8. Liaison little animal

Taehyung türelmesen segített és várt, míg én összeszedtem magam és elpakoltam a legfontosabbakat is. Időközben eszembe jutott… Na jó, az túlzás, de ő rávezetett a tényre, hogy van egy kutyám, amit - ha ma nem jön - 3 napig tuti nem etetek és nem engedek ki. Bár nem akartam, rávett, hogy hozzuk, elvégre mit kezdene magával itt szerencsétlen napokig. Ez már csak őt érdekelte. Engem valamiért, még én sem értem, miért, de nagyon zavar maga a kutya léte.

Míg én az utolsó dolgok után kotorásztam, ő kiment az előszobába telefonálni. Fogalmam sincs, kivel és mit, de jó tíz percig biztos beszéltek. Ezután megérkezett az anyukája, így elvéve tőlem hátitáskámat, kisegített az autóig.

- Jó napot kívánok - köszönök illedelmesen, beülve a járműbe.

- Szia, Jungkook - fordul hátra mosolyogva a fekete hajú, középkorú asszony. - Hogy vagytok, srácok? - intézi felénk a kérdést, mikor már Tae is beszállt, közénk ültetve az ebet. Hogy hogy vagyok? Soha jobban…

- Jól… - dörmögi olyan hangsúllyal, mint aki csendre kérné anyukáját. Ezután a következő negyed órában senki nem beszélt semmit, csupán a rádióból kiszűrődő halk zene járta körbe az autót, amit még éppen nem nyomott el a kint tomboló zivatar.

Kiszállva a járgányból Tae megint elveszi a táskámat, pedig már a kezemben volt, és elkezd egy nagy, fehér kerítéssel körülvett házhoz terelni. Mi pont a kerítés melletti beton leállóra parkoltunk, így sokat menni sem kell. Egy kicsi, a fal mentén lapuló, aszfaltjárda vezet el az ajtóig. A ház már kívülről is kétszerese a miénknek, hát még belülről…

Belépve rögtön egy széles előszoba van, mindkét oldalán három-három ajtóval. A mennyezet magas, még úgy is, hogy van egy emelet, aminek csigalépcsője szemben a bal sarokban bújik meg. Minden csupa tiszta, és csillogó.

- Biztos nem baj, hogy itt van Kyouya? - kérdezem suttogva, ahogy beljebb tessékel.

- Dehogy. Még jó is - mosolyodik el, amit nem tudok mire vélni, de annyira nem is érdekel, hogy rákérdezzek.

Ahogy anyukája bejön mögöttünk, szembetűnik, hogy mennyire alacsony, ugyanakkor csinos nő. A fia is már legalább egy fejjel magasabb nála, ennek ellenére olyan kiállása van, hogy tuti rendbe rakna két szóval egy rosszabb osztályt is. Mellettem állva, tüzetesen végigvezeti rajtam a tekintetét, miből rögtön leszűröm, hogy tudja, miért vagyok itt. Illetve, remélem nem teljesen, de az mellékes. A hosszú farmer és pulóver mindent takar, direkt magasított nyakút vettem fel. A számon még van egy kis heg, de nem feltűnő. Amint meglátja, hogy én is őt nézem, határozott, ugyanakkor melegséget árasztó, sötét szemeit az enyémekbe fúrja. Félek tőle. Túl nagy a nyomás, pedig csak néz.

Szenvedésemből Tae ránt vissza, ahogy karomra fogva megindul a bal, legutolsó szoba felé. Benyitva oda, egy, a házhoz képest nem túl nagy, ám mégis termetes szobába lépünk. Szemben van két ablak, melyeken lehúzott redőny véd az esetlegesen beszökő napsugarak elől, de hogy biztos legyen a dolog, még a függöny is be van húzva. Nem akarok itt lenni, nekem ez nagyon nem jó!

Tekintetem a fal melletti kanapéra téved. Ez még Jinénél is jóval nagyobb, pedig abba beleférünk öten is akár. A kanapéval szemben egy alacsony szekrény áll, rajta hatalmas, lapos televízióval. A bal oldalt könyves polc uralja végig, míg a jobbon úgy szint egy nagy, világosbarna kanapé húzódik. Hangulatos hely, nekem mégis csak az jár a fejemben, hogy sötét van.

Tae az ajtó melletti kanapéhoz vezet, és leültet, mit én készségesen, de remegve tűrök. Talán mégsem volt olyan rossz ötlet elhozni Kyouyát.

- Fiam, kijönnél egy kicsit? - kiabál kintről anyukája, mire összerezzenek.

- Mindjárt! - ordít vissza, pedig nyitva az ajtó, ha normál hangnemben közölte volna, akkor is megértette volna bárki, aki kint van. - Pihenj egy kicsit - sétál a szekrényhez és megfogva egy távirányítót, mellém áll. Benyomja a tévét, és pár csatornát ellapozva nyújtja felém az eszközt. - Ezzel tudsz váltani, ezzel meg hangosítani - mutatja, mit mivel. - Rögtön jövök! - teszi le mellém a földre a táskámat, és kimenve becsukja maga után az ajtót.

Ugyan rajtam és saját kutyámon kívül nincs bent más, engem mégis nagyon frusztrál a helyzet. Nem érdekel, mi megy a tévében, ezért le is teszem az eszközt, és inkább a földet nézve gondolkodok. Sötét van, a képernyőből villanó fényektől pedig fáj a fejem. Miért kellett ide jönnöm? Mit keresek egy idegen lakásán? Nem úgy volt, hogy többé nem állok velük szóba? Tae is bandatag. Mit akar tőlem? Mi okom van megbízni benne? És mi okom van nem megbízni benne? A kérdések halmozása már nagyon megy, de választ sose találok rájuk.

De valami furcsa. Az feltűnt, hogy Taehyung ad a külsejére, de egyáltalán nem rí le róla, csak úgy, hogy ennyire pénzesek lennének. Nem nagyképű, nem beképzelt, nem finnyás, se semmi hasonló. Lehet, ezt is csak megjátssza? Ezt meg lehet egyáltalán? Ha valaki egyszer nem szeret valamit, nem fogja tudni hitelesen eljátszani, hogy mégis.

- Jungkook - nyit be hirtelen, mire felé kapom a fejem. - Van pár dolog… - nehézkesen kezd bele, látszik, hogy nem nagyon akarja mondani, amitől gombóc keletkezik a torkomban. - ...amit tudnunk kell, hogy el tudjuk látni a sérüléseidet - lép beljebb, felkattintva a villanyt, mögötte édesanyjával. Hunyorogva vezetem tekintetem a nő kezében lévő dobozra. Megint valami elsősegélyféle láda, csak vagy hússzor nagyobb a miénknél.

- Jungkook - kezdi halkan és kimérten, míg lepakol elém. - Te meg akartál halni?

Szemeim elkerekednek a leplezetlen kíváncsiság hallatán. Most erre mégis, mit feleljek? Meg. De ez nem egyértelmű? Látom a szemén, a sötét pillantásából, ami felém irányul, hogy tud mindent. Mintha csak a lelkembe látna. Tae elárult engem. Nem akarok ebből bajt, nagyon nem. Nagyot nyelve bólintok.

- Kérlek, vetkőzz, hogy jobban megnézhesselek - int nekem, mire lemerevedek. Jó, az orvos is megkér, de nem így. Vetkőzzek. De meddig? - Jungkook, itt nem kell félned, mi segíteni akarunk - mosolyog lágyan. - Vedd le a felsődet.

Tae felé nézek, valami segítség reményében, de ő csak a fal mellett lévő kanapéról figyel. Nincs messze, a két szófa még össze is ér, de talán mégis jobban esne most a közelsége.

Nehezen leszenvedem magamról a pulóveremet és a pólómat, félve figyelve a reakciókat. Barátom… egyáltalán az? Majd kiderül. Tehát, Tae arcára a teljes döbbenet telepszik, érzem, hogy arcomba szál minden vér, ahogy végignéz. Annyira már csak nem vészesek. Anyukája azonban ugyanolyan kifejezéssel néz, és már lép is közelebb. Apró, hideg keze a jobb csípőcsontomra simul, amin egy hatalmas lila folt van, benne több kék, sárga szabálytalan mintákkal. A másik oldal ugyanígy néz ki. Nyakam, vállam, karom rengeteg folt és seb melegágya. Nem gyógyultak szinte semmit azóta, pedig majdnem egy hét eltelt.

A nő végigtapogatva engem, teljesen kiálló bordáim, kisebb-nagyobb sebeim és gerincem, felegyenesedik és a földön heverő táskából elővesz valami eszközt, melynek két végét fülébe helyezi, hideg, ezüst színű, kör alakú részét meg mellkasomra tapasztja. Nem ismeretlen számomra a dolog, csak szokatlan. Nagyon rég voltam már beteg.

- Sóhajts nagyokat - utasít, és én eleget téve neki, próbálok mélyeket lélegezni, míg ő megvizsgál elölről, és hátulról is.  Mély csend van, míg figyel és végül lekapva magáról az eszközt a fotel mögé nyúl, a fejem mellett, mire összehúzom magam. - Nyugi.

Egy hosszú fémállványszerű dolgot húz elő, ami jóval magasabb még nála is. Alját szétnyitja, hogy megálljon, és visszahajol táskájához, melyből hosszas kutakodás után ki is vesz pár dolgot.

- Nem fog fájni - indul meg felém egy tűvel, amitől rögtön görcsbe szorul a gyomrom. Jah, nem fog fájni. Mindig ezt mondják. Ha lenne erőm, legszívesebben elszaladnék. Tudom, szánalmas dolog, de én akkor sem bírom ezt. Jobb kezem után nyúl és behajlítva felemeli azt, csuklóm belső felét felfelé fordítva.

- Hogy is hívják a kutyádat? - szólal meg hosszú hallgatás után Tae.

- Kyouya - nézek az említettre, aki neve hallatán felemeli a fejét és amint észreveszi, hogy őt figyelem, elkezd csóválni.

- Honnan van?

- Baba korában találtam.

- Ez nagyon kedves tőled. Kész is vagyunk - lép hátrébb a nő. Hogy mi? Lenézek kezemre, hogy megbizonyosodjak róla. És tényleg. Egy pici tű van a kezembe ragasztva. Azaz maga a tű része nem is látszik, csak a műanyag izé.

Ezután felakaszt valami tubust a fémállványra, és egy átlátszó, gondolom, szilikon madzaggal a kezemhez köti. Ohh. Emlékszem. A kórházban. Nem is olyan rég voltam akkor utoljára orvosnál. Infúzió. Klassz. Egy kis üvegcse tetejébe szúr egy fecskendős tűt és kimérve belőle egy kevés barna folyadékot, az előbb feltett, talán vízzel teli zacskóba fecskendezi. Nem kéne aggódnom, elvégre orvos, mégis szörnyű dolgok futnak át elmémben.

- Egyelőre várunk - kezd el visszapakolni mindent a táskába, és elindul kifelé. Ám, még mielőtt kilépne, visszafordul, hogy mondjon valamit a fiának. - Nemsokára kész a vacsora.

- Miért félsz tőlem? - kúszik egészen közel hozzám és mellettem helyet foglal.

- Én nem félek - hazudom.

- Értem - hanglejtéséből kihallatszik, hogy nem hitte el. - Mi lesz most a bandával?

- Semmi, mi lenne? Kilépek - vezettem tekintetem a televízióra, de tulajdonképpen nem figyelem mi megy benne, csak nem akarom Tae csalódottságát látni. Már, ha egyáltalán csalódott.

- De miért?

Erre most komolyan választ vár? Tényleg?!

Látszólag igen, mert a következő fél órában egy szót sem szól, csupán ő is a tévét nézi. Fázok és nagyon rossz így félmeztelenül, de nem merek szólni. Kényelmetlen nekem ez az egész helyzet. Nem emlékszem, mikor voltam utoljára bármelyik barátom házában is, Jint kivéve, mert nekem sosem voltak igazán barátaim. Nem ismerem az etiketteket, hogy mit szabad, mit nem, hogyan viselkedjek. Nem vagyunk ám mi olyan közel egymáshoz.

- Mindjárt jövök - áll fel hirtelen és megy ki. Alig egy perc múlva két tál étellel tér vissza, melyből az egyiket az ölembe helyezi.

- Köszönöm.

- Még forró - figyelmeztet leülve mellém.

- Nem vagyok éhes… - fordulok el, hogy ne lássa az arcomat. Talán nem ez a legjobb kifejezés, de fáj a gyomrom, ha csak az evésre gondolok.

- Ezt nem veszem be… Úgy nézel ki, mint aki semmit nem evett már legalább egy hete - Nem szólok, inkább csak kíváncsian rápillantok, hogy vajon mit gondol, de megint elrontottam. Nem kellett volna. - Ugye, nem…? Kook... - lágyul meg hangja. - Enni kell, ha élni akarsz.

- De én nem akarok - ejtem ki halkan a nap legigazabb szavait.

- Hhh... - sóhajt egy nagyot. - Holnap ezt még megbeszéljük. Legalább egy keveset egyél…

Kérését teljesítve, számba veszem az első falatot, szigorúan bal kézzel, hogy nehogy történjen valami az infúziómmal, és sokáig rágom, ízlelgetem. Sehogy sem akar lemenni. Olyan rég ettem utoljára, hogy gyomrom állandó panaszkodó fájása már a lényemmé nőtt és szinte már jól esik.

Szemem sarkából észlelem csupán, hogy Tae engem figyel. Érdekli, eszek-e rendesen. Próbálkozom is, de minden falat rosszul esik, pedig tényleg finom az étel. Lassan fogy és kis mértékben, mégis haladok.

Fogalmam sincs, mennyi ideje ültünk már itt, de engem elnyomott az álom. Az utolsó, amire emlékem, hogy Tae kiveszi az ölemből a tálat, és rám terít valami puhát.

- Kookie - rázogatja valaki finoman a vállamat, mire szemeim kipattannak. Nem tudom, mit álmodtam, de nagyon intenzív érzések kavarognak bennem. Tekintetem az előttem álló fiúra emelem, aki rögtön elkapva rólam a kezét, hátrébb lép egyet. Emlékszik, mi volt, mikor legutóbb felkeltett. Nem félek most tőle. Legalábbis, nem annyira. De sajog a szívem, valami rossz, de nem tudom eldönteni, hogy mi. - Gyere fel, megágyaztam - nyújtja felém a kezét. Apropó. Már nincs hozzám kötve a zacskó, csak a karomban van a tű.

Nem szeretem, ha segítenek, de bunkóság lenne nem elfogadni.

Felmegyünk a szőnyeggel borított, márvány csigalépcsőn, ahol egy kétfelé ágazó folyosó van. Balra indulunk, a végén befordulva pedig a kis rész egyetlen ajtajához terel. Míg a fal odakint halvány citromsárga, addig bent már világoskék. Nagy, négyzet alakú szoba, a végében üveges tolóajtóval, ami egy teraszra vezet. Gyönyörű tisztaság van egy fiúhoz képest is, pedig én sem vagyok rendetlen. Ám jobban megnézve a polcokon össze-vissza vannak pakolva és dőlve a könyvek, a számítógépes nagy íróasztalon, ami a szoba jobb falához van tolva, mindenféle figura és papírfecni van lehányva. A talaj fakó tölgy parketta, középen egy nagy négy szögletes, fekete, szőrös szőnyeggel. Az ágy a bal falhoz van tolva. Egy egyszemélyes, keskeny, mégis nagy. Mellette a földre is meg van ágyazva. Az ágy mellett, felénk van egy kis szolid, sötét színű éjjeliszekrény, míg a másik oldalt a számítógép mellett, kifelé egy egész szekrény sor. Belépve, közvetlen mellettünk balra a sarokban van egy másik alacsony szekrény, rajta lapos televízióval. Ámulatosan szép és hangulatos ez a hely.

- Gyere - hívott maga után. - Itt alszol te, én meg melletted. Ígérem, egy ujjal sem nyúlok hozzád, míg alszol - mutat nekem az ágyra, amire le is ülök. Hulla fáradt vagyok, így mindegy is már minden, csak had folytassam az alvást.

Lefekvés előtt gyorsan átöltöztem a hozott cuccaimba, ami egy szürke, hosszú melegítőt és egy egyszerű fekete hosszúujjút takart. Elég gátlásos vagyok, így a meleg ellenére is beöltözök inkább, biztos, ami biztos. Míg én öltöztem, Tae kiment, kérni sem kellett rá, pedig előtte már látott engem. Míg ő előttem öltözött át. “Véletlen” szememmel végig követtem, próbálva megérteni, hogy mégis, mi szép van egy férfiban. Tae helyes. Asszem’. Vékony, de izmos, szép az alakja, de engem sehogy sem vonz. Egészen addig bámultam szemérmetlenül a nekem háttal álló fiút, míg le nem rántotta a boxerét. Gyorsan eldőlve az ágyon, a falhoz fordultam és próbáltam úgy tenni, mint aki egész végig ezt csinálta. Kuncogása azt sugallta, tudja, hogy nem.

Lekapcsolva a villanyt, elhelyezkedett a földön.

Nem tudok aludni. Sose töltöttem még másnál az éjszakát. Nincs teljesen sötét, szinte mindent jól látok, ami még inkább aggaszt. Semmi sem hasonlít az én szobámra. Az jó. Meg rossz is. Nem tudom eldönteni. Félek. Nagyon nagy a hely.

Feltámaszkodva alkaromra, az ágy széléig araszolok és hasra fekve lelógatom a karom. Nem vagyok lelkis, nem vagyok kislány, nem vagyok meleg sem, de most mégis vágyok a közelségre. Nem pont az övére. Nincs senki konkrét. De azt hiszem, kicsit már megbízok benne. Háttal fekszik, kétoldalt mellette kezeivel. Felfordított tenyerébe csúsztatom az enyémet, csak, hogy érezzem a bőrét, mire megmozdul. Gyorsan elkapom a karom és lehunyt szemekkel imádkozom, hogy ne ébredjen fel.

- Ne - fordul felém, az oldalára és megfogva a kezemet, lehúzza maga mellé, de nem engedi el. Fél szemmel lepillantok rá, de az arcát nem látom. Lehet, jobb is. - Kook, nincsen semmi baj - hasítja ketté az éjjeli csöndet meleg hangja. - Nem ígérhetem, hogy ezentúl csak jó dolgok fognak történni veled, és hogy nem sérülsz meg többé. Mert az hazugság lenne. Arra sem kérhetlek, hogy csak a szép emlékekre koncentrálj. De én itt vagyok - szorít kicsit fogásán. - Nem foglak bántani. Tudom, mit érzel… De tőlem tényleg nem kell tartanod. Én komolyan itt vagyok neked - helyezkedik el kényelmesen és kezét a földre téve, még mindig fogva az enyémet, ellazul. Nem várt választ, tudta jól, hogy úgysem kap. Nem sokkal utána én is elaludtam.

Az ajtó nyitódására keltem. Valaki bejött, vagy kiment, nem tudom, nincs kedvem kinyitni a szemem. Fáradt vagyok még, és túl világos van. Napok óta most először nem álmodtam semmit, ami maga a csoda, én meg még folytatnám.

- Szerinted, hogy fogja fogadni? - hallom meg Jin hangját, mire megfagy ereimben a vér. Mit keres itt? És hol van Tae? Ha nem őt fogom, akkor mégis, mi van a kezemben? Már csak azért sem nyitom ki a szemeim.

- Rosszul, úgyhogy nem kell róla még tudnia - ad választ ezzel nekem is, legalábbis holléte felől.

- Jézusom! - jajjdul fel Jin.

- Na, halkan, még felkelted! - rivall rá halkabban Tae.

- Bocsánat - vesz vissza ő is a hangerőből. - Láttad, hogy néz ki?

- Nem, bakker, tegnap óta rá se néztem…

- Jó na. Hogy lehet ilyen beesett az arca… És hogy néz ki a nyaka?

- Ha látnád a testét… Csont és bőr. Szinte mindenhol csupa seb.

- TaeTae, ez az én hibám! - szakad ki a legidősebből. - Én mondtam Sugának, hogy milyen jó, hogy vele megy, azt hittem, vigyázni fog rá, nem… - hagyja befejezettlenül a mondatot.

- Emiatt ne okold magad, hyung. Nem te kérdted meg. Na meg, míg nem tudjuk az ő verzióját is, felesleges ezen gyötrődnöd. De ha mindenképp rosszul érzed magad miatta, beszélj Kookkal.

Valahol a szobában állnak, vagy ülnek, nem tudom, de itt vannak és rólam beszélnek. Miért én vagyok a téma? És mit keres itt kora reggel Jin? Jelzésképp nyöszörögve felhúzom a kezem.

- Várj itt, rögtön jövök! - szólal meg fél perc csend után Tae, és már csapódik is az ajtó. Nem hallom a másik jelenlétét. Lehet, ő is kiment? De azt mondta, várja itt. Vagy csak nem mozdul? Félig kinyitom az egyik szemem, mire majd bepisilek ijedtemben.

- Úristen! - pattanok fel és befeszült izmokkal teljesen a falhoz préselődök, amint meglátom, hogy Jin arca alig tíz centire van az enyémtől, és onnan mered rám.

- Nyugi, Kook - áll fel és megadóan felemelve a kezeit hátrál egyet lépést. - V figyelmeztetett, hogy lehet, így fogsz reagálni.

- Engem nem, hogy a képembe fogsz mászni, míg alszom.

- Jungkook! - kiált fel az éppen betorpanó Tae és letéve a tv mellé a tálcát, hozzám siet, de nem jön túl közel. - Semmi gond. Nem fog bántani.

- Csak megijedtem - fújom ki a bent tartott levegőt, helyet foglalva fenekemre.

- Huhh... - ül le megkönnyebbülve mellém.

- Nem golyóztam be - veszem magamra a reakcióikat, pedig az enyém sem volt ám túl normális. Na jó, lehet, mégis kicsit begolyóztam…

- Tudjuk - tesz egy kimért lépést felém Jin, miközben arcára a jól megszokott, szelíd mosolya költözik. - Hogy érzed magad?

- Jól - hazudom.

- Lenne kedved ma eljönni velem? - teszi fel ezt az egyszerű kérdést, én mégis félve pillantok Tae felé. Valamiért most ő lett a menedékem. Azaz tudom, miért. Mert kedves velem és látszólag nem fog bántani. Látszólag…

- Én is jövök, ha akarsz menni - mosolyodik el, látva, hogy jobban bízok benne, mint Jinben. Pedig Jin tényleg kedves, megértő és aranyos volt eddig mindig. Ám nehéz szétválasztani az álmaimból lévőtől. Annyira valóságos mind, semmi természetfeletti nincs bennük, amitől akár igaziak is lehetnének.

- Hova? - kérdem félve.

- Van nálam egy kicsi cica, aki nagyon beteg és állatorvoshoz kell vinni - mutatja kezével, hogy mekkora az állat.

- Egy cica? - csillannak fel szemeim. Imádom az állatokat. Mondjuk, a sarokban szuszogó ebemet elhanyagoltam mostanság, de attól még őt is imádom.

- Az ám. Egy cica.

- Egyél, és akkor már indulunk is - mutat Tae a televízió mellett pihenő tálcára, amin egy szendvics díszelgett. Megint ennem kell? Kizárt, dió nagyságú a gyomrom…

- Nem lehetne, hogy útközben eszem meg?

- Hahh, de. Míg öltözöl, kimegyünk - ragadja meg Jin csuklóját és már húzza is kifelé. Őt is így rángatták gyerekként, hogy ezt csinálja mindenkivel?

 Kimászva az ágyból, a táskámhoz baktatok. Még mindig nagyon erőtlen vagyok, ám már valamivel jobb. Előhúzok belőle egy fekete farmernadrágot, tiszta alsóneműt és egy pólót. A nadrágomat letolva, gyorsan magamra kapom a boxert és a farmert. A magamról lekapott felső már a kezemben van, mikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Szuper, már megint…

- Mi az a hátadon? - hallok meg egy nagyon vékony kis hangot, mire csodálkozva megfordulok és egy gyönyörű kislánnyal találom szembe magam. Körülbelül 6 éves forma, vagy több, természetes fekete, hosszú haja meg a derekáig ér. Bizonytalanul méreget engem, mire meglágyul a szívem.

- Sebek - mutatok jobb mutató ujjammal a kulcscsontomon is egyre.

- Te veszélyes vagy? - emeli rám kiskutya szemeit. Annyira aranyos!

- Nem vagyok - veszem kezembe a pólómat és magamra húzom.

- A bátyám bántott? - lép közelebb, kicsi kezeit gyűrögetve. Hiányoznak az ikrek. Annyira rég láttam már őket. Mondjuk, ilyen állapotban sose állnék eléjük. De ki ez a gyermek? Mondjuk, hülye kérdés, csak nem egy idegen.

- Dehogy is. A bátyád nagyon jó ember - mondom, miközben pulóveremet keresem, mit megtalálva azonnal fel is veszek, hogy a hosszú nyaka takarja minden meglévő sérülésemet.  Sétálásom közben véletlen felkeltettem Kyouyát, aki meglátva a kicsi lányt, azonnal csóválásba kezd és odasiet hozzá. Imádja a gyerekeket. Az öcséim nyúzását is teljesen jól elviseli, sose harapná meg őket. Pedig azért a fiúk csinálnak vele néha durva dolgokat. A kislány arcára rémület költözik és próbál hátra menekülni a nála alig alacsonyabb kutyától.

- Nem bánt - fogom meg Kyouya grabancát és lassan a gyermek elé vezetem, hogy jobban megnézhesse. - Simogasd meg - mire egyik apró kezét az eb fejére simítja.

- Nagyon aranyos - pillant fel rám csillogó szemekkel.

- Ugye? - engedem el, aki körbe csaholva a kicsi lányt, nyom egy puszit az arcára, ki erre felkacagva karolja át a kutya nyakát. Annyira idilli ez a jelenet.

- Rea, gyere kifelé innen! - zengi Taehyung. Csak idilli volt… A kicsi lány megszeppenve fordul hátra, mitől összeszorul a torkom. Annyira cukik voltak.

- Engem nem zavar…

- Tae~! - nyavalyog, arcát az eb bundájába fúrva.

- Mi az?

- Kutyus~.

- Mi van vele? - emeli fel kérdőn egyik szemöldökét, csípőre tett kézzel. - Mindegy. Kook, akarod hozni a kutyát?

- A macskák többsége nem szereti a kutyákat, így nem hiszem…

- Oké. Akkor kifelé, Rea, mindjárt megy ki hozzád ő is - hessegeti ki kishúgát. - Mehetünk?

Néma bólintással jelzem, majd bakancsomba belebújva, már indulok is kifelé. Illedelmesen elköszönök az édesanyjától, aki még távozásom előtt belém diktál egy pohár üdítőt, benne valamilyen gyógyszerrel, és mintha csak az ő fia lennék, lehúz, hogy puszit nyomjon arcomra. Nem viselem jól a közvetlen érintéseket, de ez nagyon jól esik. Kyouyát leengedtük a kislányhoz, aki egyből labdázni kezdett vele az előszobában.

Jin házának közelébe érve, szép lassan elfog a teljes pánik. Én akartam idejönni, ám most mégis elfutnék innen. Bár akkor nem éreztem, annyira jó volt Taenél lenni. Sokkal jobb mint otthon. Ide viszont semmiképpen nem akartam jönni. Eleve nem akartam Jinnel találkozni. Mégis, hogy kerültem ide? Egy macska miatt? Komolyan?!

Míg ő az ajtót nyitja, fejemben végigjátszok minden olyan lehetséges verziót, hogy mit csinálok, ha valaki van itt a bandából. Elvégre mindenki tudja, hol a kulcs. Nem szeretném, ha bárkivel találkoznom kellene, főleg nem vele… Sugával. Még a fejemben is borzalmas kiejteni, fáj minden emlék róla. Meg mindenkiről. A boldogak, a szomorúak, a szépek, a csúnyák. Talán most vagyok ebben a házban utoljára. Remélem.

Amint kinyitja az ajtót, egy hihetetlen apró, korom fekete cica szalad felénk. Na jó, a szaladás azért túlzás, mert jobbra, balra dülöngél közben, egyszer még el is esik. Ideérve azonnal Tae lábának veti a fejét és hangosan dorombolva bújik hozzá.

- Mi ez a patkány? - emeli fel azt a lábát, melyet a macska kisajátított.

- Ne bántsd Yukot! - kapja fel Jin az ölébe.

- Létezik ilyen név? - szuggerálom a kisállatot. Valami olyan furcsa benne. Ráadásul Yuko. Így szoktak hívni az öcséim, mert nem tudják még kiejteni a nevemet rendesen, de nem gondoltam volna, hogy ez igazi név.

- Nem tudom, S…- elnémul, amit Tae azonnal, hadarva folytat.

- Sajnos fogalmunk sincs!

- Értem - nézem gyanakodva a két srácot, majd egy egészen kicsit közelebb menve, oda nyúlva, két ujjammal megcirógatom a cica buksiját.

- Megfogod? - kérdezi, de nem várja meg, míg válaszolhatnék, már adja is a kezembe. Az állat szerintem nincs több fél kilónál. Csont és bőr. Ennek ellenére rendületlenül dorombol és bújik, mint akinek semmi baja. Rájöttem, mi olyan furcsa rajta. A szemei. Égszínkék tekintete annyira hideg egy ilyen kedves cicához. Félhosszú, éjfekete bundája pedig csupa csomó, és ragacs.

Régen nagyon szerettem volna egy macskát, de a szüleim nem engedték. Szerintük borzalmas állatok, akik mindenbe beleesznek, mindenhova felmásznak és mindenhol otthagyják a szőrüket. Ezért egy ideig én is utáltam a macskákat, de ez a korszak nem tartott túl sokáig. A környék éjjeli vándoraival majdnem teljesült a vágyam, mikor a kertben kint játszhattam velük. Már amelyik hagyta. De teljesen sosem lehetett egy sem az enyém. Volt egy cirmos, aki évekig visszajárt, valószínűleg, mert etettem. Minden nap várt rám és olyan kezes volt, mint azóta soha egyik sem. Nem tudom, hogy volt-e gazdája, vagy sem, de emlékszem, nagyon megviselt az eltűnése. Akkor még sokkal nehezebben dolgoztam fel mindent. Vicces, ugye? Itt vagyok, kész roncsként, akin ha nem segítenek, egészen biztos meghal, mert nem tud valamibe beletörődni. Ennél is rosszabbul? Mondjuk, a két dolog egészen más.

- A fenébe - torpan meg Jin a lépcső előtt. - Idekakált - mutat le egy apró kupacra.

- Még pici, nem tudja használni az almot - simítok hátára, mire Jin értetlenül néz rám. - Ugye van neki alma?

- Nem, nincsen.

- Akkor mit hittél, hova szarik? - áll mellém Tae és ő is megsimogatja.

- Hát… nem tudom - hajol le egy zsepivel, hogy felszedje és sebes léptekkel elviharzik mellettünk, nem egészen fél perc múlva vissza is érve.

- Van neki bármilye is? - veszi ki számból a szót a mellettem álló.

- Ömm, nincs.

- Hogy került ide? - kérdezem meg, hátha ebből kiderül bármi értelmes.

- Ma lett találva.

Találva? Mi? Mindegy. De ma reggel? Hisz még reggel van…

Ismerős, mégis oly idegen nekem ez a ház. Hetek alatt megismertem, elfogadtam, megszerettem. Erre nem kell hozzá pár nap, hogy teljesen elidegenedjek tőle. Pedig a ház semmit nem tett, most mégis utálom. Mindig megmutatja magát valódi, gyerekes énem, de nem tudok mit tenni, én akkor is ezt érzem.

Amikor egyszer idehozott… Már nem is emlékszem pontosan a dolgokra, csak, hogy bejöttünk, adott nekem ruhát, lezuhanyoztam és mögötte aludtam. Szinte hozzámért, annyira közel volt a kanapé előtt, mégsem tett semmit. Akkor most miért? Mit vétettem ellene? Aznap még felcipelt engem a karjában. Akkor annyira boldog voltam. Vagy legalábbis sokkal boldogabb, mint most.

A könnyek már marják a torkom, ég a szemem, szúr a tüdőm, fáj a szívem. Nem akarok sírni. Nem sírhatok. Volt rá rengeteg időm, de most nem! A többiek így is eléggé szánalmasnak nézhetnek már, nem kell tovább fokozni. Úgy hiányzik, mikor minden rendben volt. Túl hamar hozzászoktam a társaságukhoz és az életükhöz. Én nem vagyok ide való, tökre nem az én terepem ez az egész. Bárcsak ilyen könnyen lehetne parancsolni nekik. De nem. Azok a fránya könnyek útnak indulnak arcomon, minden engedélykérés, vagy kérdés nélkül. Elmenni, de még elfordulni sincs időm. A cica bundájába csöppennek és szétoszolva mennek tovább, engem hátrahagyva. Mint mindig mindenki… Most először mondok le én olyan emberekről, akikről talán nem kellene. Tudom jól, mégis ezt akarom. Sírásom néma, ám már megállíthatatlan. Szegény kis állat. Mintha esne rá az eső… Lelkem sötét, fájdalmas, fagyos, üres esője.

- Fogd meg, kérlek - emeli ki Jin a kezemből a cicát és Tae karjaiba nyomva, magához ölel. Túl közel. Túl közel. Túl közel! Megpróbálom egyik kezem közénk csúsztatni, hogy el tudjam tolni magamtól, de amint rájön tervemre, csak még szorosabban ölel. Nem bírom. Nem akarom, hogy bárki is hozzám érjen. Hasa enyémhez simul, ágyéka csupán pár centire van az enyémtől. Nekem ez sok. Fiú vagyok! Valaki mondja el nekik, én igenis fiú vagyok! Testem megremeg a sírástól, nem hogy nem tudom abbahagyni, csak még jobban rám jön. Úgy szégyellem magam. - Nincs semmi baj - vezeti csontos ujjait tincseim közé és egy határozott mozdulattal vállára hajtja fejemet, mire én nyakhajlatába bújva zokogok tovább. Kezei nyugtatóan cirógatják hátamat. Nem szól semmit, nem kérdez semmit, és ezért kifejezetten hálás vagyok neki. Egyik kezemmel hátul megmarkolom hosszúujjújának puha anyagát és minden fájdalmamat szorításomba vezetve, próbálom összeszedni magamat. Mikor lettem én ilyen? Talán sose voltam különb. Mindig gyáva, gyenge, elesett és szánalmas. Csak szüleim nem velem és lelki állapotommal voltak elfoglalva. Sosem voltunk egy család igazából. És tényleg… A felismerés jobban fáj, mint maga a tény, mire még egy sírás hullám tör rám. Pedig már majdnem megnyugodtam. De nem, bánatom enyhíthetetlen. Sosem tudtam kiadni senkinek. Sosem volt senkim ennyire közel. Mindig igyekeztem erős maradni édesanyám előtt. Nem akartam megnehezíteni senki életét a gondjaimmal. De most nem tudom már visszafogni. Rengeteg év még több fájdalma megy most rajtam keresztül, ami valószínűleg legyengült szervezetemnek és meggyötört lelkemnek köszönhető.

- Mond el, Kook, mi bánt? - érzem meg Taehyung forró tenyerét is hátamon. - Mondd el nekünk. Itt biztonságban vagy.  

- Deh… - kezdek neki szipogva, arcomat még jobban Jin nyakába nyomva, mire keze fejemre vándorol és simogatni kezdi hajamat is. - Énh… nhem… nhem akarok… itth lenni - zokogom.

- Miért, mi a baj? - szólal meg az idősebb is.

- Shuga… - bukik ki belőlem. Már nem bírom visszafogni, egyedül már nem bírom el a terhet.

- Ne aggódj, soha többet nem fog bántani. És itt biztonságban vagy - duruzsolja fülembe, mintha ez olyan valószínű lenne.

- Nem… - dörzsölöm, ingatom fejem a selymes anyagon. Én sem tudom, mit tagadok, de csak ezt érzem. Nem, nem és nem. Minden nem!

- Nyugi, jó? - fonja szorosan körém mindkét karját.

- Megijed tőled a cica - csempészik némi jókedvet hangjába Tae, mire elfordított fejjel, csukott szemmel felé fordítom a testem. Erre reagálva Jin szinte azonnal elenged.

- Cica - nyújtom felé kezem, mint egy kisgyerek, és amint megérzem ujjaim közt a kicsi szőrcsomót, már húzom is mellkasomra a törékeny állatot, elfordulva a többiektől, A könnyeim ugyan még hullanak, már korántsem annyira. Szipogva, az orromat dörgölve próbálok nyugodni, míg Yuko felágaskodva kobakját az arcomnak nyomja.

- Ő sem akarja, hogy szomorú légy - jegyzi meg az idősebb. - Na de mibe vigyük el? - néz körbe tanácstalanul.

- Szerintem kézben. Nem tűnik úgy, mint aki nagyon ellenezné a cipelést - mondja a másik.

- Hát jó… Akkor hozok neki valami rongyot, hogy ne fázzon és már indulhatunk is. Egy pillanat - szalad fel a lépcsőn.

- Szerinted fiú, vagy lány?

- Nem tudom. Megnézem - fordítom hátára a kicsit, mire az elkezd kapálózni. Elméletben tudom a különbséget a nemek közt, de ő még olyan pici, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne. - Szerintem fiú. De majd az állatorvos úgyis megmondja.

Az úton végig a kezemben pihent. Hihetetlen nyugodt, ahhoz képest, hogy ma találták. Vajon van gazdája? Nem hiszem, hogy egy kóbor macska ilyen kezes lenne. De egy gazdás meg nem nézne ki ilyen rossz állapotban.

- Jin, megtartod? - kérdezem halkan.

- Még nem tudom - néz rám a középső visszapillantó tükörből. - Miért, haza vinnéd? - Hangjából kihallatszik, hogy nem bánná, de nekem eszembe se jutott ilyesmi.

- Nem. Anyu kidobna vele együtt.

- Az enyém örülne neki, de én nem rajongok az állatokért - szólal meg meg a mellettem ülő. - Felelősség, meg minden… Van így is elég.

Az autó belülről hatalmas. Jin vezet, Tae meg olyan figyelmes, hogy a középső sorba mellém ül, ahelyett, hogy Jin mellett utazna. Mindegyik ülésen huzat van. Fekete, rózsaszín csíkokkal, apró mintákkal. Sok veszekedés volt már ebből a fiúk részéről, de engem őszintén nem zavar. Szerintük, hogy is fogalmazzak… meleges. Így hülyén hangzik. Buzis ez a szín. Szerintem vidám és jókedvet sugárzó. Mondjuk, nekem semmim sem rózsaszín, de nincsen vele bajom. Jint sokszor hercegnőnek hívják emiatt, meg az is közrejátszik talán, hogy nagyon házias, de csupán viccből illetik ezzel, szívük mélyén biztos vagyok, hogy mindenki szereti őt. Nem is lehet nem szeretni, egy ennyire kedves és udvarias, mégis férfias embert. Ráadásul nagyon helyes is, ám jófiús imidzse miatt nem igazán jön be a lányoknál. Pedig, szerintem, tényleg jól néz ki. Ami tőlem furcsa, meg eddig sosem érdekelt egy fiú kinézete sem. Ám Jin is nagyon ad magára, a haja mindig rendben van, gyűrűket és karkötőket is hord, ám ami a legfurább, hogy fülbevalója is van. Nem tudom, hogy a többieknek van-e, de míg Jinnek egy a bal fülében, Taenak három a balban és egy jobban. Nekem ez szokatlan, de nem mondom, hogy rossz. Jól áll nekik. Na de a kocsi. A belső visszapillantóról egy Mario figura lóg. Jin nagyon szereti ezt a játékot, rengeteg holmija van belőle. Az autó színe fekete. Még sosem néztem a márkáját, de azt hiszem, Opel.

Nem jöttünk messzire, ám a cica miatt és mert utána még bevásárolunk is neki, szükséges volt az autó.

Belépve a rendelőbe, hárman vannak előttünk. Egy idős néni egy nagytestű, bekötött lábú kutyával, egy idős férfi egy macskával és egy középkorú hölgy egy kis állathordozóval. Csak mi rívunk ki ennyire. Három kamasz fiú egy kismacskával.

Illedelmesen köszönünk és helyet foglalunk. Az állatorvosi rendelő majdnem olyan, mint a sima orvosé. Sokat kell várni, mindenféle gyógyszerről vannak hirdetések a falon és állandóan ül bent valaki. Most is legalább fél órát ültünk kint, mire végre mi következtünk.

- Jó napot! - lépünk be mindhárman a kis terembe, mert mind kíváncsiak vagyunk a cica bajára.

- Szép napot - mosolyog az idősödő férfi. - Tessék mondani, mi a gond? - mutat az előtte heverő nagy fém asztalra, amire le is teszem a kicsit, tartva a fenekét, hogy ne szaladjon el ijedtében. A hely erősen gyógyszer szagú, de nagy és tiszta. Fehér csempe borítja a falat, körülbelül a fejem magasságáig. Onnantól világoszöld még a plafon is. Ez az asztal van itt, egy nagy ablak mellett, ami le van fóliázva, így nem látunk ki rajta, meg e mögött másfél méterrel egy íróasztal, számítógéppel, mely egy hosszú polchoz volt csatlakoztatva, melyen különféle gyógyszerek és eszközök voltak. Bal oldalt végig nagy kutyaboxok sorakoztak. Az egyikben volt is egy, valószínűleg elaltatva, mert nem mozdul egyáltalán. Csupán oldala néhai megemelkedése jelzi, hogy még lélegzik.

- Ma találtuk őt az utcán - mondja aggódva Jin, mintha ez mindent megmagyarázna. Ha nekem nem is, de az orvos azonnal nekikezdett a kivizsgálásnak.

Elengedve a cicát, hátrább léptem egyet, mire ő megfogva, elkezdte nyomkodni a hasát, megnézte a száját, fülét, szemét, fenekét. Műveleteit végigvíve folyamatosan hümmög, mintha világot megváltó dolgokra jönne rá, míg az szerencsétlen állat csak sír, mert nem érti a helyzetet.

- Nos, a cicának látszólag semmi baja, csupán nagyon legyengült.

- Huhh - könnyebbül meg hyung. - És mennyi idős lehet? Milyen nemű?

- Körülbelül olyan hat hetes. Neki még az anyja mellett lenne a helye, de már elég nagy, hogy szilárdot egyen. Kisfiú. Javaslok egy alapos fürdést neki, valamint be van gyulladva a szeme. Még nem vészes, de kezelés nélkül elfajulhat. Erre tudok ajánlani szemcseppet. A hasa fel van puffadva, valószínűleg férges. A szőre tele van bolhával, azt sem árt kiírtani. Tudok ajánlani cseppet, ami kiírtja mindkettőt, vagy a féregre külön pasztát, a bolhákra meg cseppet, vagy nyakörvet.

- Hát - gondolkozik Jin. - Akkor legyen a paszta meg csepp. Meg a szemcsepp is.

- Rendben - lép a polchoz az orvos, majd kihelyez egy csomó dobozt az asztalra, melyekből Jinnek ki kellett választani, melyiket kéri. Beadta neki a dolgokat, majd megmutatta, hogyan kell lekezelni a szemét.

- Oltás kell neki?

- Nincs kötelező, de vannak célszerűek.

- Akkor kérnénk, amit csak ajánl.

- Chip lesz?

- Igen.

- Bediktálná a beleírandó adatokat? - itt Jin egy jelentőségteljes pillantást vet Taera, amiből semmit nem értek, de ő megragadva a vállam oda húz a boxban fekvő kutyához.

- Nézd Kook - mutat rá, mintha nekem nem tűnt volna fel.

- Látom.

- Mi baja lehet szegénynek?

- Fogalmam sincs.

Visszamentünk a cicához, de pont rosszkor.

- Meg tudná fogni, hogy ne ficánkoljon? - fordul felém kedvesen, kezében a vastag tűvel. Ledermedtem. Még mindig nem bírom a tűket, és hogy az a tényleg elég vastag cucc hamarosan beleszúródik abba az apró állatba… Szédülni kezdek és hirtelen nagyon meleg van.

- Majd én - lép oda Taehyung és nem túl kedvesen lefogja a cica fejét, meg fenekét. Jó, ha nem tartja rendesen, az állat bánja, de ez akkor is rossz számomra. Nem tudok nem odanézni. Az apró állat nyakában eltűnik a tű, az meg ordítva, fújva kapálózik, míg véget nem ér. Legszívesebben odamennék és felkapnám onnan, ám ezután még másik két oltást kapott, de azokat már normális, vékony tűkkel.

- Első cica? - ül le a székébe az orvos és elkezd valamit pötyögni a gépbe. Vajon, minek néz minket? Lehet, testvéreknek. Kicsit sem hasonlítunk egymásra.

- Igen - megy hozzá közelebb Jin, míg én Yukohoz lépek és felveszem.

- Tudják, mikre van szüksége?

- Az igazat megvallva… nem nagyon - vakarja zavartan tarkóját hyung.

- Rögtön összeírok pár dolgot, addig legyen szíves ezeket kitölteni - nyom a kezébe egy adag papírt és egy tollat.

- Köszönjük szépen. Fiúk, menjetek ki addig, mindjárt jövök - dobja Taenak a kocsikulcsot.

Míg Jin papírokat tölt és fizet, én az autóban vigasztalom a pici cicát, aki látszólag már el is felejtette a dolgokat, de én akkor is babusgatni akarom.

Mivel ilyen nagy állatos bolt csak a város szélén volt, egy ideig utaztunk most. Addig Yuko összegömbölyödve aludt mellettem az ülésen, és már én is majdnem elszenderültem. Ma végre szép idő van. Annyira süt a nap, hogy már szinte fel is száradt minden víz a betonról, ám a szél még kicsit hűvös.

Kiszállva a nagy parkolóban egy hatalmas, automata ajtós épületbe megyünk be.

- Akkor először is, ennivaló - olvasgat egy kis papírt Jin. - Szerintetek merre találjuk azt?

- Arra kutyás képek vannak, arra rágcsálós, arra madaras, arra meg macskás. Válassz - mutat sorba Tae.

Megindulunk a macska részlegre. Yuko szinte még mindig alszik, csak álmosan pislog a karomban. Az sem hatja meg igazán, mikor egy kajával teli sorba érünk, ahol tisztán érződik a az eledelek keveredő szaga.

- Szerintetek, milyen legyen? - fordul felénk az idősebb. Legalább hatvanféle márka van, minden méretben.

- Ez? - mutat Taehyung a hozzá legközelebb eső, fehér zacskóra, amin egy barna cica fekszik a hátán.

- Ez steril felnőtt macskák számára van - olvassa el.

- Az mit jelent?

- Hogy herélt - mondom. Onnan tudom, hogy Kyouyát is én vittem ivartalanítani, hogy véletlen se legyenek kiskutyái. Mondjuk, ő szuka, de a lényeg ugyanaz.

- Kölyköknek való kell - halad tovább a bevásárlókocsit tolva.

- Ez? - emelek le egy lila zacskósat, amin egy kölyökmacska van.

- Ez nagyon olcsó. Nem biztos, hogy jó neki. Ki tudja, mi van benne. Valami jófélét kell néznünk.

Mire nagy nehezen megtaláltuk a neki való tápot, Taeval már mindketten a hajunkat téptük. Ennyit tökölni egy ilyen egyszerű dolog miatt…

- Nedves is kell neki - tolja tovább a kocsit, melybe egy öt kilós kiszerelés van, az alig fél kilós állatnak. - Szerintetek tasakos, vagy olyan kocka alakú legyen?

- Szard le…

- Szerintem tasakos - pillantok le a kíváncsian, ám még mindig nem túl éberen bámészkodó cicára.

- Akkor ugyanebből a márkából nézzünk azt is - keresi szemével, mire meg is leli. Két tizenkét darabos dobozt vesz le és teszi a kocsiba. Vajon hány hónapra előre vesz meg mindent? - Tál - húzza elő farzsebéből a papírt, hogy tovább nézze, mi kell. Tálak terén sem volt könnyebb dolgunk, de végül nagy nehezen sikerült kiegyezni egy fehér kerámia tálban a víznek, és két összepasszoló, fehér, rajta fekete tappancs mintás, az alján gumírozott tálkába. Mert ezek, ugye, nagyon fontos dolgok… Aranyos, hogy ennyire komolyan veszi, csak kicsit sok. Az almos tálcáknál viszont leragadtunk. - De ez annyira szép - mutat fel egy rózsaszín, ovális alakú tárgyat Jin.

- De fiú! - méltatlankodik Tae. - Mondjuk, ha lány lenne, se…

- Na, ne légy gonosz. Ő nem látja a színeket - fújja fel az arcát az elméletileg idősebb.

- Ne csinálj buzit a macskából. Ez sokkal jobban néz ki - mutat egy fekete téglalap alakúra.

- Oké - teszi le a kezében lévőt és kivesz egy rózsaszínt a fekete alól.

- Na! Akkor legalább kéket!

Nem tudtam és már nem is akartam tartani, így szélesen elvigyorodtam, ahogy ők azon veszekednek, milyen színű és formájú dologba vécézzen a cica. Nem is tudom, mikor mosolyogtam, így most szinte fáj ez a csekély mozdulat, de nagyon jól esik a szívemnek. Ez a két fiú annyira ártalmatlan. Tuti nem bántanának. Legalábbis remélem…

Ezt majdnem minden dolognál eljátszották még, de végül sikerült elérni, hogy a legtöbb cucc fiús legyen. Egyedül egy egér formájú játék lett halványrózsaszín, de még csak annak sem nevezném, inkább mályva színűnek. Miután elfogyott a papírról a vennivalók száma, még bepakolt a kosárba egy csomó olyan dolgot, amire tökre semmi szüksége nem lenne. Vett jutalomfalatokat, egy fura, magas kaparót, ágyat, nyakörvet, rengeteg játékot, cicáknak való tejet, vitaminokat.

Komoly összegeket hagyott ott, csak hogy minden vacka meglegyen Yukonak. Már most így szeretné? Hülye kérdés. Ha nem szeretné, nem venne neki semmit a feltétlen szükséges dolgokon kívül.

Kitolva a megpakolt bevásárlókocsit a parkolóba, nem engedték, hogy én is pakoljak, ami kiszálláskor sem történt másként. Csupán a szemcseppett és az oltási könyvet hozhattam. Még elég erőtlen vagyok, de nem nyomorék, én is tudnék cipekedni.

Az előszobában álltam, kezemben a cicával, míg mindent be nem hoztak. Vigyázni kellett rá, hogy még véletlen se tudjon kiszökni.

- Éhen halok - dobja le magát a konyhában egy székre Tae, teljesen kifulladva. Még csak el sincs rendezve semmi, az összes dolog a lépcső mellé lett lepakolva. Majd később mindent elintézünk.

- Én is éhes vagyok kicsit. Összeütök valamit - kerülgeti Jin a lába alatt hízelgő állatot.

- Én nem vagyok - ülök le, de már megint rosszul cselekedtem. Ahj, annyira, de annyira hülye vagyok!

- Tényleg, Kook… - fordul felém vészesen lassan barátom. - Mi lett a reggeliddel? - szinte lángol a szeme. Tudom, hogy tudja.

- Öhm - pillantok a hyung felé, valami segítségre számítva, de ő észre sem vesz. - Elfelejtettem.

- Hogy lehet elfelejteni az evést?!

- Hát így - nevetek fel zavaromba, ujjaim közt forgatva a kis papírkönyvet.

- Ilyet nem játszunk. Enned kell, hogy rendbe gyere - szinte morog, annyira mérges rám. De miért? Miért fontos neki ez ennyire? Miért, ha nekem nem?

- Rendben. Bocsánat - adom meg magam, mert nem akarok veszekedni. Kicsit bűntudatom van most.

Feltéve kezeim az asztalra, kíváncsiságból kinyitom a füzetet, hogy megnézzem, mit írt bele a doki. Szemem azonnal megakad a tulajdonos nevén:

“Min Yoongi”

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts