10. Dreams and experiences

Már tűkön ülve várom, hogy vége legyen az órának, egyre csak a csengőért imádkozva. Na jó, ha nem is tűkön, de megtelt húgyhólyagon. Abban még nem vagyok biztos, hogy óra után hogyan tovább, mert sosem megyek itt el mosdóba, de már fel akarok állni, mert nem bírom.
Amint meghallatszik az az idegesítő dallam, se szó, se beszéd, felpattanok, és rohanok ki az ajtón. Olyan hévvel távozom még a terem közeléből is, hogy szinte kivédhetetlen volt a frontális ütközés valamelyik szerencsétlen iskolatársammal.
- Baszki, Süti, hova sietsz? - fog fejére Tae. Huhh, legalább nem egy idegen.
- Sehova - állok meg egy helyben, lábaimat emelgetve. Le se reagálom ezt a sütis dolgot, ugyanis ennél fontosabb dolog köti le akaratomat. A benntartás.
- Te, bepisiltél, vagy mi baj? - mér végig engem, szinte vigyorogva saját kis megjegyzésén.
- Még nem - gyorsítok a tempón, mert komolyan nagyon kell már.
- És mégis, mi a jó édesre vársz még akkor? - ragadja meg karomat és kezd el húzni, de én kirántom ujjai közül.
- Nem kell annyira - hazudom, direkt inkább a falra nézve.
- Nem-e? - merevedik meg egy pillanatra, majd nem erősen, de elég érezhetően a köldököm alatti, jelenleg kemény részbe bokszol, mire felnyögök. Nem sokon múlott, hogy kijöjjön…


- És ha becsinálok?!
- Hoppá - emeli fel ártatlanul kezeit. Hahh, szép. - Na, gyere már! - markol ezúttal felsőmbe, én meg mint valami kisgyerek, próbálok tiltakozni.
- Én nem akarok bemenni…
- Most komoly? - torpan meg a mosdóajtóban és elenged. - De hát itt vagyok.
- Akkor sem - folytatom toporgásom, makacsul ragaszkodva hülyeségemhez. Csupán rossz emlékek fűznek ehhez a helyhez, szívesebben mennék ki megáldani egy fát az udvaron, mintsem betegyem oda a lábam. Jó, mondjuk, azt se tenném meg. Áhh, nem kellett volna reggel innom!
Tae tanácstalanul sóhajt egyet, nagyra becsülöm, hogy nem akar erőszakkal bevonszolni. Sokat változott mostanában a kapcsolatunk, talán ő áll hozzám a legközelebb. Nem talán, biztos. Előveszi telefonját, és valamit irkálva bele, füléhez tartja. Kíváncsian figyelem, mi történik.
- Remélem, valahol az emeleten vagy, mert nem mer bemenni a vécére, és mindjárt bebrunyál - mondja halál egyszerűséggel. Elkerekedett szemekkel próbálom kivenni, hogy ugyan, mégis, kivel beszélhet, mire leteszi, és érdeklődve fordul felém. - Mi van?
- Mégis kiv... - kérdeznék, mire valaki meglapogatja a vállamat én meg nagyot szökkenve teleportálok vagy fél métert arrébb.
- Na, mizu? - kérdezi szórakozottan Suga. Hahh, szívrohamot kaptam.
- Ugye, nem…? - nézek morcosan Taera, hogy ő-e az áruló? Ki más lenne…
- Nem tehettem mást - suttogja.


Tehát, én, és a pisiléshez szükséges díszkíséretem megindultunk a fiú mosdóba és míg én könnyítettem magamon, fejben százszor elátkoztam legjobb haveromat.
Na, süllyedhetek még lejjebb valaki szemében? Miért pont őt?! Jimin is bőven elég lett volna, mondjuk, miatta nem jöttem volna be. Szörnyen gyerekes vagyok.
- Na, milyen érzés volt? - vigyorog rám TaeTae, mikor kinyitom a fülke ajtaját.
- Jó - fordulok el szégyenlősen. Legszívesebben valami tréfás megjegyzést tettem volna rá, de a hyung előtt inkább mégsem.
Míg én kezet mosok, Suga a falnál támaszkodva figyel engem, ami felettébb zavarba ejtő. Bár belelátnék a fejébe és tudnám, most, mégis, mit gondol rólam. Itt találkoztunk először... Hahh, milyen meghitt. Jah, rohadtul. Biztos boldog, hogy miattam itt kell lennie.
Az ajtó nyitódására automatikusan a zaj irányába fordulok. Két felsős srác. Régről ismerem őket.
- Szeva, kölyök - áll a mellettem lévő csaphoz az egyik, és kezdi el magát a tükörben nézegetni. Ebből baj lesz. Hol van Tae? Nem látom, nincs sehol. Nem szeretem a feszültséget, de már most át van vele itatva a légkör. Mi lenne, ha én most szépen lelépnék? Oldalasan araszolni kezdek, mire nekiütközök valaminek. Illetve, valakinek.
- Mizu? - néz le rám a nálam fél fejjel magasabb srác. Már tőlük is kaptam anno.
- Milyen kis cuki vagy - túr hajamba a körülbelül velem egy magas fiú, mire idegesen elrántom a fejem. - Na, mi a baj?
- Semmi - motyogom, Sugára nézve, aki még mindig a falnál áll, és karba tett kézzel figyel. Ez a kettő egyre közelebb áll hozzám, ami, nem mondom, elég rossz érzés, de már szinte húsz-húsz centire vannak tőlem. Annyira ismerős ez a szituáció.
- Hé! - vágódik ki az egyik kabin ajtaja és lép ki belőle Tae. - Hagyjátok őt! - fut mellém és ránt ki közülük.
- Nézd már - horkant fel a magasabb. - Két alsós - közli a jól kifejlett megfigyelő képességű egyed. Fogalmam sincs, ezzel mit akar mondani, de jár a plusz pont.


- Aranyosak - nyúl barátom felé a másik, mire az a kezére csap. - Na - húzza vissza. - Azt hiszem, engem választott - nevet fel és a pillanat törtrésze alatt fog csuklójára, majd tekeri háta mögé egész karját, mire Tae felnyikkanva borul a földre. Már mennék segíteni a magam jelentéktelen kis erejével, mire engem is elkapnak, ám jóval kedvesebben, ugyanis, csak hátrafogva két kezem megállít. Nem hadakozok, nem akarok nagyobb bajba keveredni, de Tae folyamatosan mocorog és szabadulni próbál. Megint. Miért kell ezt mindig eljátszani? Na, ezért nem akartam bejönni!
- Yoongi, nincs kedved beszállni?
Elképedve nézek az említettre. Ismerik?
- De - rugaszkodik el a faltól. Szemeiben megint dühöt vélek felfedezni, amitől újra úrrá lesz rajtam a félelem. Eddig egész jól elvoltam, de most, hogy egyenesen felém jön, én is elkezdek ficánkolni.
- Az isten bassza meg - szitkozódik a másik, mire a szőke kivételével mind felé kapjuk a fejünket, de már csak azt látom, hogy Taehyung áll fel, a srác a földön görnyedve magyaráz. Ezért is ijedek meg annyira, mikor Suga kezét érzem meg elsuhanni mellettem, miután az engem tartó srác elenged és egészen a falnak esik.
- Ha még egyszer kezet emeltek rájuk, nem ússzátok meg ennyivel, köcsögök - paskolja össze két tenyerét, mint aki jól végezte dolgát.
- Osztálytársaid? - kérdi szórakozottan Tae, megindulva kifelé. Nem tudok mozdulni, semmit nem értek ebből az egészből. Azt hittem, engem akar elkapni, erre mégsem.
- Aha - von vállat. - Jungkook, kell még innen valami? - tekint rám hátra, én meg megrázom a fejem, és utána eredek.

Összevont testnevelés jön, azt hiszem, valamelyik másodikos osztállyal. Utálom az ilyen órákat, mert épp elég szörnyű a többiek előtt szerencsétlenkednem, nemhogy még idegenek előtt is.
Becsengő előtt már a nagy tesiterem ajtajában gyülekezik a két osztály. Rosszul érzem magam a tömegben, ezért csak a legszélén, a falnál állva várom, mikor jön már meg a tanár. Szemeimmel az ismeretlen embereket pásztázom, próbálva megítélni személyiségüket a külsejükről. Elvégre, valamilyen szinten tükrözi azt.
- Kookie - ér hozzá valaki a karomhoz, mire ijedtemben arrébb szökkenek. Reakciómat hangos nevetéssel díjazza Jimin, melyre mindenki felénk néz. Szuper, ez hiányzott. - Ne haragudj, megijesztettelek? - látszik, hogy élvezi. De még mennyire, hogy élvezi a mocsok!
- Veled lesz tesim? - nem tudom eldönteni, hogy ez most jót, vagy rosszat jelent.
- Velem, bizony! - húzza ki magát és bök mellkasára, mintha minimum valami igazgatói rangon lenne.
Időközben megérkezik a tanár is, aki, nagy bánatomra, nem a mienk, hanem a másik osztályé. Ezek szerint akkor az én tesi tanárom lett beteg. Szuper, akkor most valahogy túl kell élnem ezt a két órát. Ráadásul, ez férfi, és már ránézésre is kegyetlenebb.
- Menj csak, én mindjárt jövök - mondom Jiminnek, mikor elindul az elkerített kis részen fel, a fiú öltözőbe.
- Hova mész?
- Én a mosdóban öltözöm.


Mint már mondtam, nem szeretek a többiek előtt öltözködni, mert mindig csúfolnak, de már csak ha megbámulnak, az is zavar. A tesi részlegnek külön mosdója van, ahova nem járnak be igazán a diákok, főleg nem óra alatt, kivéve, ha valakinek sürgős. Az iskola nagyon ad a sportra, különböző szakkörökkel és versenyekkel, ezért nagy hangsúlyt fektetnek magára a testnevelés szárnyra is.
- Oh - kapja vállára hátizsákját és eredeti célja helyett elindul velem a fiú mosdóba. Belépve a hatalmas, vakítóan tiszta, majdhogynem ablaktalan helyiségbe, azonnal földre vágom a táskám és már kotrom is ki belőle a cuccom. Egy fekete, középen fehér mintás pólót hoztam ma, egy térdig érő, sötétkék vászonnadrágot, hosszú fekete zoknit és hozzá szintén fekete edzőcipőt. Jimin előtt nem igazán vagyok már szégyenlős. A fiúk, sajnos, láttak szörnyűbbnél szörnyűbb helyzetekben is, így teljesen mindegy ez most. - Hallod, nem kellene valami önvédelmet tanulnod? - kezd bele mondandójába, mikor épp felsőmből vergődöm ki magam.
- Jajj, ne kezd már te is - sóhajtok, mert pontosan ez elől menekülök. Nem kellenek a felesleges megjegyzések, tudom, hogy szarul festek, de össze fogom szedni magam, amint helyrejön a szervezetem. - Megint lemegyek veled kondizni, csak ezt ne…
- Nem úgy értettem - fordul meg egy szál boxerban, amitől teljesen elkerekednek a szemeim, és észre sem veszem, de már az ágyékát vizslatom. Nagy, pedig nem is… Omg. - Hahó - integet kicsit előrehajolva. - Minden rendben?


- Mi? - kapom tekintetem a szemébe. - Jah, persze - emelem arcom elé kezemet, hogy ne lássa mennyire elvörösödtem. Basszus, ez meg mi volt?! Nem tehetek róla, kíváncsi voltam, hogy az övé milyen. Ahh, valami hatalmas gond van a fejemben.
- Kook - markol csuklómra, hogy karomat lehúzza testem mellé, de mindezt olyan érzékien, hogy szívem azonnal reagálva rá, már megint a plafont súrolja. Jimin, az isten szerelmére, öltözz már fel, és ne engem pesztrálj! - Baj van? - lépked közelebb, már teljesen magánszférámba férkőzve. Ajkaim kiszáradnak, de félek most megnyalni, mielőtt félreérti. Alsó állkapcsom megremeg, én meg zavaromba nem is tudom, hova nézzek. Nagyot nyelek, ahogy leheletét megérzem csupasz vállamon, mire ő felnevetve lép tőlem el, és rántja magára trikóját.
- Mi olyan vicces? - fújom fel sértődötten arcomat, minél előbb felszerelésembe bújva.
- Nem baj, ha szerelmes vagy belém - kuncog.
- Én nem is…!
- Láttam, Kook, ne tagadd. De megértem, a lányok is ilyenek. - he?! - Csak, mondjuk, még hapsi nem szeretett belém - folytatja, mintha csak az időjárásról lenne szó.
- Én komolyan mondom!
- Jó, jó - legyint.

Futással kezdjük a tanórát, ami alapjában nem lenne gond, de 10 perc folyamatos körözés igen megerőltető, és nem csak számomra, a két osztály nagy részének is. Az utolsó méterekre már kényszerítenem kell a testem, hogy engedelmeskedjen, de ezt is csak addig, míg meg nem szólal a síp, miszerint lejárt a pokolban tett látogatásunk ideje. Megkönnyebbülve és levegőért imádkozva terülök el a földön, remegő lábakkal és égő tüdővel.
- Tanár úr, Jungkook meghalt - hallatszik egy lány hangja közvetlen mellettem.
- Haver, ne add fel - hajol felém mosolyogva Jimin, kezét nyújtva, de nem fogadom el, még nem tudok felkelni. Erőtlenül fordítom el a fejem, mire látom, hogy a lány teljesen zavarba esik barátom közelségétől és gyors léptekkel arrébb is araszol. Ennyire jóképű lenne? Nem tudom, szerintem aranyos arca van, de a modora hagy némi kivetnivalót. Imádom Jimint, komolyan, ami még számomra is meglepő, de eddig nem gondolkoztam a kinézetén. Szép, kidolgozott teste van, amihez társul kisfiús arca és gyerekes viselkedése. Elég lenne a külsőség miatt valakit szeretni? Én nagyjából ismerem már őt, így tudom is, mennyire szerethető, akár még szerelemből is, de nekem olyan értelemben egyáltalán nem jön be. Meg nem is szabadna, elvégre pasi.
- Ennyit bírt, fiú? - jelenik meg a tanár is.
- Nem - támasztom fel magam, de visszacsúszok. Sajnos az a helyzet, hogy tényleg ennyi volt, nekem már ez is sokat jelent. Ennek ellenére nagy nehezen újra függőlegesbe helyezem magam, mire a tanár rendesen végigmér. Ahh, megint rajtam van a figyelem. Utálom.
- Jól van, akkor mindenki párokba rendeződik, és óra végéig diktálom, mikből kell hatvanat csinálni - veszi feljebb a hangerőt, hogy mindenki hallja. - Fekvőtámasz, felülés, guggolás, húzóckodás - mutogatja ujjain, hogy hol tart. - Aki nem teljesíti kicsengőig, egyes! Míg az egyik dolgozik, a másik számol, majd csere!


Szuper, ez a tanár egy pszichopata. Már így is letelt az óra fele, lehetetlen ezt megcsinálni. Természetesen, Jimin lett a párom, pedig én bárkivel beértem volna, de főleg egyedül, ám nem, ő ragaszkodott ahhoz a rakás szerencsétlenséghez, ami mivoltomat jellemezte.
Fekvőtámasszal kezdtük, melyből engem ért a megtiszteltetés, hogy elsőként nekiállhassak. A dicső feladat majdnem nyolc teljes karhajlítást vont maga után, ami a hatvanhoz képest igen csekély eredmény volt, Jimin mégis letudta ezt késznek. Szinte mindenből hasonlóan szánalmasan teljesítettem, de ő csak biztatott és megállított, mikor már látta, hogy csupán a makacsságom hajt a vesztembe. Nem tudtam észrevenni számolás közben, míg ő dolgozott, hogy a lányok folyamatosan nézték. Mind a két osztályból rátévedt olykor-olykor néhány tekintet. Úgy látszik, ő vonzza a csajokat, ami jó, nem? Engem, mondjuk, sosem zavart, hogy nem érdeklem egyet sem, most meg aztán főleg nem. Hidegen hagy a női nem, ami, remélem, nagyon normális, és idővel ez is változik, de az csak nekem kedvez, ha nem kell ilyenek miatt is aggódnom.
Mire kicsöngettek, már mozogni is fájt, nemhogy élni. Jimin elintézte, hogy ne kapjunk egyest, pedig engem annyira nem érdekelt a dolog, főleg, hogy miattam hazudjon. Az évben annyi jó jegyet halmoztam fel mindenből, hogy esélyem sem lenne megbukni semmiből. A héten megkaptam az idei első egyesemet is, ráadásul angolból, mert nem tanultam rá. Nehezen veszem rá magam az ilyesfajta tevékenységekre, már egyáltalán nem érdekelnek az osztályzatok.

A második óra “jutalomból” játékkal telt, ami kosárlabdát jelentett, méghozzá kötelező részvétellel. Béna vagyok és, bár nem antiszociális, de társaságkerülő, így minden ilyenből kihúztam magam a tanár nőnél, ám most nem volt menekvés. Mondjuk, nekem csupán a körülöttem rohangáló emberek kikerülése volt a feladatom, mivel nekem passzolni senki nem akart, Jimin meg mindig az ellenfél csapatába került. Nem baj, legalább nem húzom le.

- Ugye, tudod, hogy nem vagyok szerelmes beléd? - kérdezem meg, miután már teljesen átöltöztem. Tisztázni akarom magam.

- Tudom, csak vicceltem - neveti el magát, én azért mégis érzek még valamit a hangjában. Mindegy, ha viccelt, akkor viccelt.

Iskola után, megint - mint minden nap - Jinnél gyűltünk össze. Ha nem is lett kimondva, de már hivatalosan a banda tagja vagyok. Ha akarom, ha nem. Mondjuk, nincs semmi felhozható érvem ellene, egyedül a félelem, hogy bármikor megismétlődhet bármi, bárki mással, de ez nem elég ok szerintük, hogy elhagyjam a második “családomat”.

Ma kifejezetten komoly a légkör, mindenki csak járkál, pedig állítólag táncpróbánk lenne. Csak állok tanácstalanul és figyelem, ahogy bátyáim mindent figyelmen kívül hagyva versenyautósdit játszanak, néha leverve ezt-azt. Ha beavatnának a titokba, én is szívesen beszállnék, de engem csak az aggaszt, hogy ők aggódnak.

- Jin hyung? - szólalok meg bátortalanul, mikor épp ő ballag el előttem, az elmúlt tíz percben már huszonharmadjára, ezzel megelőzve Hobit, aki még csak huszonegynél tart.

- Hm? - torpan meg, mire frontálisan hátába ütközik TaeTae. Ijedten kapja fel a fejét, hogy már megint mit talált célba, majd megbizonyosodva róla, hogy nincs baj, tovább folytatja útját.

- Most mi történik?

- Gondolkodunk.

- Látom. Már egy óra tizenhét perce - pillantok fel a konyhaajtó feletti órára. - Tehát, akkor min gondolkodunk?

- Rajtad - szólal meg Nam, éppen Jimint kikerülve. Nagyot nyelve fordulok vissza Jin felé. Rajtam. Akkor nagy a gond.

- Nyugi, nincs semmi baj - mosolyodik el rögtön, gondolom, fura ábrázatomat látva.

- Akkor? - már rég nincs kedvem versenyautónak lenni. Én nem tudok magamon gondolkodni.

- Gyere - int maga felé, mire mindenki lefékez és megindul. Csak tudnám, hova...

A lépcső mögötti táncterembe megyünk, ami elsőre megnyugtat, ám belépve oda, máris elszáll minden jókedvem, pedig tényleg nem volt sok.

- Ezek meg minek? - bökök a földön heverő kupacra, amiben megtalálható mindenféle madzag, bot, vagy hosszú tárgy, de még bilincs is. Inkább nem megyek távol a bejárattól, ki tudja, mi vár most rám. Annyira még nem tudok bízni, hogy egy halom ilyen cucc láttán boldogan besétáljak. Idegesen Sugára nézek, mert akaratlanul is eszembe jutnak a történtek.

Ő is pontosan engem néz, így mikor meglátja, hogy tekintetemmel őt keresem, felemeli mindkét kezét és védekezően hátrál két lépést, jelezve, hogy ő nem fog bántani. - Sajnálom, hyung…

- Ugyan… - dől a falnak, így most ő van a legtávolabb tőlem.

- Kook, ne parázz már. Mi csak segíteni akarunk - ugrik elém Tae és megragadva csuklómat, beljebb húz. Hahh, nem kell segítség a meghalásban, köszönöm. - Önvédelemre tanítunk!

- Mi? - pislogok nagyokat.

- Akárhogy is szépítjük, elég sokszor bajba kerülsz, és nem biztos, hogy mindig ott lesz valamelyikünk, hogy tudjon segíteni - magyarázza el a tényeket Hoseok.

Mi tagadás, teljesen igaza van. Ha rosszul esik, ha nem, tényleg így van. De én megvédeni magamat? Hogyan? Semmi erőm, a bátorságról meg inkább ne is beszéljünk.

- Suga, átvennéd?

- Nem tudom - hezitál, végigmérve engem. Szerintem azt keresi, hogy félek-e tőle, vagy nem tudom, de miattam nem akarja vállalni. Kíváncsibb vagyok, mint gyávább.

- Nekem nem baj - suttogom félőn.

- Jól van - egyenesedik ki, és a kupac mögé sétál. - Mint tudjuk, az önvédelem igazán fontos dolog napjainkban, nemtől és kortól függetlenül - kezd bele, mint valami tanár, kiállása mégis egy katonáéra emlékeztet. - Ahhoz, hogy meg tudd magadat védeni, három fontos dologra van szükséged. Egy! Stabil beállás - mutatja be egy kisebb terpesz kíséretében. - Kettő! Megfelelő légzés. És három, ami a legfontosabb, a lendület! Lendület nélkül nem tudsz hatástalanítani egy nálad kétszer nagyobb alakot, kivéve ha jól tudsz célozni, de azt majd később - szerintem ez az egész nem csupán nekem szól, hanem mindenkinek. - Itt a mozgást a magad oldalára tudod irányítani, és mivel önvédelem, nem te támadsz, mert az már más téma lenne. Vársz és hárítasz! Lenne valaki, akin bemutathatom? - vigyorodik el, amitől engem kiráz a hideg.

- Én vállalom - vágja földhöz pulóverét Jimin és indul meg magabiztosan a vesztébe. Nem mindegy, hogy valaki bátor, vagy ostoba.

- Állj oda - mutat a terem túlsó végébe.

- Azért óvatosan - figyelmezteti Jin az idősebbet, mielőtt komoly kárt tenne a másikban.

Suga vállszéles terpeszbe helyezkedik, kicsit előre görnyed és vállait befeszítve mered a távolba. Nekem már ennyi elvenné a kedvem a támadástól…

- Jöhetsz - int Jiminnek, mire az teljes erejéből futni kezd felé. Lélegzetemet visszatartva figyelem, de még pislogni sem merek, nehogy lemaradjak valamiről. Ennek ellenére, szinte semmit nem fogok fel, Jimin már háttal a talajon nyöszörög. - Van kérdés? Nincs? Helyes. Ki akarja kipróbálni? Öreg barátunk szívesen vállal még egy menetet - veregeti meg a földön fekvő vállát elhaladva mellette, vissza a helyére.

- Hát, akkor most én jövök - nyújtózkodik egy nagyot Taehyung és indul meg a pálya felé.

- Jó, de akkor nem én támadok - tápászkodik fel Jimin a derekát fogva.

Ezúttal egy kevésbé profi, de annál viccesebb jelenetnek lehettem szemtanúja, amiért hálás is vagyok nekik, de ha ezt velük is közölném, ők már kevésbé lennének azok felém. Tae olyan hévvel szaladt egyenesen Jiminnek, hogy mindketten elterültek a földön, mint egy zsák krumpli, és a végére az önvédelmi órából inkább önvédelmi bunyó, vagy mi lett, ugyanis a két fiú ereje eléggé hasonló, így senki nem jutott előrébb.

- Akkor most láthattuk, hogyan nem kellene… - unja meg Suga az előadást és avatkozik közbe. - Taehyung, te maradj, Kook, kérlek, gyere ki - int felém, mire érzem, hogy megfagy bennem a vér. Hogy mi? Én?

- Nem lesz semmi baj - bíztat a legidősebb. Talán igaza van, és gondolom nem véletlen Tae marad kint, de én akkor is félek.

Nincs választásom, ki kell mennem. Szégyenlősen sétálok barátom mellé, direkt arra az oldalra, ami távolabb van a szőkétől.

- Ő támad, te védsz! - utasít Suga és V már indul is a helyére.

-  Én nem tudok… - mondanám, de ő közelebb jön és mögém állva hátulról megfogja a karjaimat.

- Nyugi… - leheli, de ettől kicsit sem leszek nyugodtabb. A szívem megint őrjöng a közelsége miatt. Karjaimat behajlítja, lábaimat az övéivel kicsit errébb rugdossa, hogy terpeszbe álljak és hátamat előre görnyesztve ellép tőlem. - Gyerünk!

Tae megindul, én meg teljesen tanácstalan vagyok. Mégis, hogyan védjem ki? Esélytelen, nekem ez nem megy! Mikor már elég közel van, jobb lábamat kitéve behunyom a szemem, várva a csodát.

- Ez most komoly?! - fékez le, belém kapaszkodva. - Te úgy akarsz legyőzni, hogy kigáncsolsz?! - mér végig engem, mire többen felnevetnek. Hahh, pontosan ez volt a tervem.

- Újra! - utasít Suga, mire Tae visszamegy, ő meg megint odajön. Újra beállít, Tae újra indul és én újra elcseszem. Ezt eljátsszuk még legalább hatszor, mire felfogják, hogy én tényleg ennyire szerencsétlen vagyok.

- Holnap folytatjuk - közli és felmegy az emeletre, míg a csapat nagy része lelép. Kint már sötét van, én viszont ugyanannyira szánalmas maradtam, mint ahogyan reggel felkeltem. Nem értem, minek folytatjuk.

- Ne csüggedj, inkább gyere játszani - karolja át vállamat Tae.

- Előbb evés, aztán játék! - parancsol ránk Jin, mikor már csak ketten vagyunk.

- Kookie, lehoznád, légyszíves, nekem a fürdőből azt a kis, kék dobozos kenőcsöm? Megégettem az ujjam, de ha itt hagyom az ételt, az is odakozmál.

- Persze - bólintok és már indulok is fel. Befordulva az emeletre már kezeim a kilincsen vannak, mikor megpillantom a kiszűrődő fényt. Elméletileg nincs itt senki, de azért bekopogok, hátha…

- Gyere - hallom meg azt a hangot, amitől megint gombóc keletkezik a torkomban. Dermedten állok, gondolkozva, hogy ugyan most mégis mit kéne csinálnom, mire nyílik az ajtó. - Mi a gond? - terem elő Suga, egy szál boxerben, vizes hajjal. Arcomat megcsapja a kiáramló gőz, mely már legalább egy szép, érett alma színeivel büszkélkedik. Jungkook, gondolkozz, mit kérdezett? Miért is jöttél? Ja a kenőcs! Tehát, nekem most be kéne oda mennem, míg ő engem néz, és kihoznom valamit. Nem, azt már nem!

- Semmi! - nyikkanok meg, és mint akinek elmentek otthonról, rohanásba kezdek, le, egészen a konyháig. Ez szép volt, Kook, ennél jobban nem is reagálhattál volna!

Másnap délutánra én voltam felírva, hogy menjek az öcséimért, de előtte van időm még hazaugrani.

- Na, ki megy ma Kookkal? - vitatják az élet legnagyobb problémáját utolsó óra után.

- Én! - teszem fel a kezem, mire csak szúrós pillantásokat kapok válaszul.

- Nekem még van három órám - sóhajt lemondóan TaeTae.

- Nam ma nincs, mert beteg, Hoseok nyaral - fogalmam sincs, hol van, de a nyaral az gyenge kifogás ilyen időben - Nekem korrepetálást kell tartanom. Maradt Jimin - néz az említettre.

- Nekem is még van órám…

- Akkor gond megoldva, egyedül megyek!

- Nem, akkor inkább megyek veled! - lép mellém Tae. Mostanság sokat lóg miattam, az hiányzik, hogy az én hibámból bukjon meg.

- De nem lesz semmi baj! Nem akar engem mindenki megenni - kuncogok fel saját viccemen, ami megint csak számomra tréfás.

- Majd én - áll fel az eddig csendben mellettünk ücsörgő.

- Ahh, életmentő vagy, Yoongi - ez azért erős túlzás, még, ha nem is gondolta szó szerint.

Így történt, hogy én most itt sétálok Sugával a nyomomban hazafelé. Ismerős a helyzet, azt leszámítva, hogy fényes nappal van, valamint mindketten teljesen józanok vagyunk. Én tuti. Félek, megint nincs otthon senki. Mostanában hihetetlenül nevetségesen viselkedtem előtte.

Megrezzen a telefonom, melytől a frász jön rám, de rögtön kapcsolva már nézem is. Egy SMS-em jött Taetól.

“Ha bármi gond lenne, azonnal hívj!!!!!!”

Hahh, jó. Remélem, nem lesz.

- Nem erre laksz? - szólal meg hosszú idő után Suga, az egyik irányba mutatva.

- Mi? - rázom meg a fejem, mintha ezzel ki tudnék űzni belőle minden aggodalmat. - Ja, de - húzom be a nyakam és váltok irányt. Ahh, baker. Még el is tévednék.

- Itt megvárlak - támaszkodik a kerítésnek, amiért én nagyon hálás vagyok neki, elvégre, így nem kell amiatt stresszelnem, hogy mi van, ha megint…?  A biztonság kedvéért, na meg mert nem szeret egyedül lenni, Kyouyát is magammal hoztam.

Az óvodába menet végig azon jár az eszem, hogy biztosan jó ötlet-e őt az öcséim közelébe engedni? Bárhogy szeretnék, akkor sem tudok bízni benne. Eleve nehezen teszem egy idegennel, aki a világon nem csinált semmit, hát még vele, akiben már megbíztam egyszer! Mostanság sokat segített nekem dolgokban, ami miatt kezdek kicsit más szemmel nézni rá, de ez akkor is sok nekem egyenlőre.

- Figyelj, Kook… - kezd bele, felém sem nézve, csak az útra figyelve, mintha valami gondolatolvasó lenne. Nem szokta egyikünket sem becézni. Most félnem kéne? Azt hiszem, nem, ez egy kedves gesztus szokott lenni. - Őszintén sajnálom, ami köztünk történt - emeli tekintetét az enyémbe és szemei tényleg megbánást mutatnak, arcára pedig kiül a szomorúság. Talán még sosem láttam ennyire őszintének. Lehet, őt is zavarja ez az egész. - Nem várom el, hogy megbocsáss, csak azt szeretném, hogy tudd, tőlem nem kell félned, soha többet nem nyúlok hozzád az engedélyed nélkül! - nehezen jönnek a szavak, mégis elszánt.

Ettől mosolyoghatnékom támad, de inkább nem engedem el. Apropó. Hogy értette, hogy az engedélyem nélkül? És milyen értelemben? Mert ugyebár sokszor hozzám ér, ha nem is úgy… Mikor adnék én rá engedélyt? Miért akarnám egyáltalán?

Suga eddig végig férfi volt a szememben, még, ha nem is a jó értelemben, ám most valahogy összezsugorodott egy ártatlan gyermekké. Annyira el tudja hitetni az emberrel az igazát, hogy észre sem veszed, de már szerinted is úgy van az, ahogyan ő mondja. Nem véletlenül írja a dalokat. Ennek ellenére mégsem a szavak embere. Az, hogy lehet?  És most választ vár tőlem, én meg megint nem tudom, mit feleljek. Nincs oka hazudni, legalábbis az én kis naiv fejem ezt gondolja, de még simán lehet benne bármi hátsó szándék. Vagy nem. Ahh, nem tudom.

- É… értem - igen, Jungkook, érted, ez aztán a teljesítmény! Bakker, mekkora egy szerencsétlenség vagyok! Két tenyeremet arcom elé kapva állok meg az út közepén. Nem akarom látni, nem akarom, hogy lássa, mennyire zavarban vagyok a saját hülyeségem miatt.

- Minden rendben?

Nem, nagyon nincs! De ha tudnám, mi a baj, mi miatt érzem magam ennyire furán, sokkal könnyebb lenne nekem is. Már megint, minek lát engem?

- Megbántad, hogy eljöttél velem? - kukucskálok ki ujjaim közt, suttogva a kérdést, ami még meg sem fogalmazódott bennem teljesen, máris rázúdítom. Közvetlen előttem áll, látszik, hogy megleptem ezzel.

- Miért bántam volna?

- Nem tudom, én csak… - eresztem le kezeimet és nézek a földre. Mindegy is, ő nem szórakozásból van velem, hanem, hogy vigyázzon rám. Mert ja, saját testőrség kell nekem, akkora egy csődtömeg vagyok. Utálom magam! - Felejtsd el - indulok tovább.

- Hmm...

A továbbiakban csendben ballagtunk az óvoda épületéig. Minden kétségem elszállt afelől, hogy az öcséim, vagy bármelyik más gyerek közelébe mehet-e, hisz ő nem pszichopata. Azt hiszem. Még mindig nem értem, hogy múltkor miért tette azt, de úgy érzem, Suga nem rossz ember.

- Kyou, marad - utasítom kutyámat, mert ugye, ide nem jöhet be állat. Azt gondoltam, hogy Suga is inkább maradna kint, mert eddigi ismeretségünk alatt annyit megtudtam róla, hogy nem szereti a nyüzsgést meg a tömeget, így valószínűleg a gyerekeket sem, de nem, követ engem befelé. - Jó napot! - köszönök a portásnak és már indulok is a srácok csoportja felé.

- ‘napot - Suga.

- Szép napot, óvónő - mosolygok rá a fiatal pedagógusra - Fiúk?

- Hello - néz rám. - Kiket keres pontosan?

- Jeon Shin és Jung.

- Ohh, az ikrek - virul fel az arca, remélem nem azért, mert a csoport legrosszabb gyerekeiről van szó. - Az udvaron vannak - mutat a terem túlsó felében lévő ajtó irányába.

- Köszönöm.

A játékok közt szlalomozva lépkedek át a helyiségen, vigyázva, el ne tiporjak bármit is, majd nyitok ki az udvarra. A hely nagyon nagy, tele van mászókákkal, homokozóval és mindennel, ami csak kicsit is leköthet egy kisgyereket. Az udvart körbeveszik az ajtók, amik mind egy-egy csoporthoz tartoznak, azok falára rajzolva egy állat, vagy tárgy, ami maga a csoport neve. Ahonnan mi jöttünk, ott mókusok vannak, hogy a mókus csoport tagjai visszataláljanak játék után. Természetesen, itt sincsenek felügyelet nélkül, több dadát látok álldogálni akár a falnál, akár egy játéknál, őrizve a kicsiket. Szemeimmel öcséimet keresem, akikből már egyet észre is veszek.

- Jung - megyek a homokozóhoz és guggolok le a benne ülő porontyhoz. - Gyere, megyünk haza - simítom tenyerem hátára.

- Yeon - néz fel rám hatalmas szemekkel, mintha csoda lenne, hogy itt vagyok. Igaz, hogy ritkán jövök én értük, de azért néha előfordul.

- Gyere, baba - nyújtom kezem, mire elfordul.

- Nem! - gyömöszöl homokot egy vödörbe és folytatja a játékot. Kezdődik… Ő a szófogadóbb és kedvesebb is, de ilyenkor minden hiába. Nem vagyok veszekedős hangulatomban. A legegyszerűbb lenne felkapni és elmenni, de akkor meg ordítana.

- Akkor itt maradsz? - állok fel.

- A...ha.

- Oké. Akkor szia - indulok meg és köszönök el tőle látványosan, hátha ez meghatja, de nem, semmi.

Valami támaszpontot keresve, inkább megindulok másik öcsém felkutatása után, pedig tudom, vele sem lesz egyszerűbb a helyzet, sőt, ha lehet, még makacsabban fog védekezni. Szeretnek itt lenni. Én is szerettem. Talán mindenki. Így hát teljesen megértem őket, ám akkor sincs most ehhez türelmem.

Az egyik mászóka legtetején meg is pillantom Shint. Egy nagyot nyelve, komótos léptekkel, fejben legalább három nyelven elhadarva egy imát, oda is sétálok hozzá.

- Szia, pici - kezdem lágyan, ám ahogy rám emeli tekintetét, már egyértelmű, ez is veszett ügy. - Na, ne durcizz, holnap úgyis jössz vissza.

- Juko haza?

- Még nem, előbb átmegyünk valakikhez - keresem a szavakat, hogy mit mondjak, de végülis mindegy, úgysem jegyzi meg.

- Nem! - hát ez gyors volt.

- Akkor menjünk inkább haza? - minden megmaradt erőmre szükségem van, hogy ne törjek ki. Legalább fél méterrel a fejem felett van, áll és engem néz.

- Nem!

Szupi. Ezt a szót már jól ismeri, talán az elsők közt volt, amit megtanultak.

- Hagyd, majd én - ér vállamhoz Suga, akiről teljesen meg is feledkeztem, így megint instant szívroham az ajándéka felém, de fejben már vigyorgok, ahogy átadom a terepet, hisz ha a bátyjának nem, egy idegennek miért is fogadna szót? - Szia - int neki.

- Bácsi - csillannak fel a gyerek szemei. Hahh, ez gyors volt. Talán egy kicsit irigy vagyok rá, mert szívem kicsi kincse megint őt választotta, de hálás is, mert egy gonddal kevesebb. Maradt még egy.

Mivel az idősebbik már a markunkban volt, ráadásul a bácsi jelenléte is egyértelművé vált, a kicsiket hamar sikerült végre kitessékelni az óvodából.

Shin kiharcolta magának Suga nyakát, mire én megnyertem, hogy Jung táltos lova lehetek, pedig neki a kutya is megfelelt volna. Kyouyának is biztos akadt volna beleugatnivalója, na meg már közel egy nehezek.

Annyira aranyos, ahogy az az erős, határozott férfi a vállain hordoz egy ilyen apró ördögöt, aki kacagva dobol az idősebbik fején. Kicsit aggaszt, hogy mikor unja már meg, de látszólag teljesen nyugodt. Még mindig nem tudom megszokni ezt az érzést. Ő és az öcsém. Rengeteg felesleges és idióta kérdést tesz fel neki, ő mégis készségesen válaszol mindenre, ha mást nem, hárítva. Mély, rekedtes hangja szokatlan érzéseket keltenek bennem. Már nem is figyelek a válaszokra, csupán hallgatom őket.

Jinhez érve lepakoljuk a kicsiket, én meg előre elnézést kérdek minden kárért, amit a közeljövőben esélyesen csinálni fognak. Nem elég, hogy az én fejemet elviselik, olykor még a kutyámat is, most az öcséimét is kénytelenek.

- Mi? - találja meg első számú imádott bácsiját a kanapén játszva, Shin és már mászik is az ölébe.

- Mi mi? - teszi le a kontrollert Jimin, ezzel egy elégedetlen sóhajt kicsalva Taeból, és felsegíti lábaira a kicsit, aki már rögtön kapaszkodik is a nyakláncába. - Ohh, lánc - mosolyog rá, megfogva és felmutatva a fémet. - Felpróbálod? - mire csak bólint. Kicsatolja az ékszert és leemelve nyakából, összetűzi és belebújtatja Shint.

Én miért nem tudok ilyen jó bátyjuk lenni? Imádom őket, minden tőlem telhetőt megteszek, engem mégsem szeretnek ennyire. Ráfoghatnánk arra, hogy őket ritkán látják, míg én szinte mindig otthon vagyok, de már nincs így. Ettől függetlenül engem többet látnak, csak akkor is bánt a dolog. Az én hibám, hogy nem tudok olyan lenni, amit érdemelnek. Itt mindenki százszor férfiasabb nálam, ha nem ezerszer. Még a végén a nővérük lesz belőlem. Hahh, szép lenne.

Mivel már egy ideje nem láttam a kisebbet, útnak eredek megkeresni őt. Elsőre a konyhába megyek, de az ajtóban meg is torpanok, ahogy meglátom Jint az asztalnál, ölében tartva Jungot, és épp együtt ebédelnek. Hyung egy szendvicset falatozik, már amikor épp szabad fél pillanatra a keze, és közben levessel eteti a kis bélpoklost. Szeretem Jint. Ő vigyáz mindannyiunkra, de nem úgy, mint egy átlagos legidősebb, akinek ez a kötelessége. Azon kívül, hogy folyton tömne minket is, állandóan aggódik utánunk, felügyel és segít bármiben, miközben a hátán hordozza saját és mindenki más terheit is. Én sűrűn segítek be neki a házimunkában, mert rossz látni, hogy mindig mindent egymaga csinál, de ő elsőre mindig megpróbál elhajtani, csak én nem hagyom magam ilyen könnyen lerázni. Ilyenkor bezzeg tudok kitartó lenni. Arg…

- Haver, mehetünk? - fog valaki a vállamra, mire felszusszanok.

- Mi? Hova? - nézek hátra Jiminre.

- Ma kondi van, elfelejtetted?

- Ohh, basszus - csapok homlokomra. - Teljesen kiment a fejemből. Ne haragudj, de ma nem fog menni. Mint látod, itt vannak az öcséim.

- Ez ne tartson vissza téged - szól ki kicsit hangosabban Jin a konyhából. - Majd mi vigyázunk rájuk.

- Nem, köszönöm, ők az én gondjaim - fordulok az idősebb felé.

- Mindjárt itt van Nam, V ráér, és Sugát is nemsokára felkeltem. Ne aggódj, nem lesz bajuk. Egy kicsit kibírnak nélküled - néz jelentőségteljesen az ölében ülőre. Igaza van, ők ellennének nélkülem, de én? Még mindig zavar, hogy nem érdeklem őket.

- Akkor ez letudva - paskolja össze tenyereit Jimin. Ha már így felajánlotta, nincs más választásom.

- Köszönöm. És ne keltsd fel, ha nem muszáj - indulok meg kifelé. - Tae, remélem nem baj - szólok még be a szobába, ahol barátom kockul a kanapé előtt ülve, fentről pedig Shin nyomkodja a másik kontrollert. Már ilyen fiatalon ügyesebb lesz mint én, ez igazán jó fényt fog rám vetni. Be kell majd hoznom a lemaradásom a négy éves öcsém ellen. Vicces.

- Dehogy - integet, rám se nézve.

Heti kétszer engedi időnk lejárni edzeni, amire most különösen nagy szükségem van. A sok tánc még rásegít, és ha hiszitek, ha nem, az énekórák is elég fárasztóak, ezért bírnom kell mindent. Testileg össze kell szednem magam, ha lelkileg nem is igazán megy. Beleegyeztem abba, hogy egy előadáson részt vegyek, és utána döntsek, de valahogy az az érzésem, hogy bárhogyan döntök, engem nem fognak elengedni. Ijesztő, de azt hiszem, szeretnek. Ha nem is mindenki, de legtöbbjükhöz igen közel kerültem, és ők is fontosak számomra.

A kondizás végül másfél órát vett igénybe, ami idő alatt én többet ültem valamelyik padon, mint dolgoztam volna, de nekem Jimin tempója még nagyon sok, ezért csak figyelem és elvégzem, amit tudok.

Visszaérve én már teljesen fáradt vagyok, a házban pedig nagy a zsongás. Namjoon, Jin és TaeTae fociznak az előszobában az ikrekkel, mindenki teljesen beleélve magát, ami jár némi hangzavarral. Jimin felment zuhanyozni, nekem meg majd szétrobban a fejem. A lépcső mögül fény szűrődik ki, ezért kíváncsian indulok meg arra. A táncterem ajtaja nyitva, így biztos vagyok benne, hogy van bent valaki, ezért nem is rongyolok be egyből, csupán érdeklődve pillantok be, óvatosan, meg ne zavarjak semmit. Suga az. A jelenlegi koreót gyakorolja, illetve csak bizonyos lépéseket. Kicsit feszültnek látszik, talán nem érzi tökéletesnek a mozdulatokat, pedig én semmi hibát nem látok. Mindegy, ez az ő dolga, én csupán nyugalmat akarok végre.

Ennek reményében indulok be a szobába és levágva magam a kanapéra, alig fél perc alatt már el is szenderülök.

Nagyokat pislogva térek magamhoz. Még világos van, nem aludhattam valami sokat. Ahh, nagyon fáradt vagyok, és végre nincs is hangzavar. Még hallom a többieket, de szerencsére már tompán. Oldalra fordítom a fejem, még egy kis pihenést remélve, de a mellettem lévőtől úgy megijedek, hogy azonnal kimegy minden álom a szememből.

Suga nagy terpeszben, hátravetett fejjel, szétnyílt ajkakkal szuszog. Gondolom, ő is elfáradt a táncban, de miért pont itt? Még a tévé sem megy, hogy azt mondhassam, egy műsort nézve aludt be.

Minden hang, ami hallatszik, az a kertből szűrődik be. Kimentek játszani, hogy ne zavarjanak minket.

Mivel most nem lát, jobban megnézhetem. Mindig úgy félek ránézni, mert nem tudom, mit gondolna, hogy bámulom, de most itt a lehetőség. Annyira nyugodt és kiszolgáltatott. A vonásai teljesen simák, nem piszkolja sem harag, sem aggodalom. A bőre szinte hófehér és egészen biztos vagyok benne, hogy puha is. Vonz a kíváncsiság, de inkább nem nyúlok hozzá, mielőtt felkeltem, és aztán kapok a fejemre, hogy mit taperolom.

Teljesen fel van öltözve, még a sapkáját sem vette le. Tuti véletlen ájult be ide. Ha nem, akkor sem tudnék rá haragudni, annyira aranyos így. A feje kicsit oldalra van döntve, jól láttatva márványszerű nyakát. Nem hiszem el, hogy ez az ember engem valaha is bántott, hisz annyira más így. Kedvem lenne… fogalmam sincs, mihez, de ez a látvány felülmúlhatatlan. Órákig el tudnám nézni, és igazából semmi nem is akadályozna benne, ha nem lennék ennyire nyughatatlan.

Az ajkai teltek és halvány rózsaszínek. Saját magamat hozom zavarba azzal, ahogy felidézem csókját a fejemben. Erőszakos és követelőző volt. Az érzésre magára nem is emlékszem, csupán a fájdalomra, ahogy belém harapott és a mérhetetlen rettegésre. Menekülni akartam, tökre nem érdekelt, hogyan csókol. Nekem az volt az első… Még összehasonlítani sem tudnám.

A pokolra fogok kerülni, de akkor is ki kell próbálnom, éreznem kell! Nagyon lassan mozogva, a lélegzetemet is visszatartom, ahogy közelebb hajolok hozzá. Isten ments, hogy felkeltsem, az lenne a halálom. Tudom, hogy nem lenne szabad, ráadásul ez ugyanúgy bűn, ahogy ő bánt velem, na meg ezek után nagyon nem kéne ezzel foglalkoznom, de nem tehetek róla, tudnom kell. Ajkaimat lágyan és finoman nyomom szája szélére, behunyva szemeimet próbálom élvezni, amit heves szívverésem nem kifejezetten hagy. Le van izzadva, tűzforró a bőre, mégis mámorítóan jó az illata. Az ő saját illata. Már szinte magamon kívül vagyok, mire érzem, hogy elmosolyodik, bennem meg megáll az ütő, gondolkodás nélkül rántom el fejemet…

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts