9. Abusive and savior

Szaggatottan fújom ki a bennem rekedt levegőt, és megkapaszkodom az asztalban, mert úgy szédülök, hogy nem tudom megtartani magam.

- Haza akarok menni - jelentem ki, mire meglepetten fordulnak felém.

- Mi a baj, Kook? - teszi Tae hátamra a kezét, de én erőszakosan hátra tolva a székem, felállok.

- Mondom, haza akarok menni! - nyomatékosítom.

Jin az asztalhoz lép, és átnyúlva azon, elveszi előlem a füzetet, majd beleolvas. Egy ideig keresi, mi hibádzik, aztán egy nagy sóhajtás kíséretében leereszti kezeit, és csak néz minket.

- Hazaviszlek titeket - mondja megadóan.

Most legszívesebben az arcukba vágnám, amit gondolok, de nem, nem vagyok ennyire bátor. Még mindig félek, látszólag nem ok nélkül. Annyira aranyos volt az a cica. Összeszorul a gyomrom, ahogy tekintetem ráemelem a földön hempergő állatra. Undorító. Utálom a macskákat!

Hazafelé a kocsiban nem szólt senki semmit, csak ők váltottak néha sejtelmes pillantásokat.

Elárultak engem. Ez az ő macskája! Mégis, hogy lehet ez? Mit keres Jinnél? Miért ő intézi a dolgait? Miért hívott el engem is? Talán ők mégsem a barátaim…

Belépve a hatalmas házba Tae mögött, hangulatom százszonylcvan fokos fordulatot véve teljesen jó lesz, ami főleg a földön fetrengő kislánynak és a kutyámnak köszönhető. Na jó, a teljesen azért túlzás, de a látvány annyira elbűvöl, hogy percekig csak meredten nézek.

- Hello, fiúk - jön oda mosolyogva Tae anyukája, fakanállal a kezében. - Jin hova lett? Ő nem jött?

- Csak hazadobott minket - válaszolja komoran Taehyung.

Fura, hogy az anyukája így ismeri Jint. A többieket is, vajon? Úgy tűnik, szereti a legidősebbet. Mondjuk, anyum is odavan a srácokért, pedig szinte alig ismeri őket.

- Mi a baj, kicsim?

- Semmi - vágja rá indulatosan, amitől összerezzenek. Haragszik. Félek.

- Menjetek fel, mindjárt viszem a vacsorát - mondja kedvesen. Zokon sem véve fia viselkedését megy vissza folytatni, amit eddig csinált.

Felfelé menet tekintetem a lépcső előtti két kis tálon akad meg. Az egyikben víz van, a másik üres. Tényleg nagyon kedves család. Az apukája hol lehet? Vele még egyáltalán nem találkoztam.

Az ágyon ülve néztem, ahogy Tae a gépén beszélget, mikor anyukája belépett. A tévé ugyan nekem volt bekapcsolva, de engem nem kötött le igazán, mondjuk, azt se láttam, amit ő csinált, csak azt, hogy írogat.  

A vacsorából ma sem fogyott túl sok, de már majdnem a felét meg bírtam enni. A gyomrom sem fáj már annyira.

Vacsora után megismerkedhettem a ház egy számomra új helységével. A fürdőszobával. Wc az van fent is, ám fürdő csak lent. Már csak egy gyors tusolásra volt erőm, a fáradtság szép lassan kezdett eluralkodni rajtam. Még nem vagyok teljesen jól, sokkal kevesebbet bírok, mint eddig. Ráadásul az elmúlt hetek kemény munkájával elért kondim is odaveszett, már csak csont és bőr vagyok. Még rosszabb, mint eddig.

Tae is gyorsan megmosakodott, és már mentünk is aludni. Azaz én lefeküdtem, ő gépezett tovább. Nem rám mérges. Nem tudom, miért ilyen. Feldúlt. Nem sok időm volt ezen agyalni, ugyanis az álom hamar elnyomott.

- Kook, mi a gond? - hallom valahonnan mögülem a kérdést. Gond? Miért gondolja, hogy gond van? Aludnia kellene, egészen biztos vagyok benne, hogy messze még a reggel. Koromsötét van, semmit nem látok. - Jungkook, miért sírsz? - süpped be mögöttem az ágy. Én? Kezemet arcomhoz emelem, hogy megbizonyosodjak kérdése miértjéről. Tényleg sírok. Nem tudom, mit álmodtam, csak tömény űr és keserűség maradt. A testem rázkódik a szívemet nyomó súly alatt. - Itt vagyok neked - fordít vállamra fogva a hátamra, míg ő oldalasan fekszik már közvetlen mellettem. A plafonra meredve engedem immár tudatosan szabadjára a sós cseppeket, remélve, hogy velük együtt a lelkemet nyomó fájdalom is távozik.

Nem bírom már. Valami ismeretlen indíttatásból oldalra fordulok egész alakommal, és hozzábújok Taehoz. Közelségre van szükségem. Egy pillanatra megfeszül, majd alsó karját átdugva nyakam alatt, mindkét kezével magához ölel. Annyira szeretem, hogy ilyen közvetlen. Még a tegnap történtek ellenére is úgy ölel, mint aki kész lenne feláldozni magát értem. Pedig én nem érdemlem. Nem érdemlem meg senki szeretetét.

- Ne menj hozzá túl közel - hallom meg a nap első mondatát, valószínűleg, azt sem nekem szánva. Tae az. Megint korábban kelt nálam.

- De miért? - üti meg fülem egy másik ismerős hang is.

- Mert megijeszted a rút képeddel.

- Én is attól félek, hogy melletted pont az én arcomtól ijedne meg - nevet fel gúnyosan az illető, mire rászánom magam, hogy megnézzem, ki az.

- Lépj hátrébb - tolja fél karral háta mögé Jimint Taehyung.

- Mi a…? - ülök fel kótyagosan, és nézem a készenlétben álló bagázst. Gyorsan körbepillantok, hogy van-e okom félni, ám amint leesik, hogy én vagyok az aggódás oka, szörnyen feldühödök.

- Bocsi, Kook, de nem tudhatjuk, milyen állapotban kelsz - szabadkozik Tae.

- Most felbasztad azzal, hogy paraszt vagy - pöcköli homlokon őt Jimin, elhaladva mellette és egészen az ágyig jőve, leül mellém.

Szuper. Veszélyesnek és őrültnek tartanak, ráadásul megint itt egy bandatag. Mi jöhet még?

- Én nem félek tőled - nyújtja felém Jimin a kezét, de én nem mozdulok, minden izmomat megfeszítve kényszerítem testemet a maradásra, míg tenyere vállamra nem simul. Beugrik az a kép, mikor követelőzően akart kisajátítani elmém csúf játékában, és maga a tudat, hogy még mindig nem tudom elválasztani az embereket attól a borzalomtól, ami bennem játszódik esténként. Mondjuk, furcsa mód, mióta itt vagyok, nem volt rémálmom, illetve nem emlékszem, hogy lett volna.

- Én sem, nehogy azt hidd - merészkedik közelebb Tae is. Jah, klassz. Még, hogy nem…

Miután megint sikerült belém diktálni némi reggelit, én inkább visszadőltem pihenni, míg ők leültek az ágy végébe játszani a tévén. Nincs kedvem most senkihez és semmihez. Fáradt vagyok, nem akarom magamhoz közel engedni őket, ugyanakkor mindennél jobban vágyom most a közelségre. A kettős érzés megőrjít, így az a terv, hogy megvárom, míg elmúlik. Jó, mi? Ennyi telik tőlem.

Már épp kezdenék álomba merülni, pedig a srácok tesznek azért, hogy ne legyen könnyű dolgom, mire meghallom pittyegni a telefonom. Várjunk csak. Mi?! Hisz otthon hagytam, ráadásul le volt merülve. Akkor nem is az enyém.

Erről bizonyosságot adnak a többiek, mikor mind a ketten zsebükbe kutatva előhúzzák sajátjaikat, megállítva a játékot.

- Kook, azt kérdezik, hogy vagy - fordul felém V, majd vissza a képernyőre.

- Jól.

- Hát akkor írd meg nekik…

- Én? - kezdek el kutatni az ágyon kezemmel, mire meg is találom. A telefonom. Lassan ideje lenne megszoknom az ilyesmi dolgokat, de túllépve az eseten, csak feloldom és megnézem, mi a helyzet.

“Hogy vagy Jungkook?” - Namjoon

“Remélem kialudtad magad :3” - Jin

“Suga miatt meg ne fájjon a fejed, megkapta ami neki jár…” - Namjoon

Amint ezt elküldte, Tae hangosan, ám annál látványosabban a homlokára csap, míg Jimin a válla fölött hátrapillant rám. Teljesen ledermedve figyelem a kijelzőmön szereplő kis nevet. Suga. Már megint ő. Miért nem hagyják elfeledni végre! És mégis, mit kapott, mi járt neki?!

“Ez szép volt hyung… >.<” - Tae

“Mert, mi a baj?” - Namjoon

Megrázom a fejem, remélve, hogy elűzhetem ezzel minden bajom, majd gyorsan pötyögni kezdek a telefonon.

“Jól vagyok”

Idegesen teszem le magam mellé ezt a szart, amit eddig hasznos dolognak véltem, mondjuk, a napokban nem ezt bizonyította, és lendületből vetődöm az ágyra, fejemre húzva a takarót. Nem érdekel, mit beszélnek, nem érdekel, mit akarnak tőlem, és nem érdekel semmi, amihez köze van Min Sugának. Életem démonja. Na jó, talán ez így furcsa, főleg ennyi rossz után, de ő tette fel az i-re a pontot.

- Kook - süpped be mellettem az ágy, mire kicsit meg is dőlök. - Gyere, játssz velünk - simul Taehyung tenyere oldalamra a takarón keresztül. Összehúzom magam, hogy ne érezzem azt a fájdalmat, ami szép lassan kezdi újult erővel feltérképezni az amúgy is jól ismert testemet. Nem mondok semmit, ez legyen elég válasz.

Megint az az érzés. Utálom. Nagyon utálom. Nem tudom eldönteni, hogy közel merjem-e engedni magamhoz bármelyiket is, vagy meneküljek, ahogy bírok. Még mindig nem érzek késztetést az életben maradásra, csupán engedelmesen teszem, amit kérnek. Eszem, iszom, gyógyszereket veszek be, és várom, mit hoz számomra a jövő. Azaz tökre nem várom. Azt kívánom, bár ne kelnék fel többet, hogy további szenvedések nélkül hagyhassam hátra ezt a földet, ahol amúgy sem hagytam valami mély nyomot. Én legyek a világ legnagyobb vesztesége.

Estére már van annyi élet bennem, hogy kikászálódjak az ágyból. Annyi energiám lett az egész napos lustálkodástól, hogy legszívesebben szaladgálnék. Jó, ez nem igaz, mert ennyi azért nincs, de mozoghatnékom lett. Meg egyedül is akarok lenni. Ezt a kettőt egyszerre. És mégis, hogy oldjam meg, hogy Taehyung ne legyen ott? Mert bár Jimin egy jó órája már lelépett, ő azóta itt ül mellettem, és nézi a tévét.

- Holnap iskola, nem kéne korán lefeküdni? - kérdezem félve, hátha nyerek egy kis időt magamnak azzal, hogy hamarabb elvonul aludni. Mondjuk, ő hétközben sem szokott sokkal korábban, és még csak hét óra van.

- Nem megyünk suliba - mondja, le sem véve tekintetét a filmről.

- Miért? - képedek el.

- Még közel sem vagy jól, én meg maradok, hogy itt legyek neked.

- Anyukád mérges lesz, hogy megint kimaradsz.

- Tud róla, tulajdonképpen, ő javasolta - néz végül rám. Ez jó érzés is, meg nem is. Miattam marad ki, de hogy miattam így aggódik az anyukája, bevallom, melegséggel tölt el.

Nincs mit tenni, mint beletörődni, hogy nem lehetek egyedül. Vagy mégsem?

- Elmegyek Kyouval egy körre. Mostanság nagyon elhanyagoltam szegényt… - csempészek annyi szomorúságot és megbánást hangomba, amennyi csak tőlem telik. Ebben a csapatban előbb válik az ember jó színésszé, mint énekessé.

- Mindjárt vége - mutat a távirányítóval a tévé felé, jelezvén, hogy ezt még megvárná.

- Most csak vele szeretnék - de ha lehetne, még vele se.

- Biztos?

- Aham - mászok ki szép lassan az ágyból. Ettől a sok fekvéstől teljesen elgémberedtek a végtagjaim. Öltözés közben nem zavar Tae jelenléte, elvégre tökre nem figyel rám, teljesen leköti a műsor.

- Azért ne sokat, jó? Max húsz perc - szabja meg, mintha az anyukám lenne, vagy minimum hasonló rangsorú, de, mondjuk, majdnem igaz. Ő többet segített eddig, mint anyu, mondjuk, ez nem anyám hibája, hogy nem tudott, mert elzárkóztam előle. Már ha ez segítségnek nevezhető… Elvégre még mindig nem akarok élni.

- Jó - vonok vállat. Ha kijutottam, tök mindegy, hol vagyok és meddig, tenni nem tud ellene, max leordítja a fejem, ha visszaértem. Mondjuk, azt nagyon rosszul viselem, így talán jobb lenne betartani az időkorlátot. 20 perc is több, mint a semmi.

- Vegyél pulcsit is, este már hideg van - mér végig engem. Előkotorva egy tiszta, cipzáros pulóvert, magamra vetem, de nem húzom össze. Jobb így.

Még az ajtóig is lekísér, én meg el is felejteném a kutyát, ha nem esnék kishíján át rajta a lépcsőn.

- Vigyázz magadra - kócolja össze amúgy is kusza hajamat. Nem, akkor sem tudom ezt megszokni.

- Aha - fordulok meg és már megyek is ki. Lendületem egészen a kapu túloldaláig visz, ahol ugyanis megtorpanok. Oké. Hol is vagyunk, és merre kéne mennem?

Nem ismerem a környéket, így bármelyik irányba is indulok, csupa újdonság fog fogadni, ezért csak találomra megyek jobbra. Majd balra és jobbra és megint jobbra, míg végül fogalmam sincs, hol vagyok. Hát igen, ez vagyok én. Gyakran eltévedek, pedig meg akartam jegyezni az utat. Nem ártott volna. És persze, az az istenverte kütyü sincs nálam, mikor kellene.

- Na, most merre? - nézek le kutyámra, aki két farokcsóválás után fordul vissza szaglásznivalójához. Kösz, ezzel ki vagyok segítve.

Hát, akkor irány visszafelé. Talán már letelt a húsz perc, de fogalmam sincs. Csak megyek, amerre a lábam és benne minden fáradt izmom visz.

Fáj a lelkem. Nem akarom ezt tovább. Sírni tudnék a feltörő érzésektől, de ha lenne rá alkalmam sem engedném szabadjára könnyeim. Mostanság túl sokat áztatták arcomat, felesleges kellékek életem üres, sötét vásznán.

Mostanság sokat gondolkodtam az eddigi életemen. Hogy megbántam-e bármit is. De ez hülyeség, hisz persze, hogy igen. Annyi mindent, hogy elmondani nem lehet. Ám vannak dolgot, amiket egyáltalán nem. Ezek közé tartozik a… nem. Sajnos, most fogalmam sincs, mi, pedig biztosan van olyan. Csak a keserűség marja bensőmet, nem tudok másra koncentrálni. Kinek hiányoznék? Hahh, hagyjuk. Egyedül vagyok. Egy senki. Egy nagy büdös senki!

Zsebre vágom a kezeim, mert már kezdek kicsit fázni, de még mindig nincs kedvem felhúzni pulóverem cipzárját. Jól esik a bántó hideg. Tudatja velem, hogy élek, ami nem feltétlen okoz örömet, de legalább egy biztos pont.

Kit okolhatok a gyalázatos múltamért? Ki mást, ha nem magam? Persze, ráfoghatnám a szüleimre is, mert így neveltek, mert nem figyeltek eléggé, mert nem voltak ott, mikor kellettek volna, de annak mi értelme lenne? Mi lett belőlem, te jó ég?! Én csak egy normális jövőt akartam biztosítani az anyámnak és az öcséimnek! Éjt nappallá téve tanultam, hogy legyen egy biztos, jól fizető állásom, és ott segítettem, ahol tudtam. Hova lett az az énem?

Időközben feltűnik, hogy egy még ismeretlenebb helyre tévedek. Szűk kis utcák, sötét sikátorok. Megkérdezni valakit, hogy ugyan, merre van az arra, esélytelen, mivel senki nincs kint. Ám ha lenne, sem mernék megkérdezni egy embert sem, mert egy rohadt, gyáva féreg vagyok!

Egyre kételyesebb helyekre tévedve, lassan tudatosul bennem, hogy nem hogy húsz perc, de egy óra is letelt már, ez egészen biztos. Talán Tae megbocsájt, ha elmesélem, mi volt, de az biztos, hogy soha többet nem enged el egyedül.

Három férfi alakot látok kirajzolódni a távolban, ami egy egészen hosszú pillanatra reménnyel tölt el, ám ahogy közelednek, úgy fordul meg bennem egyre sűrűbben az ötlet, miszerint meg kéne fordulnom, és rohadt gyorsan eltűnnöm innen. De mit kell úgy parázni? Nem minden ember engem akar. Ez csak ego, a kutyát sem érdekli, ki vagyok, és mit keresek itt. Szép nyugisan elmegyünk egymás mellett, és minden szép, meg jó, bla bla bla.

A terv jó volt, csupán a kivitelezéssel adódott némi probléma, mikor az egyik férfi vállal nekem jött, pedig simán elfért volna, én meg az utca legszélén haladtam.

- Na, mi van, kölyök? - harsan fel, mire megtorpanok, de nem nézek hátra. Már ismerem a forgatókönyvet, lábaim mégsem erednek futásnak. - Netán akarsz valamit?

- Nem - adom meg magam, és rápillantok.

- De szép kutya - megy egy másik a tőlem másfél méterre álló állathoz, és leguggolva a kezét nyúltja, de meg sem várva a reakcióját, szemérmetlenül a bundájába túr, figyelmen kívül hagyva morgását. - Szia, Fifi - Fifi a jó édes nénikéd!

- Kyouya - csettintek magam mellé, kiadva az utasítást, mire ő mellém üget és leül.

- Ezt most miért kellett?! - háborog a nálam minimum fél fejjel magasabb, bőrkabátos férfi, és indul meg felém. Ma megint nyertem magamnak egy verést, csak valaki elárulhatná már, hogy mivel! Megáll tőlem tíz centire, és nyakamra fogva a másik oldalt lévő falhoz vág, mire feljajdulok. Feleszmélni sincs időm, azt se vágom, miért kaptam. Megint a gerincem. Ennyi gyötrés után, ami a mostanság érte, csoda, hogy még megtart engem.

De most erősnek kell lennem, Kyouya a tét, miattam nem sérülhet meg! Kihúzom magam és magabiztosan tekintek vissza feléjük, már tervezve, hogy hogyan védem ki a következő támadást. Nem vagyok jó a verekedésben, remegek is rendesen, de erőt ad, hogy mást kell védenem, nem magamat.  

- Vicces? - csattan fel, aki levállalt engem, és kutyámhoz lépve, megragadja grabancánál és felrántja a karjába. Kyouya nyüszít a hirtelen fájdalomtól, majd morogva fújtat.

- Ne~ - ugrok oda és már venném ki a kezéből, de ő elfordul és ezzel egy időben valamelyik másik a földre rúg, és hasba tapos. Hogy is gondolhattam, hogy nekem menne itt bármi is? Mind jóval erősebbek és tapasztaltabbak nálam. - Szerinted, mit kezdjünk Fifivel?

- Kyouya - nyögöm a tüdőmből kiszökő levegővel, ahogy a következő rúgás mellkasomba talál. Összegörnyedek. Érzem, hogy a könnyek már a szememet marják, de inkább a tehetetlenség, mintsem a fájdalom miatt. El fogom veszíteni a hercegnőmet, és erről is én tehetek!

Ami a legrosszabb az egészben, hogy mostanában rosszul bántam vele. Nagyon rosszul. Elhanyagoltam, mert nem bírtam elviselni senki közelségét. Tényleg nem kellett volna őt hoznom, de talán még kijönnöm sem. Engem üldöz a balszerencse, mintha valami mágnes lenne. Nem akarom, hogy miattam, az én hibámból mások sérüljenek meg. Sok mindent nem akarok, és általában csak azok teljesülnek be…

Ha nem lettem volna így is erőtlen, akkor sem tudtam volna mit tenni. Tétlenül nézem, ahogy letéve a földre még mindig a grabancát fogja, de úgy, hogy két mellső lába le sem ér.

Valaki a hátamba rúg és közvetlen utána bokámra tapos. Elakad a lélegzetem, bepánikolok, nem jutok levegőhöz, és már a lábam is fáj.

- Így gyere nekünk legközelebb…

- Ez nem kisfiúknak való hely.

- És nagyfiúk beszállhatnak? - hallok meg egy ismerősen gúnyos hangot. Nem tudok arra nézni, de ha eddig nem féltem eléggé, most rettegek.

- Hát hajrá - lép arrébb a kutyámat tartó férfi, egyik kezével felénk mutatva.

Nem kellett kétszer mondani, a következő pillanatban valaki átesve rajtam terül el a földön. Nem fáj annyira, mint inkább meglepő. Haverját, vagy isten tudja kijét összerogyva látva elengedi végre Kyout a csávó, és az új fazonnak indul, akit már erősen sejtek, ki az, de még fejben sem merem kimondani.

Nem látok semmit, csak a hangok érzékeltetik, hogy mögöttem komoly csata folyik. Fogalmam sincs, ki áll vesztésre, de elég egyértelmű, hogy egy ember nem sokra megy három ellen.

Ezért is lepődök meg nagyon, mikor támadóim nagy zajt csapva, kurva anyázások közepette rohannak el.

- Na, gyere - lép elém a szőke srác, mire szívem kihagy egy ütemet.

- Nem - kerekednek el szemeim és bár fáj minden porcikám, felülök és fél lábbal, ülő helyzetben hátrálni kezdek. Ez nem lehet. Ilyen nem létezik! Inkább vertek volna halálra, minthogy megint…

- Nem bántalak - mondja ideggel megtelt tekintettel, lassan követve engem. Nem hiszek neki, elvégre mi okom van rá? Hátam a falnak vetődik, meggyötört tüdőm sípolva ereszti ki a levegőt, szemeim megtelnek könnyekkel és meg akarok halni. Megáll előttem fél méterre, és zsebre tett kézzel vizsgálgat. Hosszú, fekete farmer van rajta, szintén fekete, magas szárú edzőcipővel, fehér pólóval és sötétbarna bőrdzsekivel. Kyouya mellém kúszik, és orrával böködi épp felhúzott lábamra helyezett kezemet. Félek. Nem is. Rettegek! Kitör belőlem a hangos zokogás, mire felciccen Suga, és egy lépéssel mellém érkezve, felkap a karjába.

- Ne! Tegyél le! - kezdek el hadonászni kétségbeesésemben, Kyou meg mellső lábaival megtámaszkodva Suga combján szaglászik engem. Össze fogja koszolni, amiért még ki is nyírja ez a vadállat! - Menj innen! - tolom el a kezemmel, mire farkát behúzva lép hátrébb, még mindig engem figyelve. - Eressz! - ütök ököllel vállába, de lepkefingnyi erőm nem sokat ér ellene. Feszítgetem a hátam, próbálok elfordulni, de semmi. Megindul velem, mintha mi sem történne.

- Ne ficánkolj már - mondja halál nyugodtan, az utat nézve. Hahh, könnyű mondani. Az életemért, azaz annál sokkal fontosabb dologért küzdök. Megint hiába.

- Segítség! - üvöltöm el magam utolsó erőmből. Az ájulás szélén állok, reszketek, szédülök és hányingerem is van. - Segítsé~g!

Nem sok esély van rá, hogy bárki is meghallja, de ha mégis, nem lesz olyan hülye, hogy szembeszálljon ezzel az emberrel, de talán a rendőröket kihívja valaki. Még mindig sötét, üres, szűk utcákon vagyunk, talán ez itt teljesen normális. Lehet, az sem lenne szokatlan, ha itt helyben megerőszakolna. Belőle kitelik.

- Hallgass már - suttogja.

- Segítség! - emelem maximumra a hangom. - Segi- - de ekkor ajkai hirtelen az enyémre tapadnak, szemeim meg kistányérméretűre kerekednek. Nem durva, nem erőszakos, ajkai lágyan érintik enyéimet, mégis megrémiszt. Persze, engem mi nem? Legalább fél percig áll így, szájával az enyémen, míg a szívem majd kiugrik a helyéről. Furcsa érzésem van, teljesen hatalmába kerít kislányos zavarom, menekülnék, mégsem tiltakozom. Minden izmom elernyed, ő meg elhajolva halad tovább.

Ez meg mi volt? És miért? Jobb lesz, ha nem szólok többet, nem mintha tudnék még. Mivel ő látszólag tudja, hol vagyunk, bárhova vihet. Akár még magához is, ami a vesztemet is jelentheti. Az egyetlen, amit tehetek ebben a helyzetben, hogy csendben maradok, nehogy még jobban felhúzzam, és itt helyben tegyen újra magáévá. Mondjuk, nekem már mindegy, méltóságom sosem volt.

Kimerült vagyok, éhes és nyomja a lelkemet a fájdalom. Fejemet oldalra hajtom, nem bírom már tartani semmimet sem. Lehunyom pilláim, de nem alszom. Félek elaludni.

Sokat sétálunk, de egész úton egy szót sem szól. Légzése egyenletes, léptei halkak, egyedül az én zihálásom töri a csendet. Ég a tüdőm.

Lelassít, amit közvetlen utána nyikorgás követ. Talán kapu. Pár lépés után megáll, és egy nagy sóhaj kíséretében megint bemegyünk valahova. Világos van, ha akarnám, se tudnék már felnézni, annyira kimerültem. Becsukja az ajtót, és tovább indul.

- Hyung, segítened kell - szólal meg halkan.

- Mi történt?! - hallom meg Jin elnyújtott, remegő hangját.

- Hosszú, majd elmondom. Kell egy ágy…

Jinhez hozott. Ahh, talán most megúsztam. Valami mégsem hagy nyugodni, csak azt nem tudom, mi az. A szívem hevesen ver, pedig már biztonságban vagyok. Talán ez a megnyugtató meleg és kedves férfi, aki eddig is vigyázott rám - nem Suga - segít rá arra, hogy végre el tudjak lazulni és elaludjak.

Fordulás közben térek magamhoz, ahogy oldalamba iszonyatos fájdalom nyilall. Felnyögve kapnék a kényes ponthoz, ha lenne hozzá erőm… Így csak tehetetlenül gördülök a hátamra. Álmodok, vagy már nem? Hol vagyok? Hol van Suga? Mi lesz velem egyedül? Nem látok semmit, csak az érzések tudatják velem, hogy még élek. Már ha ez azt jelenti…

- Suga… - nyöszörgöm, hátha itt van a közelben és válaszol, hogy tudjam, minden rendben.

- Tessék? - hallom meg TaeTae hangját.

- Yoongi hyungot akarja - közli Jimin. Igen, hol van?

- Én nem tartom jó ötletnek… Még alszik.

Alszom? Nem tudok válaszolni, lehet, igaza van.

- Mi van velem? - hallom meg Suga mély, érdes, rekedtes hangját. Hahh, nincs baj, itt van.

- Téged keres, de nem lényeg, csak álmodik.

Nem álmodok. Srácok, miért beszéltek így rólam? Itt vagyok, figyelek és nagyon félek. Meneküljetek, kérlek, menjetek innen!

- Shu - próbálkozom megint, de nem megy. Elájultam? Nem értem, mi a baj velem?!

- Menjetek ki! - parancsol rájuk.

- Felejtsd el! Nem marad veled kettesben! - sziszegi Tae. Sose hallottam még ilyen mérgesnek. Ő nem ilyen. Ő nem szokott így viselkedni. Ez nem a valóság!

- Nem szólok még egyszer! Tűnés!

- Felejtsd el. Yoongi, meg kell értened, miért nem eng...

- Neked hyung, és most már tényleg takarodjatok! - csattan fel, mire megfagy ereimben a vér. Nem tudom eldönteni, hogy kiakadása jót, vagy rosszat jelent számomra. Fáj a fejem, nem értek semmit.

- Itt leszünk az ajtó előtt. Egy szavába kerül, és véged - fenyegeti V. Én tényleg alszom, vagy meghaltam, vagy nem tudom. Becsukódik az ajtó, és minden elcsendesül. Azt hittem, az utcán vagyunk. Mondjuk, így belegondolva, puha van alattam és nem is fúj, még csak szellő sem. Ahh, annyira hülye vagyok!

Besüpped mellettem az ágy, és nyikorogva adja meg magát, ahogy valaki egész alakjába mellém helyezkedik. Valaki… Ki más lenne? Édes, mégis férfias illata elárulja, még ha nem is mond semmit. Újra oldalamra fordulok, ezúttal nem törődve a gerincembe feltörő fájdalommal és gondolkodás nélkül bújok hozzá. Arcomat nyakába temetve, egyik kezemmel átkarolom és testéhez simulva lazulok el. Nem akarok egyedül lenni.

Teljesen más, mint TaeTae. Elsősorban az illata. Intenzívebb és férfiasabb, ami, valószínűleg, a parfümjének köszönhető. Alkarja sokkal szélesebb. Ő is átkarol szabad kezével, és rám teríti a takarót.

Rémálmaim főszereplője most itt van mellettem, és én ennek mindennél jobban örülök. Megerőszakolt, tönkretette az életemet, én mégis a közelségére vágyom. Ez tuti valami pszichés betegség nálam. Magammal kapcsolatban már semmi nem lep meg. Tényleg… ilyen nem létezik.

Már biztos, hogy ez nem a valóság, elvégre, miért akarnék én ilyesmit, és ő miért ölelgetne engem az ágyban, ahelyett, hogy… ? Annyira szeretném, hogy igaz legyen. Hogy ne féljek tőle, hogy ilyen kedvesen viselkedjen velem, hogy tényleg mellettem feküdjön. De ez lehetetlen, ugye? Az a természetes, ha rettegek egy ilyen embertől, és nem az, ha vágyom rá, bármilyen értelemben is. Még ezt sem tudom eldönteni. Mit akarnék én tőle? Nyomja a lelkem. Én tényleg nagyon szeretném… Remegni kezdek a visszatartott sírástól, de amilyen kimerült vagyok, nem megy ez túl sokáig. Halk zokogásba kezdek, mire alsó kezével nyakam alatt átnyúl, és ujjait tincseimbe vezetve simogatni kezd, míg másikkal hátamat cirógatja. Ez nem segít, ettől csak szomorúbb leszek.

- Sss - próbál nyugtatni. - Mi a baj? - húz közelebb, pedig már egy papírlap sem férne kettőnk közé. Ha tudnék, se mondanék semmit. Minek? Mi a baj egyáltalán? Hogy Suga nem szeret és sosem bánna így velem? Minek beszélgetnék egyáltalán ezzel az őt megtestesítő formával?

Mindegy, ez tök röhejes. Nekem tényleg elmentek otthonról…

- Hahh - nyögök a párnába. Melegem van.

- Üdv köztünk - sikítanak fel mellettem a rugók, ahogy valaki rájuk vetődik. - Jó, hogy felkeltél végre.

- Még nem keltem fel - nyomom arcom a puha anyagba.

- Jimin, hagyd már, lesz elég időd pesztrálni - huppan mellém más is. Taehyung. Nekem ehhez még korán van… Apropó, hol vagyok? Egy gyenge kísérletet teszek afelé, hogy felnézzek, de túl világos van.

- Mi ez a hely? - dünnyögöm, remélve, hogy meghallják.

- A pokol…

- Hogy mi?! - kapom fel a fejem és látásra kényszerítem szememet. - Rohadt vicces…  

Jinnél vagyunk. Ezt a szobát jól ismerem, mindig itt alszom, ha valami miatt maradnom kell. Ide helyeztek elsőnek, így hát megszerettem. Nem túl tágas a többihez képest, és szépen van berendezve. Minden olyan hangulatos. Ahh, a fenébe! Ha Jinnél vagyok, akkor semmi nem volt álom, azokból, hogy…? Te. Szent. Atya. Úr. Isten!

- El nem tudod képzelni, mennyire aggódtam érted… - hangjából mély szomorúság érződik, arcát tenyerébe hajtja. Tudom, fél óráról volt szó. Mindent elcsesztem. Megint.

- Sajnálom - húztam magam négykézlábra és hozzá kúszva, államat a vállára helyeztem. - Nem így akartam…

- Soha többet nem mehetsz el egyedül - borzolja össze amúgy is kócos hajamat. Már fenn sem akadok ezen, tudom, hogy nem tudja megoldani, hogy mindig legyen valaki a sarkamban. Meg nem is akarom, lassan felnőtt vagyok! - Na, de ideje lenne reggelizni, mert Jin mérges lesz - áll fel, amitől én majdnem orra bukok. Hh, ez kedves volt.

Összeszedem minden erőmet, hogy kikeljek az ágyból, pedig már csak a csoda tart talpon. Még be sem gyógyultak a sérüléseim, már szereztem újakat. A tegnapi ruháim vannak rajtam, egyedül a pulcsimat nem tudom, hol hagytam.

- Jó reggelt - mosolyog kedvesen Jin, ahogy befordulok a konyhába. Egy fehér kötény van rajta, és épp tojást süt. Isteni illat van, mégsem vagyok túl éhes. Azaz az elmém nem, a gyomrom korog. Az asztal felé pillantva, feltűnik, hogy mindenki itt van. Nam és Hobi végezve az evéssel, felállnak, otthagyva cuccaikat. - Legalább a mosogatóba betehetnétek! - háborog a házigazda, elvégezve helyettük a műveletet.

- Próba van ma? - képedek el, szándékosan kerülve az “ő” tekintetét.

- Nem, miért? - áll meg mellettem Hoseok.

- Miért van itt mindenki?

- Jin hívott este mindenkit, hogy mi történt… - éri be társát Namjoon.

- Ahh - hajtom le a fejem. Tehát mindenki tudja, és mindenki szánalmasnak tart. Nem mintha eddig nem így lett volna, még ha nem is mondták.

- Gyere enni - fogja meg két oldalt a derekamat Jimin, mert mivel az ajtóban állok, nem tud máshogy bejönni, így tol maga előtt egy székig, majd kihúzva azt, várja, hogy leüljek. Amint helyet foglalok, ő a jobb oldalamra telepszik, míg Tae a balra.

- És ne aggódj, me - kezdi el Nam, de Hobi azonnal közbe vág.

- Ezt nem most kéne - ragadja meg csuklóját és húzza ki a helységből. Hát ez már megint, mi volt? Körülöttem mindig mindenki fura.

- Kész - helyezi elénk a gőzölgő ételt serpenyőstül. - Ha nem haragszotok, én most elmegyek tusolni - törli kezeit a köpenyébe kifelé menet. Négyen maradtunk. Két oldalamon fiatalabb bátyáimmal és vele az asztal sarkában. Nem merek ránézni.

- Imádom az ilyen napokat - sóhajt fel Jimin, míg ételt kotor a tányérjába. - Kértek? - mutatja először felém, de nem vár válaszra, csak oszt nekem is, meg Taénak is.

- Én is. És végre nyugi van. Iszonyat stresszes volt az előző hét.

- Ne is mondd. Most legalább ki tudjuk pihenni.

Miért én vagyok középen, ha ők egymással akarnak dumálni? Mondjuk, még mindig jobb, mint a néma csend. Beletemetkezve kajámba, lassan, nehézkesen, de enni kezdek. Fáj minden apró falat lenyelése. Kettő után már teljesen telinek érzem magam, ám itt nem állhatok meg. Talán most kicsit jobban akarok élni, mint eddig, ami fura, mert pont tegnap agyaltak el, de sebaj.

- Tessék - pottyant le egy falatot V, mire odakapom a fejem. A kutyát eteti. Jó fej.

- Elmehünk kaja utn sétálni - motyogja teli szájjal Jimin.

- Hahh, nagyon vicces. Felejtsd el…

- Felőlem mehetünk - vonok vállat, mert nem tűnik olyan rossz ötletnek.

- Biztos, hogy nem! Ma pihenünk és kész. Örüljünk, hogy nincs iskola…

- Nincs iskola? - képedek el. Azért ez kicsit furcsa. Várjunk csak. Hétfő van. Mondjuk, egy hete nem voltam, így lehet, tényleg nincs, nem tudhatok róla.

- Ömm - fordul inkább vissza félig üres tányérjához.

- Dhe vany

- Akkor?

- Mindenki úgy döntött saját felelősségre, hogy kihagyja ezt a hetet, hogy rendbe hozzunk mindent.

Mindenki? Mégis, mit kell rendbe hozni? Óvatlanul Sugára pillantok, mire látom, hogy a nyakamat nézi. Basszus, nincs rajtam a felsőm! Így minden sebem és foltom kilátszik. Összehúzom magam és lábaimat felhúzva a székre, fejemet térdemre hajtom. Ahh, még mindig fáj a bokám.

- Rosszul vagy? - teszi tenyerét Jimin a hátamra, mire összerezzenek.

- Ja, nem - egyenesedek ki.

Már mindketten befejezték az evést, csak én tökölök a tányérom felett, evőeszközömmel tologatva az ételt. Nem igazán fér már belém több, de nem mozdul senki. Suga már legalább húsz perce folyamatosan eszik, mindent felfal, amit talál. Hát, neki legalább jó az étvágya.

- Nem muszáj engem megvárni.

- Ráérünk, csináld nyugodtan - hajtja fejét az asztallapra Jimin. Nyugodtan, ja… Így csak rosszabb, ha mindketten figyelnek.

- Akkor jól laktam - állok fel, mire ők egyszerre mozdulva pattannak két lábra. Ijesztő és bizarr, amit csinálnak, tökre nem értem, mi van.

Előttem lépik át a küszöböt, ám, mielőtt kimennék, még vállam fölött hátrapillantok, de már meg is bánom. Suga sötét szemei az enyémbe merednek, de arckifejezéséből nem tudok levenni semmit. Tekintete mintha szomorú lenne, pedig az szinte teljesen kizárt. Végigfut rajtam a hideg, ahogy belegondolok, mi volt este. Remélem csak álmodtam…

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkathttps://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts