Suga: Remorse 2

Szemeimet a könnyek marják, de nem engedem ki őket, nem lehet. Egy férfi nem sír. Még ilyen helyzetben sem.

Térdemen görnyedve nézek fel, mikor Jin kifordul a konyhából, és engem látva azonnal megtorpan. Kifejezéstelen arcából nem tudok levenni semmit. Jin, szólalj már meg…

Idegesen vizslat engem, fogalmam sincs, mi járhat a fejében. Mit tegyek?

- Mi történt? - kérdezi kimérten. Távolságot tart, hűvös. Nem, ő nem ilyen. Én tettem. Ez is az én hibám.

Hasamhoz húzva a macskát, előregörnyedek, és a homlokomat a padlónak nyomom. Fáj mindenem, szörnyen kimerültem. Meg fogok törni. Tudom, hogy előtte nincs mit szégyellnem. Már látott mindenhogy. Ám akkor sem megy, nem tudom elengedni magam.

- Segíts, kérlek, Jin. - ejtem ki lassan és halkan a szavakat. - Segíts ennek a védtelen állatnak. - emelkedek fel, és két tenyeremmel előrenyújtom a szőrgolyót. Idegesen méreget, azon morfondírozva, hogy most mit tegyen. Végül sóhajt egy nagyot és közelebb lép, majd kiemeli kezemből az apró testet.

- Mi történt veled, Yoongi? - néz mélyen a szemembe. Erre most, mit kéne mondanom? - Hol voltál egész héten? Mi ez a macska?

- Egy erdőben. Onnan van az is - bökök a kezében lévő micsodára.

- Gyere be - fordul meg, és tőle szokatlan módon hagy ott engem. Ez hosszú lesz, érzem.

Nagy nehezen összeszedem magam, és két lábra szenvedem meggyötört ízületeimet. Kimegyek a konyhába, ahova ő is jött, majd kihúzva egy széket, helyet foglalok. Nem bírok állni, ha tehetném, itt helyben elaludnék.

- Mit tettél, Yoongi? - kér számon, mintha csak anyám kapott volna lopáson.

- Sajnálom - pillantok oldalra. Nem akarom, hogy belém lásson.

- Tisztában vagy a tetteid súlyával?

- Igen… - Nem.

- Akkor miért tetted? - hangja pont annyira hangos, hogy éppen halljam. Haragszik rám. Teljesen jogosan. Az elején sokszor volt ilyen, ám akkor még nem adtam meg magam ilyen könnyen. Sokat szájaltam vele, pedig egyáltalán nem érdemelte meg. De ő türelmes volt és összekotort. Kigyógyított és megmentett. Újra egy ostoba, bűnöző gyereknek érzem magam. És miben különbözök az akkori énemtől? Sokkal rosszabb lettem, és erről csakis én tehetek.

- Nem tudom.

- Dehogynem. Pontosan tudod.

Kérdőn felpillantok, de ő rám se hederít, épp a macskát abajgatja. Mit tudok? Mert én komolyan nem vágom. Ő mindig előre tudja az igazságot, amire én csak sokkal később jövök rá.

- Mivel tehetem jóvá?

- Ezt ne tőlem kérdezd. Én nem vagyok ő…

- Mit tegyek?

Félek. Már régen éreztem ezt, most mégis szíven üt. Miért aggódok? Csak egy gyerek, nem igaz? Alig ismerjük, amúgy is szar élete van. Mondjuk, ez nem jelenti azt, hogy nekem rá kell tennem még egy lapáttal, de tanácstalan vagyok.

- Egyelőre maradj távol tőle.

Elkerekedett szemekkel pillantok rá. Mégis, miért? Aggódnom kellene? Persze, hogy igen. Feszült a légkör, de csak az én részemről. Jin teljesen nyugodtnak tűnik. Ez csak a látszat. Ismerem.

- Ki kell lépnem a bandából?

Vesémig átható pillantása számomra semmit nem mond, ám ő úgy olvas belőlem, mint egy könyvből.

- Innen nem lehet csak úgy kilépni. Mi egy család vagyunk. Még mindig nem érted?

Utálom ezt. Utálom mindennél jobban! Szétvet az ideg ettől a légkörtől.

Igaza van. Egy család vagyunk.

- Akkor az a fiú…?

- Az a fiú az öcséd. A legelején megbeszéltük és elfogadtad. És az a fiú most retteg mindentől és mindenkitől! - áll fel hirtelen, hangját megemelve. Rezzenéstelenül tűröm ezt a számomra is idegen Jint. - Fél a legjobb barátaitól, a családjától! Tudod, milyen nehéz volt megnyerni a bizalmát?! Tudod milyen rossz élete volt előttünk?! Hogy ne tudnád? És te ezek ellenére… - nem mondja ki. Pislogni is elfelejtek, nehogy lemaradjak lebaszásom egy pillanatáról is. - Láttad hogy néz ki?! Csoda, hogy él! Miattad, Yoongi!

Mintha egy kést forgatnának a szívemben. Alig él? És, mégis, hogy láttam volna?

- Jin, én tényleg sajnálom…

- Igazán?! - sziszeg, mitől egész testemben kiráz a hideg. Sosem veszítette el az önuralmát. Tényleg fontos lehet neki az a gyerek… - Én megbíztam benned! Azt hittem, vagy annyira felnőtt, hogy vigyázz rá!

Így van. Elbuktam. Nem elég egy sima sajnálom, főleg nem Jin felé. Őt nem kell kiengesztelnem. Nem fog egykönnyen megbocsátani, de viselkedésemen kívül semmi mással nem bizonyíthatok felé. Ám mit kezdjek a sráccal, ha a közelébe sem mehetek?

- Na és mi van a cicával? - ül vissza és folytatja, mintha sose történt volna semmi. Már semmit sem értek.

- Ráesett egy fa. Egy napig be volt szorulva. Haldoklik - nézek le kezeimre. Egy szörnyeteg vagyok.

- És ahelyett, hogy otthagytad volna, vagy agyoncsapod, inkább elhoztad? Wáó - mosolyodik el, a dögöt cirógatva. - Mi az oka?

- Mégis, mi lenne? - hőkölök meg.

- Talán, mégis van szíved.

- Nem úgy fest…

- Pedig de. Csak még nem tudod, hogyan kezeld az új helyzeteket. - Mivan? Új helyzet? He? - Na és van neve?

- Asszem’.

- Mi az, hogy asszem’? Van, vagy nincs?

- Yuko - suttogom, remélve, hogy nem hallja meg.

- Szia, Yuko - emeli arcához. - Én Jin vagyok.

Jézusom. Mit vártam? Mondjuk, pont ezt. Hogy megessen rajta a szíve. Ha az én kőszívemet meg tudta dobogtatni, az ő ártatlan lelkét tuti megnyeri.

Jin annyira más, mint a többiek. Nem keres rosszat semmiben. Nem bajlódik a fájdalmakkal. A saját gondjait elfeledve helyez minket mindig előtérbe. Kedves, jó szülei voltak, csodálatos gyereket neveltek fel, ám akkor sem értem, hogy lehet valaki ennyire tiszta? Mindene megvan, neki mégsem kell semmi. Ha jellemeznem kéne őt, akkor egy fehér lap jut róla eszembe. Nem tudom, miért, talán pont a tisztasága miatt. Én meg itt vagyok feketén, mégsem tudom befedni a színemmel. Semmi folt nincs rajta, ő az, aki, bármi történjék. Az én mocskom még a közelébe sem érhet, soha.

Egy nagy sóhajtás kíséretében feláll és elindul. Némán követem. Átmenve a másik szobába, a fotelbe helyezi a macskát, majd lassan felém fordul.

- Mutasd a kezeid - utasít, és ki vagyok én, hogy ellent mondjak, főleg, mikor segíteni akar. De nem tudom… Még én sem láttam.

Lassan felemelem a balt. Ujjai lassan a rákötött pólóra vándorolnak, és minden nehézség nélkül lebontja. Egyik kezével alátámasztja a karom, és egészen közel hajolva veszi szemügyre. Lüktet, ahogy a szorítás megszűnik, és érzem rajta barátom forró leheletét. Lenézek, hogy csekkoljam, mi a helyzet. Fel van dagadva, váladékozik, vörös és szörnyen büdös. Elfertőződött. Gondolhattam volna.

Jin óvatosan leengedi, és a másik után nyúl. Az sincs jobb állapotban. Az egész kézfejem és ujjaim vörösek. Kilátszik a húsom, de érzésre nem olyan vészes.

Nem bírom már. Nem akarom bírni. Hatalmas a teher, meg akarom adni magam. Miért nem megy? Mi akadályoz meg abban, hogy térdre rogyva sírjak legjobb barátom segítségéért, hogy el tudjam viselni a kínt? Kinek, ha nem neki? Egy féreg vagyok. Szenvednem kell, tűrnöm egyedül, némán, amit én csináltam. Bár kisgyerek lennék, aki ki tudja még mutatni az érzelmeit, és nem gátolja semmi a sírásban. Az én gyerekkorom amúgy is rövid volt. Túl hamar nőttem fel. Muszáj volt amiatt az életmód miatt, amit folytattam. Önmagamat tettem tönkre. És ez ismétlődik. Ki vagyok én? Mik a céljaim? Miért élek? Miért éri ez meg nekem?

- Gyere fel - ránt ki őrlődésemből. Teszem, amit mond.

A szobájába vezet, majd leültet az ágyára, és kimegy. Annyira vidám ez a kis helyiség. Míg ő kimegy valamiért, a jól ismert dolgokat nézegetem. Seokjin nagyon lelkis típus. Az emlékeibe kapaszkodva él. Folyamatosan fotóz, mindent meg kell örökíteni. A szobája tele van rólunk képekkel. Rólam, amikor még utca mocsok voltam, és amikor végre lettem valaki. Most hol vagyok ezekhez képest? Rengeteg mosolygós kép, egyesével is, meg csoportosan is. A legutolsó egy közös a táncteremben. Rajta van Kook is. Mosolyog. Igaziból, őszintén. Van egy külön kép róla a szekrényen, ami még a legelején készült. Zavart és komor kifejezéssel mered a távolba, talán megint Jiminék hülyeségén mérgelődött. Hogy lehettem ekkora állat?!

Egy csomó cuccal ér vissza Jin, és mellém hajítva őket, leguggol elém. Egy vattapamacsot fog és bevizezve azt, gondosan letisztogatja a vágásaimat. Fáj, de még mennyire! Ám most erre van szükségem. Testi fájdalomra, ami elfeledteti a lelkieket. Egy nyikkanás nélkül tűröm. Valami csípős, büdös anyagot is ken rá, amitől szörnyen ég, de nem zavar. Egy gézlapot vesz elő, és rákenve valamit, a sebre tapasztja, amit gondosan körbeteker. Így máris sokkal kényelmesebb. A másik kezemet is letisztogatja, meg ugyanazzal a cuccal leöntve megvárja, míg felszárad, és bekenegeti. Egy ideig vár, és azt is beköti. Ő tényleg a bátyám…

- Mit ennél most? - kérdezi a hűtőben kotorászva.

- Bármit.

- Akkor összeütök valami gyorsat - pakolja ki az asztalra a hozzávalókat, és már neki is áll.

Mi lenne, ha elveszíteném őt és a többieket? Visszasüllyednék a mocsokba. Én is ilyen összekapart kis piszok voltam, mint most a maknae. És, hogy mi a különbség? Én rossz dolgokat tettem, ő ezzel szemben nem csinál semmit, mégis szörnyű élete van. Hol itt az igazság?

Túl sokat érdekel már engem, de hisz ez természetes, nem? Én most a szemében egy szörnyeteg vagyok. A sajátomban is. Nálam jobban ő sem tud utálni engem. De miért fáj ez nekem? Miért nem tudok túllépni rajta? Nem, elfelejteni semmiképpen sem akarom, mert még bűnhődnöm kell, de legalább egy kis nyugalom kijárhatna.

Bele se gondoltam még… Én miért egy fiúval? Mi az isten vett rá? Akkor most hivatalosan is homokos vagyok? Hülyeség, nincs olyan, hogy hivatalosan. Az vagyok, aminek tartom magam. Áhh, ez nem így megy. Nem lehetek buzi, pont én!

Arcomat kezeimbe temetem, mire érzem, hogy valami nekiütődik a lábamnak. Felrántom a fejem, és Jint keresem, de ő sehol. Nincs itt. Mégis, mikor ment el? Lepillantva meglátom azt az elveszett, kicsi, védtelen állatot, ami idevezetett. Már tudom, miért ő jut róla eszembe.

- Na, gyere - emelem fel lassan, és magam elé, az asztalra helyezem. Tudom, hogy ezért is ki fog akadni, ha visszatér, elvégre mindene a tisztaság, de ez most nem tud meghatni.

Egyik kezemmel hosszasan simogatom, míg másikkal tartom, hogy ne tudjon elmenni. Ez a macska nem tett semmi rosszat, mégis valaki szerint ott fent a halált érdemelte. Jungkookot hányszor próbálták már kiiktatni? Kicsi, vézna, pont, mint ő. Koromfekete bundájáról a haja jut eszembe. Meg kell védenem őt. Yukot. Ránézek, és nem érzek mást, mint hogy meg kell védenem mindentől. Valami ilyesmit szoktam érezni akkor is, mikor a maknae van a közelemben. De akkor, mégis, hogy tehettem?! Őt magamtól kell megvédenem.

- Tessék - lép be Jin, és nyújt felém egy rongyot. Lát engem, végig is néz rajtunk, de nem szól semmit. Elveszem tőle a cuccot, ő meg már fordul is vissza főzni.

Egy póló az. Ez tartott ilyen sokáig? De legalább kivételesen az enyémet hozta, mert mindig összekeveri a cuccainkat. Gyorsan magamra is kapom, elvégre már szörnyen zavar ez az állapot, és fázom is. Csupa mocsok vagyok, na meg fogytam is valamennyit. Nem vészesen, nálam az evés amúgy is egy érdekes téma, jóformán csak ő tud belém kaját tukmálni.

- Jin, azt hiszem, megtartom, ha megmarad.

- Ennek örülök - fordul hátra, arcán egy őszinte, meleg görbülettel. - Nemsokára át kell mennem V-hez, utána elvisszük a cicádat orvoshoz.

- Majd mondd, mivel tartozom.

- Azzal, hogy rendbejössz, és helyrehozod, amit Kookkal tettél.

- Azt nem lehet helyrehozni - hajtom le a fejem. Megint témánál vagyunk.

- Csak próbáld meg - fordul vissza, és kevergeti az ételt.

- Jó.

És akkor, mégis, mit tegyek? Ezt, hogy lehet helyrehozni? Hülyeség, hisz sehogy.

Az ebéd befejeztével, amit amúgy rögtön be is vágtam, a két repetával együtt, már kezdtem volna megnyugodni, mire hallom, hogy megjön valaki. Épp mennék ki a konyhából, mikor nyílik az ajtó, és a mozdulatsor közepén megrekedve figyelem, ki lehet az. Első gondolatom automatikusan, hogy Jungkook jött meg, ám szerencsére nem, csak Nam az. Leeresztve vállaimat haladok tovább, mire csapódik az ajtó, én meg már a falnak vagyok nyomva, két erős kezével fogva a torkom.

- Namjoon, megőrültél? - lép ki Jin a mellettem lévő konyhából. Az előttem álló férfneki vérszomjas a tekintete, mint aki kész lenne most életet oltani. - Ereszd el, vagy megfojtod - markol izmos felkarjára, mire az szorít a nyakamon. Fáj, és nem kapok levegőt, de nem hadakozok. Ezt most nagyon megérdemlem, teljesen jogosan csinálja, így hát nem is ellenkezem.

- Megérdemelné! - ereszt el egyik kezével, hogy egy dühtől átitatott lendítéssel gyomromat kínozza, mitől majdnem kijön belőlem a nemrég elfogyasztott, jelentős mennyiségű táplálék. Ha nem lennék ilyen helyzetben, szemérmetlenül képen okádnám, leszarva az ezzel járó maró érzést, meg mindent, csakhogy érezze a szeretetem, ám most kurvára nincs ehhez semmi jogom.

A szám felszakadt, a vér rozsdás íze a régi időkre emlékeztet, mikor még napiszintűek voltak a verekedéseim. Ám ez most nem verekedés. Ez csak verés, méghozzá épp engem agyalnak. Sorra kapom az ütéseket, míg Jin próbálja rólam leszedni Namot. Minden kiabálás és erőfeszítés hiába, meg sem hallja hyungot.

Amint elenged, a földre rogyva kapok levegő után. Annyi irányból ért támadás, hogy már eldönteni sem tudom, hol fáj. Sajnos, eléggé sehol sem.

Míg én próbálok magamnál maradni, addig Namjoon és Seokjin a fejem felett ordibálva veszekednek. Egy szót sem értek, de nagyon idegesít, mert zavarja a fülemet. Előredőlök kicsit, de abból nagyon lett, és homlokom koppan a parkettán. Jó így, leszarom.

- Yoongi! - tol fel ülő pozícióba Jin, pedig már kezdtem jól érezni magam. - Basszus, Namjoon! - fordul hátra egy pillanatra, amint meglátja a fejem. Ehh, ennyire nem lehet rossz. Bárhogy is, biztos volt már gázabb is. - Jól vagy? - Ez meg, mégis, milyen kérdés? Ja, kurvára. - Maradj így, mindjárt jövök - ereszt el éppenhogy, hogy lássa, megtudom-e tartani magam, de nincs szerencséje. Nem, és kedvem sincs. Egy pillanatra a másikra néz, gondolatba vetve, hogy megéri-e megkérni vigyázásomra, de megrázva a fejét tanácstalanul körbepillant. Jah, hozz valami rudat, és támassz ki, kérlek.

- Hagyd, majd én - lép a falhoz Nam, és két ujját hátul beleakasztva pólómba tart, mire Jin idegesen fújtat. - Na, menj már!

Békésen alszok fent az emeleten, mert ugyebár tudom, hogy alszom. Remélem. Kiabálásra leszek figyelmes, ezért körbenézek a kis utcán. Mi? Mondom, az emeleten alszok. Érzem, hogy puha az ágy, mégis itt állok az út közepén. Nem fáj semmim, csak kicsit nyúzottnak érzem magam. Most akkor alszom, vagy sem? Azt hiszem, nem…

Nagyon messze tőlem egy magas alak szalad el, nyomába legalább hat megtermett fazonnal. Szerencsétlen mit véthetett ezért az áldásért? Neki annyi…

Egy szaggatott farmer, egy tornacsuka és egy laza világosbarna, bevágott póló van rajtam, mégis melegem van. A nap szinte égeti a bőrömet, én hülye meg csak állok és várom, míg meg nem sülök. Hahh, még mit nem… Elindulok előre, valami árnyékos hely reményében, mert nem szeretek lebarnulni. Sőt, egyenesen utálok. Békés környék, bár fingom sincs, hol vagyok. A következő kiáltás, ami ezúttal közelebbről jött, tudatja velem, hogy mégsem annyira békés. Nem az én dolgom, és nem ment el a maradék eszem, hogy közbeavatkozzak. Biztos jó okuk van rá. Vagy csak unatkoznak. Tudom, milyen ez, régen én is cseszegettem a gyengébbeket. Mondjuk, emberségesen, és nem mentünk rá hatan egyre.

A következő kiáltástól egy egészen rövid pillanatra megtorpanok. Kiráz a hideg. Ki ez? Baszki, tudom én, csak nem jut eszembe. Hogy lehet elfelejteni valakit? Mi van velem? Felkeltette az érdeklődésemet, így irányt váltva, befordultam a legközelebbi kis utcán, amerről jönni véltem a hangot. Az én szerencsémre, de a kölyök pechjére a folyamatos jajveszékelés végül egészen közel juttatott. Éppen csak orromat kidugva kukucskáltam át a fordulón, nehogy lebukjak, ám ami szemem elé tárult, minden elképzelésemet felülmúlta.

Nicsak, már megint a mi kis maknaénk került szarba. Maknae? Taehyung? Nehezen tudok gondolkodni. Alszom. Az mégis, hogy lehet? Nem alszom. Ki most a maknae? Míg én itt tökölök, addigra már a fiú a földön hever. Bucskázik egyet a gyomrom, ahogy szemem előtt látom felvillanni legújabb tagunk nevét. Jungkook. Mennyire számít újnak, ha már legalább 2 hónapja velünk van? De ez a srác kész szerencsétlenség, mindig betalálják. Ezzel még én sem tudok mit kezdeni…

Zsebre vágott kezekkel fordulok e,l és indulnék meg, de fejbe kólint a felismerés. Mi az istent csinálok? Mikor lettem ennyire szemét alak? Én őt megerőszakoltam! Hahh, szuper, Yoongi, meg minden, de mi a faszt állsz még itt? Pulzusom az egekbe emelkedik, nem értem, mi van velem. Felmorranva rohanok oda, és nyújtom kezem Kook felé, mire valamin átesek.

- Bassza meg - emelem fel a fejem, mire valaki megragadja hátul a hajam, és talpra húz. Kevés dolog van annál, amit jobban utálok, ha a hajamat csesztetik, de mivel közéjük tartozik a nem fair bunyó és a saját kezem által megkeserített fiú bántása, akár csak szóban is, ez most pont nem tud meghatni. Idegesen kapok hátra és markolom meg az engem erőszakosan rángató csuklót, hogy legalább maradjon hajam, de hiába, ketten fogják le a kezem.

- Csak, hogy végre előbújtál a rejtekhelyedről, te kis patkány - lépked elém egy szintén kétajtós állat, kezében baseballütőt tartva. Nem szeretem azt a sportot, de most szívesebben lejátszanék egy barátságos menetet. Mondjuk, semelyik sportot nem szeretem a kosarazáson kívül. Mozgás, meg minden faszom… - Ugye, milyen szép időnk van? - húzza végig államon az ütőt, egyenesen szemembe meredve. Az a sebhely…

- Grigori, öreg cimborám - veszem elő mázos hangom, mintha lenne.

- Nekem te ne nyalj, Min! Ugye, ezért jöttél? - bök a hason fekvő srácra, és amint bólintok, izomból oldalba vágja, mire az felnyög, és oldalra fordulva rám emeli könnyes tekintetét.

- Sugah… - nyújtja felém erőtlenül egyik kezét, ami lehullik a betonra, és csak vár, mit lépek. Hárman fognak, nem tudok mozdulni.

Szeretem, hogy Sugának hív. Ettől jobb embernek érzem magam, pedig tudom, hogy nem vagyok az. Mikor bekerültem a bandába, akkor választottam magamnak, mert elegem volt már a yoongizásból. Mindenki ismeri ezt a nevet a környéken, és semmi jó nem fűzhető hozzá. Hozzám.

- Mit akarsz? - váltok komolyra. Jól ismerem már a csávót. Túl jól. Az meg, hogy a kutyái is itt vannak, csak egyet jelent...

- Csak, hogy te is átérezd, amit én éreztem akkor - vigyorodik el, mitől felvillan egyik ezüst foga.  - Ezt! - tapos Jungkook hátába, mire ő felnyüszít a fájdalomról, és állkapcsát összeszorítva fekszik tovább.

- Ne! - rántok magamon, mire teljesen szétfeszítik a két karomat. - Miért bántasz egy olyat, akinek semmi köze ehhez? - kelek ki magamból. Nem, nem veszíthetem el a hidegvérem, mert attól csak rosszabb lesz a helyzet.

- De, igenis van - sziszegi fenyegetően lassan. - Hozzád - bök felém, alig két centire orromtól megtartva azt a szart.

- Mi? - döbbenek le. Kit érdekel, mi köze van hozzám, ha akar valamit, velem játssza már le!

- Mindketten jól tudjuk, hogy magányos farkas vagy. Illetve voltál - mutogat ujjával, miközben fel-alá járkál. Kurva idegesítő, a másik két kutyája meg csak karba tett kézzel bámul hol engem, hol őt. - Pont ezért, nem de? - húzza szélesebbre ajkait. De igen. Pontosan így volt. Sosem engedtem közel magamhoz senkit, főleg nem olyat, aki nem volt elég erős, hogy legalább magát megvédje. Nem akartam mások miatt aggódni, nem hiányzott, hogy miattam keveredjenek ártatlanok bajba. Minden ügyemet egymagam intéztem. - Ám most végre fogást találtunk rajtad - kacag, mintha valami vicceset mondott volna.

- Mit akarsz tőlem?! - ismétlem meg indulatosabban, pedig pont nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megengedhessem. - Bármit megadok! - válik egy árnyalattal kétségbeesettebbé hangszínem.

- Neked nincs semmid, fiam.

- Nem vagyok a fiad! - tényleg nem.

- Hát már végképp nem lesz! - csettint, mire a két, eddig csak bámuló fazon mozdul, engem meg hajlatomba találva kényszerítenek térdre.

- Ne~! - kiáltok fel, amint az első rúgás telibe találja Kookot. A fiú könnyektől nedves arccal néz felém, hang nélkül tűrve minden csapást, ami vézna, harmatgyenge testét éri. - Ne csináld! - ordítok, mire Grigori hasba vág az ütővel. - Kurva élet - morgom, még mindig rángatva kezeimet, de semmit nem használ, esélyem sincs.

Ez egy álom, ez a kibaszott rossz állom! Ilyen nem létezik, egyszerűen nem lehet! Sosem éreztem magam még ennyire tehetetlennek. Valamit kurva gyorsan ki kell találnom, mert ez így nem állapot. A fiú már szinte alig nyekken, folyik a szájából és az orrából is a vér. Tényleg nincs semmim, amit nekik adhatnék. Kivéve talán…

- Kérlek. Kérlek, hallgass meg!

- Fiúk! - teszi fel kezét, mire megáll a két állat, és kiegyenesedve rám merednek. - Mondd… - int, hogy beszélhetek.

- Rám vagy mérges, nem? Akkor helyette itt vagyok én! - dőlök előre, amennyire bírok.

- Te kis butus - kócolja össze a hajamat, mintha még mindig három éves lennék. - Milyen embernek nézel te engem? - Ha tudnád… - Azt hiszed, bántanám a saját unokaöcsémet? - Pont az előbb tetted. -  Ez fájt… - teszi kezét szívére, sértődöttséget imitálva. - Intézzétek el! - adja ki a parancsot, mire a két gorilla újra Kooknak esik.

Vészesen fogy az idő, és hiába minden kiabálásom, próbálkozásom és igyekezetem, semmivel nem jutok előrébb. Valaki ébresszen fel, mert én már nem bírom! A testem rázkódik a visszafojtott sírástól, de nem engedem ki. Sosem fogom megadni neki azt az örömet, hogy így lásson.

Jungkook már egyáltalán nem szólal meg, a feje pont az ellenkező irányban van, így arcát sem látom. Mint egy rongybabát, úgy rugdossák jobbra, balra. Sosem féltem még ennyire. És most sem attól, hogy velem bármit is tenni fognak, hisz mondta, nem akar bántani. De ha megölne, sem érdekelne, sőt, most kifejezetten örülnék is neki!

Nem mozdul… Nem akarom látni. Elfordítom a fejem, és szorosan összezárva a szemeimet várok valami csodát, hogy megszűnjön ez az egész, hogy kiderüljön, tényleg csak egy rossz álom. Várok, de nem jön semmi.

- Odafigyelj! - ránt meg a hajamba kapaszkodó köcsög, és feléjük irányítja a fejem.

Hiába nézhetnék másfelé, nem tudom levenni szemeim az előttem zajló jelenetről. Mivel érdemelte ezt ki? És miért pont ő? Félreértés ne essék, nem lenne semmivel sem jobb egyik csapattagot sem így látni. Tudom is, mi a gond. Hogy ismer engem. Hogy nem vagyok elég erős. Egyértelműen az én hibám. Nem vigyáztam rá eléggé.

- Főnök, ennyi volt - szólal meg mély, öblös hangján az egyik, majd elhátrál két lépést Kooktól.

- Ennyi? - kérdez vissza szórakozottan. - Csalódtam benned, Yoongi - mondja a másik irányba fordulva. - Azt hittem, erős barátid lesznek, de hát, tévedtem - rúgja arrébb a fiút. - Eltunyultál, fiam…

- Dögölj meg! - köpöm hátba.

- Ez kedves… - fordul felém és csettint, elém mutatva. A két nagydarab megfogja Kookot, hogy egyenesen térdeim elé vágják, mint valami véres rongyot.

Félve pillantok le arcára, melyre ráfagyott a rettegés, és ködös tekintetén keresztül a semmibe mered. Jézusom, mit tettem? Mellkason egyre szaporább tempót diktálva süllyed és emelkedik, míg én az előttem heverő élettelen testet vizsgálom.

- NEM! - üvöltöm el magam, és előre feszítem teljes testem, újfent haszontalanul. - Ez nem lehet… - remeg a hangom. Homlokomat Jungkook mellkasára teszem, mely már soha többet nem fog megmozdulni. Istenem, Kook, úgy sajnálom…

Hirtelen rántom magam ülő helyzetbe az ágyon, akkora lendülettel, hogy kis híján előre bukok. Már abban sem vagyok biztos, hogy eddig nem ültem egész végig, vagy mi van. Hol vagyok? Kook? Jungkook?! Zihálva meredek a semmibe, és próbálom fejemben összetenni a történteket. Egyáltalán, mi történt?

Elmém újra és újra lejátssza életem legszörnyűbb képeit, keresve bennük bármi jelet, vagy indokot, hogy miért lenne álom. Álmodtam? Mi történt mostanság velem? Namjoon megvert. Igen, még mindig érzem. Aztán rendbeszedtem magam, és utána teljes a zavar. Jinnél vagyok. Elmentem bárhova is? Grigori… Nem lehet, ő börtönben van, már legalább három éve. Mennyi esély van rá, hogy kiszabadult? Őt ismerve, elég sok.

Teljes testemben remegek az idegtől és félelemtől. Annyira valóságosnak tűnt minden. Lusta és kifejezetten fáradt vagyok kikelni, ezért farmerzsebembe nyúlva előhúzom telefonomat, és már tárcsázom is Jin számát, amit két csöngés után felvesz.

- Na, mi-

- Hyung, mit tudsz Kookról? - vágok a szavába, talán egy árnyalattal feldúltabban, mint terveztem.

- Miért?

Ehh. Bizalmatlan, mondjuk megértem, de erre most nincs időm. Tudni akarom, mi van!

- Hol van most?!

- Elméletileg a kocsiban. Mi a baj, Yoongi? - esik ő is kétségbe.

- Csak elméletileg? - emelem fel a hangom.

- Két perce még itt volt mellettem, ráadásul TaeTae ott van vele.

- Biztos, hogy a kocsiban vannak? - valami azt diktálja, hogy ennyi nem elég. Fáradt elmém minden lehetőséget megragad, hogy a frászt hozza rám, és csak arra tudok gondolni, hogy mi van, ha mégsem?

- Igen. Vagyis nem. Megrémisztesz, mi a baj? - hallom, hogy közben valamit pakolászik. Nincs itthon, ez már biztos.

- Semmi, csak nézd meg, kérlek, hogy tényleg a kocsiban van-e…

- Jó, jó. Összeszedem a cicát, és nézem is.

- De ne tedd le addig!

Cicát? Ahh, basszus, a macskám, vagy mi. Azt mondta, elviszi állatorvoshoz a srácokkal. Így már vágom, miért nincs itthon. Egy kicsit megnyugtat, hogy Jinnel van, mert ő már elég felnőtt, hogy tudjon rá figyelni, ráadásul Taehyung is megbízható srác. Ha jól tudom, ő az egyetlen, akit közel engedett mostanság Jungkook. Jó haverok lehetnek akkor. Haverok? Nagyon remélem, hogy nem szeretett bele Kook. Nem mintha az én dolgom lenne, csak kicsit zavar. Csak kicsit… Talán valamivel jobban, de mikre gondolok én?! Leszarom, mit érez iránta, vagy más iránt. Le akarom szarni. Meghülyültem. Nem vagyok buzi. Asszem’.

- ...gyelsz? - eszmélek fel.

- Ja, igen!

- Na, bent ülnek mindketten az autóban. Még megyünk pár helyre, aztán haza. Elmondod végre, mi volt a gond?

- Nem fontos, köszi, hyung - nyomom ki, mert nem akarok magyarázkodni.

Gyorsan összekaptam magam, hogy kiszellőztessem a fejem és bemutatkozzak a családomnak, hátha nem emlékeznek rám. Mondjuk, a mosott szar rám jelenleg dicséret lenne, de édesanyám úgy ölelt magához, mintha soha többet nem akarna elengedni. Sokszor lépek le szó nélkül napokra, de ezt ő sosem tudja megszokni. Bár mostanában nem túl jellemző, de ha mégis, akkor Jinnél szoktam aludni. Ilyenkor mindig jól kifaggat, hogy hol voltam, kivel és mit csináltam, amikre esetek többségében nem szoktam egyenes választ adni. Sőt, talán sosem. Nem szeretek neki hazudni, de ha ismerne engem, egész biztosan hatalmasat esnék a szemében. Semmit nem tud az én piszkos ügyeimről, vagy magánéletemről, csupán a kicsi fiát látja bennem, aki talán olyan öt évesen lehettem utoljára. Felnőttem, akarva és tagadhatatlanul, de ő mégsem így látja. Tudom, hogy mindig is normális családra vágyott, amit mellettem egyáltalán nem kapott meg. Ifjabb koromban többet járt értem a rendőrségre, mint ahányszor iskolából hozott haza. Apának sosem mondta el, nem akart balhét. Míg anya igyekezett mindent csendben és nyugalommal elsimítani, addig apa inkább a hangját vetette be ellenem, de sosem emelt rám kezet, amit nagyon becsülök benne. Leírhatatlanul rossz gyerek voltam, ők viszont még mindig itt vannak nekem.

Este visszamentem Jinhez elhozni a dögöt, és az idő közben felhalmozott cuccait. Hyung segített kocsival áthozni mindent, kicsit dumált a családdal is, míg rendezgettük a macska holmijait, amiket nem engedett nekem kifizetni sem. A szüleim olyan gyereket érdemelnek, mint Seokjin, nem olyat, mint amilyen én vagyok. Nem is csoda, hogy ennyire megtalálják a hangot, és míg ők dumálnak minden szarról, én a kanapén elterülve kapcsolgatom a tévét, néha bele-belehallgatva a témába. Még mindig csak Kook jár a fejemben, és akárhogy próbálom kiűzni az aggodalmam parazsát, tudom, egy nap még lángra kap…

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts