azonban sajnos nem ez a helyzet. Persze, az se lenne jó, ha az öcséimmel is ekkora paraszt lenne, de legalább lehetne indokom, hogy szembeszálljak vele. Így viszont csak csendben tűrök és nyelek, igyekezvén elrejteni a többiek elől, hogy mennyire nagyon utálok miatta már mindent.

Csütörtök késő este igencsak magamba roskadva fetrengek az ágyban, sokadjára végiggondolva az életem, valamint azt, hogy mit tehettem, amivel ezt kiérdemelhettem, mikor egy, az ablakomon való koppantás ránt vissza a valóságba. Eleinte nem is szentelek neki figyelmet, ám a következőnél már odapillantok, s a szemeim rögtön meg is akadnak egy serényen integető Taehyungon.
- TaeTae - nyitom ki az ablakot, beengedve őt a szobámba.
- Sss, még meghallanak - teszi mutatóujját az ajkai elé.
- Mit keresel itt? - veszem bőségesen lejjebb a hangerőt, mielőtt tényleg benyitva valaki.
- Jöttem hozzád - rúgja le a cipőit, s helyezkedik el az ágyamban.
- Ilyenkor…?
- Vagy megszöktetlek, de az rizikósabb, vagy itt alszom. Válassz! - tárja szét a karjait, mint aki ölelésre vár.
- Kedves vagy, de nem kell ezt csinálnod. Menj haza, Tae.
- Jó, akkor maradok - karol át és dől el velem, jó alaposan megölelgetve, amit Suga egészen biztosan nem nézne jó szemmel.

Taehyung a bátyám, és nagyon sokat jelent számomra, hogy képes még egy ilyen helyzetben is felvidítani. Rá tényleg mindig számíthatok, mikor szükségem van némi támaszra, ráadásul anélkül, hogy szólnék neki. Ő tudja… érzi…

- Na, skacok, válasszuk ki a hetet, ami mindenkinek jó - tömörülünk össze mind a heten - plusz Kyouya - Jin előszobájában. Ki a kanapén, ki a földön, ki csak állva, hogy valami eddig még számomra ismeretlen dolgot megbeszéljünk.
- Mire? - nézek körbe, hátha valaki megszán némi válasszal.
- Megyünk nyaralni - húzódnak izgatott mosolyra Hoseok ajkai.
- Mi? - szökik ki a számon, pedig esküszöm, én nagyon igyekszem leszokni róla.
- Minden évben kint töltünk egy-két hetet Jin nyaralójában a tengernél.
- Ohh - lepődök meg. Sosem gondoltam volna, hogy Jinnek még nyaralója is van egy ekkora ház mellett, pedig vele kapcsolatban minden pont ennyire rejtélyes.
- Nekem a jövőhetem végig szabad - kezdi a sort Jimin.
- Nekem is - folytatja Tae.
- Nekem minden hetem szabad - ismerem be, bár ez is csak addig lesz, míg nem találok végre munkát, amiben Suga kifejezetten hátrányomra van, merthogy neki semelyik nem tetszik.
- Rám szükség lesz, a beérett csikókat kell képezni - feleli Namjoon, mire a sor visszaugrik Jiminre.
Mindez egészen addig megy, míg végül ki nem egyezik a csapat július első hetében, ami majd az akkori helyzettől függően bővíthető lesz.
- Akkor most ebéd - csapja össze kezeit a ház ura, s kitessékel minket a konyhába.
Nagyon szeretem Jin főztjét. Komolyan, a világ legjobbja. Valójában ezen élek, minden táplálék, amit a szervezetembe viszek, Jin konyhájában készül.
- Szoktál te enni otthon? - nézi szórakozottan a habzsolásomat Hobi.
- Nem - mondjuk ki Sugával egyszerre, mire jól látható döbbenet ül a kérdező arcára.
- Miért? - pillant rám meglepetten Jin is.
- Inkább nem megyek ki, csak ne találkozzak azzal a szeméttel - állok meg fél percre. - Be meg nem vihetek ételt.
- Akkor ezek szerint többet kell főznöm - elmélkedik hangosan, már fel is állva, hogy elkezdjen kaját csomagolni.
- Nem, hyung, dehogy is! Minden nap itt vagyok, erre igazán semmi szükség.
- Hagyd, felesleges - mondja ki Tae a nyilvánvalót, mert ha Jin egyszer valamit a fejébe vesz, az bizony úgy is lesz.

Néhanapján beugrunk Sugáékhoz is, de csak azért, hogy töltsünk ott némi időt, kettesben, netán a szüleivel és a húgával. Szeretek ott lenni, mert az anyukája kedvel, a cica, meg ugye Kyou is ott él.
- O-oppa! - torpan meg Yuji az előszobában, majd egy pillanat alatt elrohan.
- Ez kész röhej - fújtat egyet idegesen Suga, s lerúgva a cipőit, elindul befelé.
- Miért? - követem, próbálva megérteni a problémáját. Néha egészen úgy tűnik, hogy rossz viszonyt ápol a testvérével, bár nem tudom, miért, hiszen igazán aranyos kislány.
- Az még röhejesebb, hogy te nem veszed észre - morog tovább, míg vissza nem ér Yuji.
- Hogy érzed magad, oppa? - áll elém immár egy teljesen más szerelésben, felkötött hajjal.
- Jajj, oppa - nyávog Suga, a húgáéhoz hasonló hangot imitálva.
- Kuss - rivall rá, hirtelen egész mást mutatva magából ez az apró lány. Látszik, hogy rokonok…
- Jól, köszönöm. És te?
- Senkit nem érdekel - ragadja meg a szőke a csuklómat, s berángat a szobájába.
- Engem érdekelt volna…
- Ez amiatt van, mert ilyen piszok jól nézel ki - vágja be az ajtót, ezzel a frászt hozva az állatokra.
Talán kicsit, vagy egy kicsit jobban, de tuti elpirultam. Nem szokott ilyeneket mondani…
- Aha - hagyom rá a dolgot, elvégre minden vagyok, csak helyes nem. Piszok az egészen biztosan.
- “Aha”? Nem hiszed el? - vonja fel az egyik szemöldökét.
- Hát, nem mondanám - rántom meg a vállam, ám kettőt pislogni sincs időm, hátam az ágynak vetődik, és Suga fölém magasodva mélyeszti sötét íriszeit az enyémekbe.
Nos… kis híján szívrohamot kaptam.
- Pedig igazán nincs okod kételkedni - fúrja térdét a lábaim közé, ezzel elérve, hogy szétnyissam azokat, majd nemes egyszerűséggel ágyékát az enyémnek nyomva biztosítja állítása igazságát.
Az, hogy félek tőle, felettébb gyenge kifejezés arra, amit érzek. De igazából nem is tőle, mint sokkal inkább ettől a helyzettől. Az idők végezetéig belém égett az az este, s hiába tudom, hogy nem tenné többet, a tény, miszerint sokkal erősebb, és valójában bármikor megismétlődhetne, halálra rémít. Nem akarom többé átélni azt a fájdalmat, tehetetlenséget és megalázottságot…
Tekintete lágy, és nem mozdul, míg kapaszkodót keresvén nem markolok a karjára. Biztos vagyok benne, hogy minden az arcomra van írva, ugyanis ő visszavéve a hevességből hajol lágyan az ajkaimra, és invitál egy gyöngéd csókba. Jobban szeretem, mint amennyire félek tőle, s ez a percek teltével egyre csak kiteljesedni látszik. Óvatos játéka, apró rezdülései fokozatosan oszlatják el a kételyeim, elérve, hogy hozzá hasonló állapotba kerüljek.
Tisztában vagyok azzal, hogy mi sülhet ki ebből, hogy mennyire fájdalmas az valójában, de hiszem, hogy Suga nem tesz semmi olyat, amivel árthatna nekem.
Súlyát a baljára helyezve simítja tenyerét a vállamra, majd csúsztatja le a mellkasomra, onnan pedig a hasamra, egy pillanatra sem szakadva el tőlem. Karjaimat a nyakába fonva fordulok ki teljesen magamból, többet és többet követelve, mit ő nem rest meg is adni nekem. Próbálom viszonozni, próbálok lépést tartani vele, de aggodalmam immár sokkal inkább arra irányul, hogy túlontúl ügyetlen vagyok, míg nem tenyere mereven álló tagomra talál, ezzel száműzve az összes létező gondolatomat.
A csókba belenyögve szívom be alsó ajkát, s feljebb nyomva ágyékomat tudatom vele, hogy felettébb jól esik, amit tesz. Nadrágon keresztül rám markolva csal elő minél furcsább hangokat belőlem, de azért figyelek is rá, nehogy bárki meghallja… már amennyire megy.
Egy utolsó puszit nyomva a számra tér át az arcomra, a fülemre, és végül a nyakamra, ott folytatva a kényeztetésemet, miközben ujjaival nemességemet masszírozza.
Egyre inkább akarom őt, azt, amit nyújthat, valamint viszonozni számára ezt az érzést. Talán készen állok rá…
A pulzusom az egekben, a zihálásom kitölti a kicsiny szobát, és minden ponton ég a bőröm, ahol ajkai hozzáérnek. Suga egész lénye kitölti a gondolataimat, kiszorítva minden kételyemet.
A pillanat egy törtrésze alatt száll le rólam, és rántja rám a fölöttünk kupacba gyűrt takarót, mire szinte azonnal nyílik is az ajtó, jelezvén, miszerint vendégünk jött.
- Takarodj már ki! - förmed rá a szőke, felfedve ezzel a kilétét.
Épp elég gond az, hogy mindjárt megfulladok, annyira próbálom rendezni a légzésem, de ha nekem most fel kell ülnöm és álló farokkal, ziláltan társalogni a húgával, egészen biztosan lebukunk.
- Nem hozzád jöttem!
- Húzz ki, taknyos! - vág hozzá - vagy csak felé - egy párnát, mit az ajtó hangos becsapódása követ. - Én megmondtam - villant rám egy önelégült félmosolyt, s egy csókot nyomva a homlokomra, feláll mellőlem.
- Hyu- - szólnék utána, de nem is tudom, mit mondhatnék erre.
- Igen? - fordul felém igencsak szórakozottan.
- Semmi…
Erre elneveti magát, és kimegy a szobából. Azt hiszem, szeret…

Az otthon lévő feszültség hétről hétre tetéződik, mit egészen addig tűrök, míg el nem akarnak tiltani Sugától. Pedig semmi rosszat nem tesz, sőt, ő hoz haza minden nap időben, bár még így is találnak okot arra, hogy szobafogságot kaphassak. Tény, hogy semmit nem tehetne az ellen, hogy találkozzak vele, mert ha kimegyek, úgysem tudnak nyomon követni, de egyik este összeszedvén a bátorságom, elhatározom, miszerint tisztázom velük a dolgot. Nem foszthatnak meg az egyetlen örömömtől, és szeretném, hogy tudják, milyen sokat jelent nekem ő.

- Anya - csoszogok ki a konyhába, hol ő éppen mosogat, míg a pasija eszik, de rá ügyet sem vetve ülök le az asztalhoz. A kicsik már lefeküdtek, amit mindenképpen megakartam várni, elvégre ez nem egy nekik való téma.
- Mondd - folytatja tevékenységét, pedig régen, mikor beszélni akartam vele, mindig csak rám figyelt. Jó, nem várom el, csupán rosszul esik, hogy tényleg mennyi minden változott, mióta itt ez az állat.
- Emlékszel arra a szőke srácra? Yoongira…
- Aaaa, aha.
- Na, kezdődik… - cicceg elégedetlenül a csávó.
- Valójában ő nem rossz. Te is tudod, hogy Suga mentett meg még az iskolában. Akkor örültél neki, hogy vele barátkozom.
- Az akkor volt, most meg most van - ejti ki tőle szokatlan érdektelenséggel.
- De mi változott?
Én tényleg próbálom megérteni őt, de ami az utóbbi időkben köztünk volt, kész agyrém. Teljesen felesleges volt belekezdenem is, nem hiszem, hogy meggyőzhető, arról nem is beszélve, hogy a pasija pedig végig undorodva méreget engem.
- Nem tudom, kisfiam, csak nem. Nem szimpatikus, kész.
Ennyi? Ennyit jelent az én boldogságom? Ennyit jelentek én? Nem szimpatikus neki, ezért már nem is láthatom? Ez egy vicc…
- Nem számít, ugyanis ő a párom, és találkozni fogok vele, ha tetszik, ha nem!

A legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy valaha az édesanyám, akire elméletben bármikor számíthatok, aki állítólag szeret és elfogad, ahogy vagyok, képes egy szó nélkül végignézni, hogy a pasija az éjszaka közepén kivág engem otthonról. Pedig a valóság sajnos ez, nem számítok már a családomnak…


2017. augusztus 9., szerda

23. To grow up

A légkör szokatlanul komoly, t'án kissé feszült is, ám minden bizonnyal mérföldkőhöz érkeztünk. Ketten maradtunk az egész házban, s napok teltével minden változásnak indult, de a java még hátra van, méghozzá bennem. A békés reggeli befejeztével figyel engem Suga az asztal másik feléről, valamin eléggé törve a fejét, mely minden bizonnyal fontos, elvégre nem sűrűn beszélgetünk, bár ez főleg az én hibám.
- Tudod, Jungkook, felnőni nem lehet sérelmek nélkül - kezdi lassan és kimérten, közben végig a szemeimbe nézve. - Ha még a széltől is óvnak, egyszer ugyan eléred a kort, de attól még nem lesz belőled érett felnőtt ember. Vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell tapasztalnod ahhoz, hogy később helyes döntéseket hozhass. Mindenkinek más az útja, mindenkinek más a célja, mindenkinek más a végzete, ám ennek ellenére rengeteg dologban hasonlítunk, és csak tőled függ, hogy mit hozol ki ebből a hasonlóságból. Minél többet megélsz, annál inkább találod meg önmagad, egy olyan személy formájában, akit egyesek bárhogyan is szeretnének, képtelenség utánozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkinek keresnie kell a bajt, de ha már megtörtént, úgysem tudsz ellene tenni, szóval értelmesebb a saját hasznodra fordítani, értem?
- Igen - bólintok határozottan, mert bár a mondandóját értem, azt nem igazán, hogy miért ez a téma.
- Az, hogy erős vagy, nem feltétlen jelenti azt, hogy másoknak ártanod kell vele.
- De én nem vagyok erős…
- Dehogynem. És még erősebb leszel, ha tanulsz azoktól, akik elértek már valamit. Öltözz, aztán bemutatlak a világ legerősebb emberének - áll fel, s a válaszomat meg sem várva megy ki, kétségek közt hagyva engem egy új ember megismerését illetően.
Nem ismerem Suga szélesebb családi körét, vagy barátait, így kifejezetten aggaszt, hogy be akar valakit mutatni, de igazából bárkiről lenne szó, ugyanígy éreznék, tehát csak igyekezve elvonatkoztatni ettől szedem össze magam. Kyouya jelenléte mindig meg tud nyugtatni, mert tudom, hogy rá mindig, minden körülmény között számíthatok, hiába csak egy kutya.
Olykor, mikor úgy érzem, hogy az egész világ ellenem van, a kislányom nyújtja nekem a legnagyobb támaszt a csendes, tökéletesen kivehetően megértő hallgatásával, kinek mindig elpanaszolhatom a bajomat. Nem kell rá mondania semmit, mert ha arra lenne szükségem, embert keresnék fel, de Kyou szavak nélkül segít.


Az ismerős utakat róva egyre csak a hazamenetel jár a fejemben. Kellően visszaéltem már Sugáék vendégszeretetével, ráadásul otthon szükség lehet rám. Ugyan még tele vagyok hegekkel, de valószínűtlen, miszerint ennek nagyobb feneket kerítene anyu, ha meg mégis, valahogyan kimagyarázom magam. Szembe kell néznem a valósággal, ami egyenlő azzal, hogy nem retteghetek örökre mindentől, ami komolyabb fenyegetettséget jelent számomra, elvégre én is közéjük tartozok. Világéletemben ritka tehetségem volt a baj bevonzásához, ami ellen csak úgy védekezhetek, ha megtanulom kezelni, tehát bárkihez lesz most szerencsém, mélyen tisztelem, hiszen Suga nem néz fel csak úgy akárkire. Irigylésre méltóan független, talán már túlzottan nagy szabadsággal, de annyi alázatosság nem létezik, amennyit az elmúlt hetekben mutatott felém, mitől kissé bűntudatom van. Ahányszor azon vagyok, hogy ne okozzak több gondot, annyiszor tetézem a kellemetlenségeket számára…
- Már mindjárt ott vagyunk - töri meg a hosszúra nyúlt csendet egy enyhe mosollyal.
Komolyan vagyok olyan hülye, hogy fel sem tűnik semmi, míg be nem fordulunk Jin kapuján...Tényleg? Tényleg?! Ahh…
- Megjöttünk - nyitok be elsőnek, felvéve a többiek “üdvözlő” szokását, úgy előre lépdelve, mintha csupán hazaérkeztem volna. - Mm, nincs itt - kukkantok be a konyhába. Még sosem gondoltam át igazán, hogy Jin lakása elég nagy, hogy ne állandóan csak ebben az egy helyiségben találjuk…
- A szobájában van.
- És ezt te honnan tudod? - vonom fel az egyik szemöldököm, megindulva felfelé.
- Megérzés - von vállat könnyelműen, de én valamiért mégsem tudok neki hinni.
- Hyung~ - adok hangot fokozatos érkezésünknek, míg a nyitott ajtó elé nem érek.
- Meglesztek? - áll meg mögöttem Suga, miközben én a küszöbön toporgok az asztalán kutató házigazdát figyelve.
- Mi? Mért?
- Van egy kis dolgom…
- Tehát lepasszolni hoztál - jegyzem meg kicsit sértetten, elvégre nem vagyok kisgyerek, nyugodtan otthon hagyhatott volna, ha már valami titkosat csinál, ahova én nem mehetek.
- Ez nem teljesen igaz - Teljesen. Jól van, értem én.
- Szia, hyung - térek beljebb egy hatalmas mosolyt varázsolva az arcomra, és leülök az ágyára.
- Szia, Kookie. Nem jó velem? - egyenesedik ki és mellém sétál, s egyik kezét a vállamra simítja.
- Dehogynem, mert szeretlek - mondom szándékosan elég hangosan.
- Akkor jó - mosolyodik el lágyan. - Yoongi, mehetsz, nem lesz gond.
- Szuper - morran egyet, majd köszönés nélkül megfordul, és már csak távolodó léptei adnak jelet távozását illetően.




- Tudod, miért vagy ma itt? - foglal helyet mellettem Jin.
- Mert te vagy a legerősebb ember a világon - adok egy számára teljességgel érthetetlen magyarázatot, bár reakciójából látva inkább csak nekem az.
- Tényleg ezt mondta volna? Ez a gyerek egyre kedvesebb - kuncog fel, némileg rám hozva a frászt, ugyanis így már semmi sem világos. - Emlékszel, mikor először jöttél át hozzám?
- Igen.
- És mit gondoltál akkor?
Igazából elég jó az emlékezetem mindennel kapcsolatban, de nehéz úgy kihámozni az akkori gondolataimat, hogy ne árnyékolják a mostani ismereteim, hiszen akkor még teljesen idegen volt nekem a banda.
- Nem szándékoztam ide jönni, mert féltem. Elméletileg azért akartak nálad lenni, mert egyedül élsz, és senkit nem zavarunk, nekem meg ebből csak annyi jött le, ha ordítanék, se hallana senki, hogy segíthessen. Akkoriban nem mertem bízni…
- És arra, hogy mit mondtam, miért élek egyedül?
- Mert a szüleid két éve kiköltöztek Amerikába, te meg a suli miatt maradtál. Vagy valami hasonlót.
- Nos, az igazság nem ez - kuncog fel, de ez már inkább tűnik erőltetettnek, mintsem boldognak. - A szüleim négy éve meghaltak…
- Mi? - hűlök el teljesen a másodperc egy törtrésze alatt.
- Tizenöt éves voltam, mikor nyaralásról hazafelé jövet a mi kocsink karambolozott egy másikkal, amit egy részeg srác vezetett. A mi kocsink kisodródott a pályáról, és fának ütközött, majd kigyulladt. Nem sokra emlékszem akkorról, mert a sokkos állapot miatt elájultam, de mikor magamhoz tértem, már a kórházban voltam, mindenféle gépre kötve. Apát, anyát és a tizenkét éves öcsémet nem találtam sehol, és az orvosok sem mondtak róluk semmit. Mint később kiderült, csak azért, mert az állapotom nem engedte meg a plusz stresszt. Eltört a jobb kulcscsontom, zúzódott a koponyám, agyrázkódást kaptam, valamint több helyen égési sérülések tarkítottak, és nem akarták, hogy az idegesség miatt, ami eleve nyomott már akkor, ne szedhessenek le a gépről, ezért csak két héttel később tájékoztattak róla, miszerint ők meghaltak. A szüleim azonnal, az öcsém a mentőben - meséli előre dőlve, két könyökét a térdein megtámasztva. Az arca kicsit bánatos, de egyébként semmi mélyebb érzelmet nem lehet leolvasni róla. - Mivel árva lettem, a nagyszüleim fogadtak örökbe, de csak papíron. Sosem békéltek meg vele, hogy apa egy ennyire hatalmas cég fejeként egy egyszerű nőt vett el, akinek nem is volt semmi más teendője, mint ellátni a ház körül a dolgokat, miből adódik, hogy minket sem kedveltek. Az ellentétek miatt megszakadt a kapcsolatuk, így annak reményében, hogy általam hozzájutnak apa örökségéhez, úgymond befogadtak, ami abból állt, hogy az ország másik felén - azaz itt - megkaptam ezt a házat, mely eleve engem illetett, de amint rájöttek, hogy a bankszámlához semmi hozzáférésük nincs, nem vettek többet rólam tudomást.
- És hogy bírtad ki egyedül? - vizsgálgatom őt kikerekedett szemekkel, ugyanis képtelen vagyok feldolgozni, hogy Jin ennyi mindenen ment keresztül. Az egyértelmű volt, hogy egy végtelen kedves, törődő ember, de ezt nem hittem volna…
- Rögtön szeptemberben kezdtem az elsőt, így nem volt sok időm a sebeimet nyalogatni. Testileg még nem voltam teljesen ép, lelkileg meg annyira sem, ám nem javult volna, ha csak bezárkózok. Megtanultam ellátni magam, minden időmet a tanulásba öltem, és csak feledni akartam. Természetesen, hasztalanul - sóhajt fel mélyen. - Második elején jártunk, mikor találkoztam a kis Yoongival, aki nagyjából egy sok csatát vesztett harci kutyának nézett ki. A türelem fogalmát még közelről sem ismerte, minden rosszabb szóra nekiugrott bárki torkának, és nem volt reggel, hogy ne az igazgatóiban kezdje - jelenik meg valami igazibbnak tűnő mosoly ajkain. - Fiatal zseniként kezdte nulladikban, az átlag korosztály alatt, és talán csak az esze és édesanyja állandó könyörgése mentette meg a kicsapástól. Összevont tesin kerültem mellé párnak, de nekem… - hagy egy nagyobb szünetet, ám nem akaródzik folytatni a mondatot, ami felettébb kétségbeejtő. - Tehát fizikailag már akkor mérföldekre volt tőlem. Négy osztályt tettek össze, mert az egyik tesi tanár beteg volt, a másik meg előző nap mondott fel, úgyhogy az angolos nulladikosok, az elsősök és két másodikos évfolyam nyomorgott a tesiteremben. Yoongi nekem esett a bénaságom miatt, Namjoon meg lerángatta rólam, és összeverekedtek. Nagyjából innentől vált szokásává engem piszkálni, ahányszor meglátott a folyosón, ám mivel nem különösebben vettem magamra, annál jobban próbálkozott. Talán fél éve is csinálta már, mikor a tanáriban volt dolgom, és meghallottam, hogy róla van szó, miszerint összefirkálta a földszinti fiú mosdót, mely az utolsó húzása volt, és ha ezt rá tudják bizonyítani, akkor kirúgják. Nagy szerencsénkre a kézírásunk igen hasonló, tehát elvittem a balhét, és itt változott meg kettőnk kapcsolata, bár az is miattam, mert állandóan a nyakára jártam, és elsimítottam a kétes ügyeit. Az igazgató tudta, hogy nem én csináltam azokat, de mindig sikerült úgy kihúznom, hogy ne lehessen megkérdőjelezni engem a történetet illetően. Majd egyik reggel nagy bújkálva jött oda hozzám, hogy hatalmas bajban van, amit én nem mondanék el, mert ha akarja, ő úgyis megteszi, de annyi a lényeg, hogy az élete múlott pár wonon. Innentől abbahagyta a sötét ügyeit, beavatott az életébe, és elfogadott első igazi barátnak - pillant rám meséje végén szeretetteljesen.
- És hogy alapult a banda? - kérdezek rá, mert bár a szüleivel kapcsolatban is érdekelnének dolgok, inkább nem emlegetem fel, ha már ennyire elkanyarodtunk.
- Yoongi hatalmas álma volt, hogy hasonlítson valakire, akinek egyáltalán nem jut eszembe a neve. Tehát rapper akart lenni… Tudtam, hogy Namjoonak és Hoseoknak is hasonló álmaik voltak, én meg tanultam énekelni általánosban, ezért összeültünk a nyáron kitervelni a dolgot, de lényegében mindig arra jutottunk, hogy ilyen összeállítással nem lehet bandát alapítani, így szeptemberben elkezdtünk keresgélni.
- Ekkor jött Tae és Jimin, ugye?
- Bizony. Lényegében ők segítettek kiheverni a traumát, felállni, és az évek során egy szép nagy család vált belőlünk.
Nem kicsit rendített meg Jin múltja, s így utólag megértem, miért nem kötötte az orromra még a legelején. Így már azt is tudom, hogy Suga miért viselkedik ilyen tisztelettudóan vele, és miért tartja a legerősebbnek a világon, mellyel mellesleg már nincs egyedül. Beletelik jópár percbe, mire magamhoz térek az információk befogadása után, hiszen ez elég sok mindenre magyarázatot ad, amivel eddig nem voltam biztos a fiúkkal kapcsolatban.
Míg Jin főz, én továbbra is a gondolataimba mélyedve figyelem, ahogy lelkesen készíti az ételt, mint akinek kötelessége lenne ellátni minket. Túl hamar, ráadásul egyedül kellett felnőnie. Én a helyében utálnék mindent és mindenkit, ehelyett ő annyi szeretetet áraszt, amennyi képtelenség, hogy elférjen egy emberben.
- Halihó - nyit be nagy hévvel Suga a bejárati ajtón. - Hoztam egy kutyát.
- Nem vagyok kutya! - hallatszik Tae panaszos hisztije, s csakhamar beér hozzánk a konyhába. - Szia, Süti. Mizu? - huppan le mellém egy szabad székre, és fáradtan hátradőlve piheg.
- Sziasztok - jön be Suga is, és közvetlen mögém állva két tenyerét a vállaimra helyezi, innen nézve a tűzhely előtt sündörgő férfira. - Mit gondolsz róla? - hajol le hozzám, hogy halk szavaival egybetűzve biccenthessen Jin felé, bár biztos vagyok benne, hogy mindenki jól hallotta.
- Igazad volt - ismerem be elmosolyodva.
- Miben? - kérdezi Taehyung, ő is a legidősebbet mustrálva.
- És ez neked újdonság? - nyom egy csókot a nyakhajlatomba, mire végigfut a testemen egy jóféle borzongás, s ő szórakozottan hümmögve húz ki egy másik széket, hogy hozzám a lehető legközelebb leüljön rá.
- Nem.
- Hazudsz. Sosem hiszel nekem.
- Én is tudni akarom! - toporzékol Tae, kit Jin megszánva fordul hátra, hogy ő maga avassa be a részletekbe.
- Elmeséltem Jungkooknak az igazságot a múltamról.
- Woah - néz először rá, majd rám nagy szemekkel. - Hyung a legeslegjobb, ugye?
- Nem vagy szomjas? - simít végig felkaromon Suga.
Néha nagyon gyerekesen tudnak viselkedni, ahogy harcolnak a figyelmemért, csak azért, hogy egymásnak keresztbe tegyenek vele, de valahogyan mindig kihúzom magam, inkább Jinhez menekülve, mielőtt miattam összekapnának.


Ahogy telnek a napok, úgy vagyok egyre elszántabb, miben az egyetlen akadályom Suga és az ő óvó természete. Majdnem egy hetembe telt kikönyörögni, hogy Jiminnel elmehessek a plázába, állítólag pár ruháért, amit csak azért szeretnék pont vele, mert kevés időt tudunk együtt tölteni, de a valóság teljesen más, mely miatt biztosan nem enged el vele többet, sőt, talán senki mással sem.
- Minden megvan? - mér végig zavarbaejtően, majd egy haragos pillantást vetve társamra húzza el a száját.
- Minden.
- Ha bármi van, hívj. Itthon leszünk - teszi kezét az ágyon mellette fekvő kutyára. Nincs annál szebb dolog a világon, mikor Suga önszántából és kedvesen foglalkozik Kyouyával, ugyanis az nekem mindennél többet jelent.
- Rendben. Majd jövünk - intek neki, mielőtt elhagynám a házat Jiminnel a nyomomban.
- Akkor, mivel kezdünk? - fordul célirányosan a plázába vezető buszmegálló irányába, hogy miután odaérünk, gyorsan átböngéssze a menetrendjét.
- Fülszúrás?
- Biztos vagy benne? Mármint nem annyira fájdalmas, ha csak bőrbe akarod, de ez azért nagy dolog hozzád képest.
- Biztos. - Egyáltalán nem az.
- És a hajfestés is?
- Igen.
- Akkor azzal kezdünk, mert elég kényelmetlen lenne, ha a sebbe víz vagy festék menne.
A plázáig nem sokat beszélünk. Köztünk, mióta megtudta, hogy Sugával vagyok, mindig van egyfajta feszült légkör, mihez elengedhetetlen a kínos csend. Érződik, hogy próbál ezen változtatni, de nincs miről beszélnünk, így én inkább nézelődök, ő meg a telefonját nyomkodva közlekedik.
Beérve a hatalmas épületbe, alig pár méterre a bejárattól már meg is van a szalon, mit Jimin elméletileg rendszeresen látogat, s bár nem mondom, hogy bejön a narancs haja, de neki kétségtelenül jól áll, meg amúgy sem értek hozzá, tehát nekem majdnem mindegy, hova hoz.
- Helló - köszön, mit én is követek. - Minhyuk bent van? - támaszkodik rögtön a jobb oldalt lévő pultra, mi mögül egy nő mosolyog kettőnkre.
- Ebédel. Pár perc és jön, addig foglaljatok helyet - mutat a másik oldalt felsorakoztatott székekre, mely előtt egy asztal pihen, rajta több hajápolással foglalkozó újsággal.
- Köszi - fordul meg Jimin, hogy helyet foglaljon.
Miközben várakozunk, a többi embert figyelem, ahogy hajat vág, szárít, vagy éppen mossa. Sosem voltam még ilyen helyen, mert anya mindig levágta nekem otthon, és számomra teljesen mindegy volt, hogy hogyan áll. Javában csak géppel lehúzta, bár az most nagyon megnövekedett, nem szeretnék újra olyan rövidet.
- Oh, Jimin - üti meg a fülemet közvetlen mellőlem egy férfihang, s felé fordulva nézek végig a magas, vékony, fiatalos alakon. - Mi járatban erre? Ledobnád sárga fürtjeidet, vagy kopaszodni szeretnél?
- Most nem miattam jöttünk, hanem Kooknak kéne egy kis igazítás - mutat rám, mire felállva mélyen meghajolok.
- Jó napot, Jeon Jungkook.
- Wow, milyen magas gyerek - néz fel rám mosolyogva. - Gyertek, előkészítem a terepet, aztán belevághatunk. Milyenre gondoltál? - intézi felém a szavait, mit csupán enyhén balra döntött feje jelez.
- Barnára szeretném, meg egy kicsit rövidebbre.
- És fazon terén?
- Nem tudom…
- Akkor csüccs, kitalálunk valamit - invitál egy fekete székbe, honnan tökéletesen szemezhetek saját tükörképemmel. - Jimin, ötlet?
- Ha oldalt és hátul felnyírod, de elől hosszabbra hagyod, szerintem jól nézne ki - túr a hajamba magyarázás közben.
- És ha csak alul nyírom le és oldalt fentről hagyjuk a hosszt?
- Te vagy a profi, nem én…
- Meglátjuk - terít valami rám, mit tarkómnál összepatentol, és kezdi is a munkát.
Furcsa nézni magam, miközben dolgozik, és néha meg is fordul a fejemben, hogy ez nagyon rossz ötlet volt, de ha már elkezdtem, végig fogom csinálni, mert számomra nagyon fontos, hogy meg tudjak változni, melyet talán nem a legokosabb a külsőmmel kezdeni, de én így érzem helyesnek.
Jimin másokkal sokkal beszédesebb és közvetlenebb, mint velem, amit ugyan megértek, de nagyon zavar. Szeretnék vele jóban lenni, ám fogalmam sincs, hogyan közelíthetnék felé. Kár, hogy nem Tae van itt velem, de ő ezekbe biztosan nem ment volna bele.


Több órányi vágás, festés és szárítás után végre felállhattam, és tovább indultunk. Már nagyon fáj a gerincem, de megérte… Kivételesen tetszek is magamnak ezzel a hajjal és remélem, másnak is hasonló véleménye lesz róla, mert tényleg jó lett.
- Nem félsz? - kérdi vigyorogva, ahogy egyik célállomásunkról a másikra haladunk.
- Most, hogy így mondod…
- Pedig nincs miért - von vállat. - Csak egy kis szúrást fogsz érezni, aztán ég, de ez hamar elmúlik. Mondjuk, minden este szenvedni fogsz vele egy darabig. Mindkét oldalra akarsz?
- Igen.
- Akkor majd fekszel háton - nevet fel előre a majd akkori szenvedésemen.
- Akkor mégis van miért félnem.
- Nincs, mert tényleg nem fáj, csak ha ráfekszel, eleinte kicsit kellemetlen, de ennyi - vesz visszább túlzott jókedvéből, s ezúttal egy kisebb szalonba érkezünk, hol egy tetovált, piercingekkel teli nő, valamint férfi beszélgetnek a pult mögött.
Mivel Jimin őket is ismeri, megúszom a szülői aláírásos dolgot, mert egyébként anélkül nem lehetne, s nekem csak most jut eszembe, hogy anyut lehet, tényleg meg kellett volna kérdezni. Mindegy, úgyse nagyon érdekelné…
Hátul a sarokban újfent leültetnek egy székre, miután kiválasztottam a kívánt darabot, és a férfi kesztyűt húzva fújja le valamivel a fülemet, majd filccel tesz rá két ikszet, hogy lássam, jó-e nekem úgy. Szerencsére, Jimin még mindig velem van, ugyanis ahogy egyre közelebb kerülök hozzá, annál jobban rettegek. Utálom a fájdalmat… Szinte rendesen remegek, ahogy a fülemhez tartja azt a valamit, s hiába próbál még a férfi is nyugtatni, egyáltalán nem megy.
Mire végzünk, én csak nevetek magamon, hogy mennyire aggódtam ezért a két kis nyomásért, ami abban a pillanatban úgy fájt, hogy az nem létezik, de azóta is csupán zsibbad.
- Tetoválásban nem segítek - jegyzi meg Jimin a buszra felszállva.
- Azt még nem szeretnék, de köszönöm a mait.
- Szerintem, csak elkísérlek az ajtóig, intek Yoonginak, és rohanok is haza, mielőtt kinyírna.
- Nem tenne ilyet.
- Szép ábránd.
- De tényleg nem…
A délután nagyja elment ezzel, amiért biztosan nem fog örülni, de kétlem, hogy más miatt egy kicsit is haragudna ránk. Szuper lett a végeredmény, tehát semmi oka rá.
Bekopogva az ajtón, az első, amit meghallunk, az Kyouya ugatása, aki úgy őrzi már a házat, mintha otthon lenne, és majdhogynem biztosan szívesebben van itt, mint a szüleimmel, bár Yukoval még nem sikerült megbarátkozniuk.
- Hali - nyit ajtót egy álmából felvert Suga.
- Meghoztam, sziasztok - int Jimin, betartva, amit mondott, melyen kedvem támad elmosolyodni, de nem teszem, ugyanis fogalmam sincs, Suga mikor veszi észre a változást.
- Gyere - áll el az ajtóból, és én lerúgva a cipőimet üdvözlöm a lányomat, majd megyek be a szobába. - Ne vetkőzz le nagyon, megyünk Jinhez.
- Hogyhogy? - ülök le az ágy szélére, míg ő csak hunyorog a fény miatt.
- Anyunak hiányzunk - dörmögi, kinyitva a szekrényét, hogy valami ruhát keressen. Ledobja a pólóját, a nadrágját, mellém teszi a cuccait, rám emeli a tekintetét, elhúzza a száját, pár pillanatig csak néz, majd sóhajt. - Megölöm.
- Mi?
- Jungkook… - Ajjaj. - Miért?
- Mit miért?
- Ez most mire volt jó?
- Nem tetszik? - húzom be a nyakam.
- Nem ez a kérdés. Miért csinálsz ilyeneket titokban? Velem nem tudtál volna elmenni? - túr a hajamba, alaposan megvizsgálva azt, majd a fülbevalómhoz, mire felszisszenek.
- Azt hittem, nem engednéd…
- Tudod, mit nem engedek ezek után?
- Hogy Jiminnel lógjak?
- Pontosan - túrja össze a tincseimet, s nekilát felöltözni.
Míg ő készülődik, én Kyouyát ölelgetem, igyekezve elkerülni a tekintetét. Utálom, ha valaki ideges, azt még jobban, ha rám, de a legjobban, ha ő. Nem hittem volna, hogy eljönne velem, de ha tudom, akkor sokkal inkább mentem volna Sugával, és nem lenne megint ez a feszültség köztünk.
Csendesen kullogok az ajtó felé, oldalamon Kyouval, mélyen gondolataimba temetkezve, mikor Suga megfordítva engem kapaszkodik a nyakamba, hogy lejjebb húzzon, és finoman az ajtóhoz nyom.
- Szörnyen jól nézel ki, de ha lehet, legközelebb ne titkold előlem, hogy mit szeretnél, mert találunk rá módot együtt - hajol ajkaimra, mielőtt válaszolhatnék, s azt alig pár másodperc alatt el is felejtem, hogy mit mondtam volna, ahogy nyelve a számba férkőzik. Testét az enyémnek nyomva csókol óvatosan, mégis jelentősen hevesebben, mint eddig, mit én félénken próbálok viszonozni, teljesen elveszve az általa nyújtott mámorban, mely új vágyakat ébreszt bennem. Egy utolsó puszit nyomva párnáimra hajol el tőlem, és amíg ő felveszi a cipőjét, én igyekszek rendezni légzésemet, valamint rendet tenni a fejemben.
Útközben szinte lehetetlen lemosni a vigyort a képemről, mit többször meg is jegyez, de mivel nem igazán tudok - merek - rá érthető választ adni, egy idő után megunja, és rám hagyva nézelődik lustán, olyan laposakat pislogva, mint aki menten elalszik sétálás közben.
- Megjöttünk!
- Szoba!
- Szia, hyung - köszönök a tévé előtt pihenő Jinnek, aki erre megfordul, majd pillanatokon belül fel is áll.
- Wao, Kook, hogy megnőttél - ölel meg, mintha a régnemlátott nagyim lenne.
- Tegnap óta? Igazad van.
- Khm - halad el mellettünk Suga, és levetődik a kanapéra.
- Napról napra egyre helyesebb vagy - jegyzi meg kedvesen. - Persze, engem senki nem űberel, de nagyon próbálok veletek jófej lenni - válik gonosszá a mosolya, és egyszerűen csak kisétál. Hát ez…?
- Ne vedd magadra, Jin hercegnő már csak ilyen.
Szép lassan mindenki megérkezik, és kifejezetten kedvesen fogadják új kinézetemet, ami azt jelzi, hogy jó döntés volt részemről, vagy szuperül hazudnak. Mondjuk, nekem nem nehéz.
- Süti színed van - birizgálja mosolyogva tincseimet Tae, amit ma már vagy huszadjára rendeztem vissza. - Így már igazi Süti vagy.
- Megjöttem! - tér be egy Jimin is, de ez Taehyungot egyáltalán nem zökkenti ki az álmélkodásból.
- Valaki adjon egy reszelőt - kaparja magát össze Suga, pedig én azt hittem, hogy rég elaludt.
- Kérlek, ne - nyúlok utána, mielőtt kimenne, de sajnos nem sikerül megakadályoznom, és amint Jimin észreveszi őt, kezdődik a hajsza.
- Tetszik a fülbevalód - szórakozik tovább úgy, mintha közben mi sem történt volna. - Bár legközelebb szólhatnál nekem, én is ki tudom szúrni.
- Jó, jó, de most meg kell mentenem egy répát - szedem le magamról a kezeit, de amint elindulnék, megint rámfog.
- De tényleg képes vagyok rá. Jinnek is én szúrtam az egyiket.
- Oké, elhiszem, Tae, egy Isten vagy - kísérelek meg újra egy kiszabadulást, igen csekély eséllyel. - Várj, nem is, két Isten vagy, de most sietek - iramodok meg felfelé, ahol már javában folyik a visítás, és csak remélni merem, hogy ezúttal sem kell virágokat válogatnunk, mert újfent elfelejtettem megkérdezni, melyik Jimin kedvence.




Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts