Egy számomra teljesen ismeretlen kávézóban ülök és gondolkodok, hogy mit kérjek. Fogalmam sincs, mire vágynék, talán egy forró csoki jól esne. Intek is egy pincérnek, hogy leadnám a rendelésem, és visszafordulok a hatalmas helység oldalait beborító ablakhoz, és tovább bámulom az üres utcát. Nincs kint senki. Egy árva lélek sem jár erre. Én sem tudom, hol vagyok, ismeretlen a táj. Amúgy is borús idő van, jobb lenne nekem is otthon, de semmi nem vesz rá, hogy távozzak. A hely majdnem üres, csupán néhány ember van bent, külön ülve, mindenki a lehető legmesszebb a másiktól, és magában iszogat, olvas.
Szemem sarkából látom, hogy közeledik egy ember, derekán fekete köténnyel. Valószínűleg a pincér, ezért felé is fordulok, mire a szemeim teljesen kikerekednek.
- Yoongi - ámulok el.
- Szia - mosolyodik el, mintha csak egy haverja lennék, és ezt megerősítve a vállamra teszi egyik kezét, és közelebb hajol.
Mi folyik itt? Miért ilyen velem? Tegnap még olyan hűvös volt. Azt hittem, lenéz.
- Te itt dolgozol? - kérdezem meg bátortalanul. Megkérdezhetem egyáltalán? Nem lesz mérges?
- Miért, nem úgy néz ki? - válaszol kérdéssel, teljesen vidáman. Elképesztő mosolya van. A fogai hófehérek, és még a szeme is mosolyog. Egy laza fehér inget visel, alul fekete nadrággal és köténnyel, meg sima, fekete cipővel. - És mi járatban erre? Mit hozhatok?
- Egy…. feketét kérnék - változtattam meg döntésem, mert a forró csoki olyan gyerekesnek tűnik.
Kivesz a köténye zsebéből egy csíkos kis füzetet, és leakasztja a tollat, amivel fel is vési a rendelésem. Nem értem, miért, hisz csak nem felejti el ezalatt a három méter alatt, míg a pulthoz ér, de ez az ő munkája, ő tudja.
Elmélyedek a terem apró részleteinek megfigyelésében. Ahogy a tűzpiros falat aranysárga minták tarkítják. Ahogy a kör alakú asztalról négy felé lelógnak a terítő csipkézett szélei. Ahogy néha meg-megmozdulnak a plafonról lenyúló pókhálók és ahogy a csillárról szinte lefolyó csepp alakú kristályok csilingelnek, ahányszor a hátulról beszökő enyhe fuvallat néha-néha közéjük kap.
- Jungkook - a nevem hallatára azonnal keresni kezdem, ki szólt. Suga az. Most először szólított így. Ettől valahogy melegség árad szét az egész testemben. A pultnál támaszkodik és néz felém, majd egyik kezét felemelve mutatóujjával int, hogy menjek felé. Arcán egy incselkedő félmosoly terül el, amit nem tudok mire vélni, de azért felállok, és odamegyek.
- Tessék? - Igyekszem udvarias lenni, hogy ne sértsem meg, mielőtt még kiborulna, bár most csöppet sem tudok félni tőle.
- Ne legyél már ilyen feszült, csak élvezd… - ragadja meg csuklómat, és húz maga után hátra, a pult mögötti helységbe.
- Mit?
- Mindent - suttogja, ahogy belépünk egy szobába. A kicsiny hely szinte teljesen üres és fehér, egy asztalon kívül, ami barnán, magányosan, egymagában állt a sarokban. Elengedi a kezem, és egyet hátralép. Hallom, ahogy kattan a zár, mire ijedten odakapom a tekintetem.
- Mit csinálsz? - hátrálok meg, ahogy lassan közeledni kezd. Végignyalva ajkait, tekintetével felmér engem. Istenem, el akarok menekülni!
- Ne aggódj… - nyújtja felém a kezét, de én elhúzódom. - Nem foglak bántani - szorít sarokba és megragadva az oldalamat, az asztalhoz tol, amire le is nyom a hátamra kényszerítve.
- Suga - húzom össze magam, ahogy felém magasodik. Lábaim alig érik a földet, kezeimmel görcsösen kapaszkodom az asztallap szélébe.
- Igen? - támasztja meg magát karjaival csípőm mellett.
- Mit akarsz tőlem? - Már szinte kiabálom.
- Téged - teszi fel egyik lábát az enyémek közé, úgy, hogy pont az ágyékomhoz érjen a térde, ami inkább fáj, mint bármi más, amit el akar ezzel érni. Hacsak nem tényleg fájdalmat akar nekem okozni, amit simán kinézek belőle.
Egyik kezével elkezdi kigombolni az ingét, ezzel közszemlére bocsátva kidolgozott felsőtestét, az én vérnyomásom meg megint az egekben. Ha ezt kapom a kávé helyett, akkor inkább soha többet nem iszok ilyeneket, csak engedjen el.
Üvöltenék, de semmi bátorságom hozzá. Ahogy szép lassan közelebb hajol, megérzem forró leheletét a nyakamon, és nem sokkal utána ajkai a bőrömre tapadnak. Róla nem lerívó óvatossággal kezdi el szívni az érzékeny részt, mire magamat is meglepve, jólesően felnyöszörgök. Mi az isten? Én nem akartam… nem is tettem semmit. Meghallva engem, egyre erősebben csinálta, végig vándorolva nyakam ívén, egészen államig. Már majdnem ajkaimra kap, mire elhúzódik és ködös tekintetét az enyémbe mélyeszti. Olyan hihetetlen helyes így. Felettem támaszkodik, szőke tincsei szanaszét állnak, és bár a karjait még anyag takarja, jól kivehetőek megfeszülő bicepszei. Semmi esélyem ellene, de már nem is akarnék elmenni, egyszerűen megbabonázott.
Fellendítve másik lábát is, teljesen felmászik, és a csípőmre ül. Egyik kezét pólóm alá vezeti, és jéghideg tenyerét megérezve hasfalamon, megrándul az arcom. Állom a simogatást, pedig tényleg dermesztő, ám ez csak jobban felpezsdít engem. Jóleső sóhajokat hallatva meredek rá, mikor legszívesebben megfojtanám magam a saját kezeimmel, de azok nem mozdulnak. Nem tudok uralkodni a testem felett!
Közelebb hajol hozzám, egészen közel, mígnem már majdnem összeérnek ajkaink, én meg eltátva az enyémet, várom, míg be nem teljesül…
Zihálva ülök fel az ágyon, kitágult szemekkel és lezsibbadt végtagokkal. Folyik rólam a víz és majd megfagyok.
Csak egy álom volt, Jungkook, ne aggódj, csak egy rossz álom volt. Egy nagyon, nagyon rossz álom. Próbálom magam meggyőzni a dolog rossz részéről, de jelen pillanatban még érzem, ahogy őrá várva imádkozott minden porcikám, és már készen álltam, hogy megcsókoljon.Nem! Gipszemmel halántékon ütöm magam, hátha ez végre észhez térít, de semmi hatása. Én akkor sem akartam, most sem akarom, mi van velem?! Magam elé meredve játszom vissza fejemben a sokkos jeleneteket és próbálom rendbe rakni érzelmeimet, kisebb-nagyobb sikerrel.
Lassan és bizonytalanul két lábra tornázom magam, majd jólesően végigropogtatva gerincemet, már indulok is öltözködni. Az első kezembe akadó nadrágot és pólót választom, nem érdekel, mennyire illenek egymáshoz, úgyse nézi senki. Fél kézzel kegyetlen nehéz öltözködni, volt, ahol már legszívesebben feladtam volna, mint például a gatyám begombolása, de végül mindig győzött a türelem és kitartás. Bárcsak mindennél így menne…
- Fiam, te hogyhogy még itthon…? - szólít le anya, amint kilépek az ajtón.
- Kicsit tovább tartott a készülődés, mint máskor - mutatom fel begipszelt kezem.
- Akkor igyekezz, ne késs el nagyon - fordul is tovább, hogy intézze reggeli teendőit.
- Rendben - kapom jobb vállamra a hátizsákom - És kérlek, engedd majd ki pisilni Kyouyát, mert nem volt időm levinni - kiáltok még hátra, kilépve az ajtón.
Szinte már szaladtam az iskoláig, nem akartam elkésni, mert akkor mindenki rám figyel, abból meg úgyis kijut nekem elég. Főleg majd most, hogy eltört a kezem.
Összehúzva magam osonok be az osztályterembe, pont, míg megy a csengő. Nagy szerencsémre senki nem vett észre. Mielőtt még feltűnést keltene, eldugom a pad alá a bal karomat, de még így sem úszhattam meg végig a napot kérdezősködés és piszkálódás nélkül.
Amint elérkezik az ebédszünetem, nagyon megkönnyebbülve indulok meg lefelé, az étkezőbe. Kikapok egy tálcát, pakolok rá villát, kést, kanalat és szalvétát, bár még fogalmam sincs, mi a mai menü. Míg várom a sorom, pásztázom a hatalmas helyet, hogy találjak magamnak egy üres asztalt. Ahogy elfogynak előlem az emberek, tálcámat az ablakba teszem, mire a konyhás néni rátesz két tálat és egy almát, majd int, hogy mehetek. Lecsúsztatom magam felé a nagy lapos műanyagot, és gipszemmel alátámasztva indulok meg a kiszemelt helyemre. Éppen, hogy lepakolok, mire valaki mögém lép és hozzám ér. Nem sokan múlott, hogy ne sikítsak fel, nem szeretem ha ijesztgetnek.
- Kookie - lép végre mellém az illető.
- Istenem, Jimin, a frászt hoztad rám! - kelek ki és jelképesen szívemre nyomom a tenyerem.
- Miért nem jössz oda hozzánk? - mutat az asztal felé, ahol a többiek vannak. Jesszus, ott van Suga is! Kizárt, hogy én odamenjek!
- Jó nekem itt, nem akarok zavarni - erőltetek magamra egy mosolyt.
- Jaj, ne butáskodj már - fogja meg a tálcámat meg a táskámat, és már megy is el. Hahh, szuper.
- Jimin, ne csináld ezt - kapnék utána, de már nem érem el, így kénytelen vagyok követni. Le is teszi az ebédem az ő helye és V-é közé. - Sziasztok - intek, megadva magam, és helyet foglalok. Felesleges lenne már menekülni, csak megbántanám őket.
- Szia, Jungkook. Hogy érzed magad? - virul fel Jin.
- Jól - merülök tányéromba.
- Pedig elég szarul festesz - bök könyökével oldalba Tae, eltalálva egy érzékeny pontom, mire felnyüszítek. - Ahh, ne haragudj - fordul felém.
- Nincs gond… - intem le és ahogy kicsit elviselhetőbbé válik a fájdalom, újra evésbe kezdek. Látóterembe pont beleesik, ahogy Suga eszik. Nem tudok nem az álmomra gondolni, amitől szörnyen gyorsan kezd verni a szívem. Újra előtörnek bennem azok az érzések, amiket még reggel azt hittem, el tudtam hagyni. Én nem akarom ezt érezni!
- Mondd csak, fiú, tudsz énekelni? - szólít meg Hope is.
- Tényleg, Kookie, tudsz? - néz rám nagy lelkesen Jimin is.
- Öhmm - esek zavarba, ahogy lassan minden szempár rám szegeződik. - Egy kicsit.
- Az nagyon jó! Szívesen meghallgatnánk délután! - lelkesedik fel Jin is.
- Szerintem még jól jöhet - mondja Namjoon.
Ezekbe meg mégis, mi a fene ütött? Én énekeljek nekik? Minek?
- Nem érek rá délután, sajnálom.
- Mit csinálsz? - kérdezi teli szájjal Taehyung.
- Tanulnom kell. Nem szeretnék egy anyagot se kihagyni és mindjárt év vége.
- Jajj, ne csináld már. Komolyan emiatt nem érsz rá? - kezd el nyavalyogni Jimin.- Én komolyan veszem ezt. Fontos, hogy mindent meg tudjak tanulni.
- Szuper, akkor órák után Jinnél! - csap az asztalra Hope, amitől kishíján torkomon akad az étel.
- Nem, én tényleg nem… - mentegetőznék, de V a szavamba vág.
- Hány órád van még?
- Kettő…
- Nekem is! Akkor órák után találkozunk.
- Nekem nincs több órám - Jimin.
- Nekem sincs - Namjoon.
- Nekem még van egy - biggyeszti le ajkait Hope.
- Nekem kettő, úgyhogy ne nyavalyogj - korholja le Jin. - Suga, neked még mennyi van? - szól az eddig csendben lévőhöz. Vajon, miattam ilyen csendes, vagy alapból is? Nem szeret engem, nagyon nem. Azt hiszem, miattam.
- Egy - közli, a széken hátradőlve, mellkasa előtt összefont kezekkel.
- Szuper, akkor mind megvárunk titeket!
Ja, szuper… Esélyem sincs menekülni. Egyáltalán, miért Jinhez megyünk? Mi van ott? Miért nem jó valahol az utcán? Nem akarok egy idegen srác házára menni. Anya mennyit óvott már ilyen helyzetek ellen? Amúgy is vonzom a bajt, nem még önként sétálok bele…
A többiek elfeledkezve rólam egymás leszólásába kezdtek. Minden figyelmemet az ebédemnek szenteltem, nem nagyon érdekelt, ahogy ezek szidják a másikat. A hangulat feltehetőleg jó, én akkor is inkább maradok magamnak.
A levest még gyorsan bekanalaztam, de a második rizs és sült marha. Oké, hogy elvettem egy kést, de minek? Úgysem tudom használni. Én vagyok a szerencsétlenség élő példája, már kitalálni se lehetne jobbat.
Kezembe véve a kést, egy elszánt próbálkozást tettem arra, hogy felvágjam a húst, mivel nem fogom harapni egy ilyen helyen, illetlen lenne. Az étel össze-vissza mozog, ahogy mozgatom rajta az evőeszközt. Biztos lehetne még ennél is rosszabb a napom, így inkább már fel sem teszem a kérdést, csak magamba morogva folytatom, mire a legszéléből sikerül egy egész pici darabot leválasztani. Azonnal be is kapom és rendületlenül kínzom tovább a már amúgy is halott állatot, mire egyszer csak valaki kiveszi a kezemből a kést és a tányért megfogva, elhúzza. Jin az, Jiminen keresztül nyúlva. Annyira kedves mindig, szinte már zavaró. Rosszul érzem magam, hogy feltűnt neki a bénázásom. Türelmesen felkockázza pici falatokra az ételem és visszanyújtja elém, egy biztató mosollyal ajkain.
- Köszönöm - mondom neki lányos zavaromban, és folytatom is a táplálkozást. Lassan haladok és már a jelzőcsöngő is megszólal, ami azért van, hogy figyelmeztessen, nemsokára kezdődik az óra, ideje a terembe menni. Csak én eszek már, mindenki más rég végzett. - Menjetek nyugodtan, én megvagyok egyedül is.
- Ugyan, ráérünk. 3 perc fel sem fog tűnni a tanároknak - közli Tae, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Melegség tölti el a szívem szavai hallatára. Engem sose várt meg senki, főleg nem ilyen áron. Én nagyon nem szeretek késni, és nem is szoktam, csak most a kezem miatt nem tudok mindent úgy csinálni, ahogy eddig. - Hanyadikon lesz órád?
- Negyediken - nevezem meg az épület legmagasabb pontját. Belegondolni is fáj, hogy nekem fel kell oda másznom evés után, főleg, hogy most a földszint alatt vagyunk egyel.
- Nekem is! Akkor megyünk majd együtt.
- Rendben - lett kicsit jobb nekem is a kedvem. Ez még nem jár semmi kötelezettséggel, és amúgy sem kellemes egyedül koslatni.
Végül úgy is lett, ahogyan megbeszéltük. Taehyung felkísért, és amint kicsengettek az utolsó órámról is, Jimin már a terem előtt várt, elvégre neki ebéd óta nem volt órája, és gondolom biztosra akart menni, hogy nem lógok meg. V-re kellett a legtöbbet várni, ám amint megérkezett, már indultunk is.
- Hova megyünk? - érdeklődtem meg halkan, nem kifejezetten valakinek célozva, csak úgy, a többiek mögött kullogva.
- Jin házába - várt be Jimin.
- Miért pont hozzá?
- Mert ő egyedül él, és nem zavarunk ott senkit.
Ettől a mondattól csak még jobban beparáztam, és kezdett eluralkodni rajtam a pánik. “Senkit nem zavarunk”. Mégis, mivel? Mi van, ha bántani akarnak engem? De akkor miért mentettek volna meg? Rossz érzés, hogy kételkedek bennük, aztán majd lehet, hogy semmi ilyenről még csak szó sincs, de ki tudja, nem?
- Hogyhogy? - folytatom tovább, hátha kapok valami megnyugtató választ.
- Mert a szüleim két éve kiköltöztek Amerikába, én meg nem akartam velük menni, így végül itt maradhattam. Fizetik a kecót én meg tanulhatom, amit szeretnék és még jól is jártam. Néha azért meglátogatnak, amikor idejük van rá - magyarázta az említett.
- Ő a legidősebb köztünk - bökött felé Tae.
Hát, ettől nem lettem nyugodtabb.
Nem vagyunk még túl messze az iskolától, de nekem már így is úgy tűnik, mintha régóta sétálnánk. Ismeretlen utcák, hasonló felépítésű, alacsony, közepes méretű kerttel rendelkező házak. Békés és rendezett helynek tűnik.
Egyszer csak lefékez az egész csapat, míg én a nagy nézelődésem során majdnem nekimentem az előttem álló Namjoonnak. Egy szép, félig betonozott udvarú ház előtt álltunk, melynek világossárga és élénkpiros teteje teljesen beleillet a környék képébe, mégis, valahogy más volt.
A kapu nyikorogva nyílik és Jin ott vár, míg mindenki be nem sétál, hogy bezárhassa. A bejárati ajtóig nagy, négyzet alakú kövek vezetnek. Már kint ilyen nagyon idilli, hát még bent milyen lehet?
Nem kellett ám sokat várni, hogy megtudjam. Belépve rögtön megcsap a füstölő kellemes illata. A ház olyan tiszta, mintha csak egy kastélyban sétálnánk. Szemben a bejárattal vezet felfelé egy lépcső, feltehetőleg az emeletre, de előtte még van jobbra is és balra is ajtó a hatalmas nappali oldalain. A parketta fényes, sötétbarna, a lépcsőt bordó szőnyeg borítja, a két hatalmas boltív közül az egyik meg egészen biztosan a konyhába vezet, mert látszik a csempézett fal széle, a másikba meg már terel is minket a házigazda. Egy még nagyobb szobába kerülünk, ahol középen csupán egy elég nagy kanapé van, alatta ovális alakú szőnyeggel, azzal szemben meg egy nem túl nagy, szolid televízió. Belépve, rögtön a bal oldali falat egy elképesztő méretű ablak tarkítja, ontva magából befelé a nap sugarait.
- Mutasd hát meg, mit is tudsz - int maguk elé Namjoon, míg mindenki más helyet foglal.
- Mi? Itt és most? - esek kétségbe.
- Ne aggódj, mi nem fogunk kinevetni, bármi is legyen - kezd el bíztatni Jin, amit nagyon értékelek, talán kicsit jobb kedvem is lett, de ez akkor is képtelenségnek tűnik.
- Én ezt nem ígérhetem - teszi fel egy pillanatra a kezét V.
- Na, ne légy ilyen, mert nem fog merni megszólalni se - könyököli oldalba Hope.
Elhallgatva, mindenki rám szentelte minden figyelmét, ezzel csöppet sem könnyítve a dolgomon. Én még sosem énekeltem mások előtt. Nem tudom, hogy jó vagy rossz-e a hangom, nekem közömbös.
Hát jó, egy próbát megér, ha már idáig eljöttem. Nagyot nyelve, fejben gyorsan kiválasztom az egyik kedvenc számom, és neki is látok.
Éneklés közben nem nézek feléjük. Érzem, hogy nagyon elrontottam az elejét, túlságosan feszengek a tekintetek miatt, de amint túljutok az érzésen, már fel sem tűnik, hogy rajtam kívül más is van a szobában. A dal önmagában a depresszióról és a fájdalomról beszél, de én teljesen beleélve magam, szinte már vidáman adtam elő. Mindig ezt dalolom, ha rossz kedvem van.
Ahogy végetért a szám, felnéztem a többiekre, de legtöbbjükről nem tudtam eldönteni, hogy mit gondolhatnak. Szándékosan nem figyeltem Sugát, nem szeretném látni, ahogy undorral gondol rám, vagy arra, amit csináltam.
- Hát akkor - áll fel egy nagy sóhaj kíséretében Namjoon, és elém sétálva, a vállamra teszi egyik kezét. - Üdv a bandában - jelenti ki, mire mindenki elkezd tapsolni. Majdnem mindenki…
- Hogy mi? Mégis, milyen banda?
- Mi egy énekes banda vagyunk - jön ide Tae is. - Már két éve. Tánccal, énekkel, mindennel. Kisebb szórakozóhelyeken szoktunk fellépni, meg ilyenek. Miért, mit hittél, minek mászkál együtt hat középiskolás fiú?
- Hát igen, az nekem is furcsa volt… de én akkor sem egyezek ebbe bele. Nincs rá időm és nem akarok fellépni senki előtt.
- Ugyan már… Mi segítünk neked a dolgaidban. Mi mind segítünk egymásnak. Az elején mindenki fél - próbál rávenni, de nekem semmi kedvem ilyesmikhez. Sose vágytam a figyelemre.
- A tanulásban nem tudtok segíteni…
- Dehogynem! Én jó vagyok kémiából, Nam angolból, Suga bioszból, Jin matekból, Jimin semmit nem tud, Hoseok meg fizikából - mutat végig mindenkin, ezzel felvilágosítva Hope igazi nevéről is. Így kicsit jobb, nem hangzik olyan idétlenül.
- Hé! - szólal fel Jimin.
- Én akkor sem tudom… - hezitálok, mert tényleg nem akarom, de értük mondjuk, lehet, megpróbálnám. Mi veszteni valóm lenne?
- Beavatunk a dolgokba, és, ha az első előadásod után is azt mondod, hogy nem akarod, akkor békén hagyunk. Úgy megfelel? - mondja halál határozottan Nam. Én csak némán bólintok, mire ő fogja magát és elmegy, majd pár pillanattal később egy köteg papírral jön vissza. - Nem mellesleg, srácok, Sugával tegnap este befejeztük az új számot. Ezt most átolvassuk, meghallgatjuk közösen, amit alá csináltunk, és mindenki elemzi a szöveget. Holnap megejtünk egy táncpróbát is, azaz összeülünk megbeszélni, milyen lépések lennének illőek ehhez. Te hogy tudsz táncolni? - fordul vissza felém.
- Öhm, fogalmam sincs.
- Nem gond, majd megtanulod - halad el mellettem, egy papírt a kezembe nyomva, és tovább megy szétosztani a többit.
Az állam nagyot koppanva ér földet, míg elemzem a szöveget. Nem arról van szó, hogy rossz, vagy bármi… az meg, hogy Suga keze is benne van… szuper szöveg, tényleg. Ám nem gondoltam, hogy rögtön bele is dobnak a sűrűjébe és ennyi dologgal jár. Mégis, hogy fogom én ezt bírni? Már nem is tűnik annyira jó ötletnek, mint néhány másodperccel ezelőtt.
Nagy elmélkedésem közepette rezegni kezd a zsebem, mire kis híján bepisilek, bár még viccelődni is rossz lenne, a múltkori után. Nem hangosítottam fel, mikor kijöttünk a suliból. Jobb is…
Elővéve a kijelzőn nagy betűkkel megjelenik, hogy “ANYA”.
- Bocsássatok meg - indulok ki az előszobába, hogy ne zavarjam őket. - Szia, anya - nyomok a fogadás gombra.
- Hol vagy, kisfiam? Már rég vége az óráidnak - kezd bele, köszönés nélkül.- Átugrottam kicsit a barátaimhoz. Tudod, akik nálunk voltak…
- Jó, de nem kellene előtte szólni? Ma dolgom van, már indulnom kéne, de te nem vagy sehol, az ikreket meg nem hagyhatom egyedül itthon.
- Jó, akkor indulok, tíz perc - nyomom is ki, mielőtt kiakadna. Miért történik mind ez velem? Csendesen visszakullogok és már fejben lejátszottam vagy negyvenszer, hogyan szed szét a banda, mivel a megbeszélés közepén, még a szövegelemzés előtt itthagyom őket. - Ömm… Sajnálom, de nekem haza kell mennem - felnézek, hogy lássam, mit reagálnak, de nem tűnnek haragosnak. Már mondanám, hogy anya hazahívott, de meggondolom magam, mert elég kínos lenne ezzel elmenni. - Holnap biosz témazárót írunk, és még rengeteget kell rá tanulnom - döntök végül egy nem túl ciki, mégis igaz kifogás mellett.
- Yoongi, mi dolgod van mára? - fordul hátra Namjoon a kanapén terpeszkedőhöz szólva.
- Befejezem az következő szám refrénjét…
- Ennyi? Akkor tanulhatnál Jungkookkal, és még a számot se hanyagolná el, át tudnátok azt is venni - vázolta fel tökéletes ötletét, amibe teljesen belesápadtam.
- Ó, ugyan, egyedül is menni fog!
- Pont most beszéltük meg, hogy segítünk neked tanulni.
- Akkor nem lehetne mondjuk Tae, vagy Jimin? - roskadok meg bánatomban. - Nem akarom Sugát feltartani, vagy idegesíteni… - suttogom.
- De ez az ő területe, és ne félj, nem rossz ember ő… - lapogatja meg vállam.
- Nekem mindegy - áll fel az említett és idesétál, mire minden vér az arcomba siet. Ugye, ezt most senki nem gondolta komolyan? - Részemről mehetünk…
- Omg, oké - húzom be a nyakam és a falhoz menve, felkapom nem fájós vállamra a táskám, majd megindulok kifelé. - Sziasztok! - intek még hátra és kilépek.
- Add azt ide - kapja el a vállamon lévő táskát, és lerántva rólam, magára dobja.
- Igazán elbírom - fordulok el, hogy ne lássa, mennyire zavarban vagyok. - Te nem hozod a tiédet?
- Majd este beugrok érte… vagy reggel.
Hahh, de jó neki. Milyen könnyen veszi ezt. Ezek szerint még nem végzős.... Szerencse, így még egy évet biztosan járni fog a suliba. Miket gondolok?! Nem érdekel, hogy mikor, mit csinál… Nem akarom, hogy érdekeljen.
Kinyitotta nekem a kaput és előre engedett, ami még jobban zavarba ejtett. Szinte ő irányított hazáig, mondjuk, jobb is, mert az elején fogalmam sem volt, hol vagyunk. Egész úton nem szóltam egy szót sem, ami lehet, kicsit bunkónak hatott, de nem tudok miről beszélgetni vele.
Belépve a kapun, majd az ajtón, anya már ott vár engem, felöltözve, indulásra készen.
- Szia, kicsim - fogja kezei közé az arcom és nyom rá egy puszit, mire én hátra biccentve fejemmel tudatom vele, hogy van itt valaki, és ne viselkedjen ilyen kínosan előtte. - Ohh, hello - virul fel az arca, amint meglátja Sugát.
- Jó napot - köszön udvariasan.
- Kisfiam, ne engedd a srácoknak, hogy édességet egyenek vacsorára, van a hütőben virsli, vagy tudsz nekik szendvicset is csinálni - mondja el a szokásosat, és már viharzik is el - Sziasztok!
- Hello - morgom és lerúgom a cipőimet. - Srácok, megjöttem - kiabálok, mire kiskutyám téved elém elsőre. - Szia, babám - ölelem át, ahogy felugrik rám. Annyira szeretem őt! Suga összevont szemöldökkel nézi a mi kis üdvözlési rituálénkat, nekem meg fogalmam sincs, mi jár a fejében. Ez annyira idegesítő!
- Juko! - száguld le a lépcsőn legkisebb öcsikém, és azonnal rám veti magát.
- Szia, nagyfiú! - kapom fel kezembe. - Milyen volt a napod?
- A ovi...ba, egy fiú megharap… egy másik lányt. És én megtéptem a haját - mutat a fejére.
- Megvédted a kislányt? - kérdezem, ő meg hevesen bólogat. - Nagyon bátor vagy, de ilyet akkor sem csinálunk - magyarázom, miközben a szőke mellettem nevet rajtunk. Nem kell sokáig várni, már hallatszik is, ahogy közeledik a másik fenevad felénk.
- Yogi bácsi! - kiabálja el magát, pillanatnyi megtorpanása után és már szalad is az említett lábának neki, mire az felmorran.
A saját öcsém nem foglalkozik velem. Mi jöhet még? Tuti jobban örülne egy ilyen menő, erős, helyes bátynak. Rosszul esik, hogy őt üdvözli helyettem. Annyira szeretem őket, de ezek szerint ez nem annyira kölcsönös, mint hittem.
- Youya pí - nevet fel Shin, háta mögé nézve. Oda vezetem én is a tekintetem, mire látom, hogy a kutya épp az előszoba közepén könnyít magán, nem is kis mennyiségben.
- Mi a halál?! - ocsúdok fel.
- Mi baj? - mereszti rám hatalmas, ártatlan szemeit az ölemben mocorgó Jung.
- Semmi törpe, csak Kyouya már nem bírta. Vigyáznál, kérlek, a srácokra, míg felmosok? - fordulok Suga felé, jobb ötlet híján. - Szeretnek belemászkálni, míg még vizes a föld, és széthordják a házban - magyarázom el, nem mintha szükség lenne rá.
- Aha - nyújtja kezét, hogy elvegye tőlem, én meg készségesen át is adom. Egyik karjába fogja Jungot, majd lehajol és a másikba veszi Shint is.
Semmi erőfeszítés nem látszik rajta, ahogy fogja a két gyereket, ami miatt akaratlanul is eszembe villan az álmom, mikor kigombolt ingén keresztül megláttam izmait. Vajon tényleg annyira izmos? Ez csak a képzeletem szüleménye volt, semmi valóság alapja. Gondolom.
Nem szidom le a kutyát, elvégre nem az ő hibája, már rég le kellett volna vinnem, de ez így akkor is nagyon cikin jött ki. Gyorsan feltakarítok és visszasietve, kiveszem és leteszem a kicsiket, ne neki kelljen már fognia őket. Tudok figyelni, nem kell tartogatni egyiket sem.
- Gyere, erre van a szobám - vezetem be. Nincs káosz, többnyire rendben tartok mindent.
Belépve az ajtó pont a jobb oldali fal mellett van, így előttünk az íróasztalom terül el, tovább nézve, szekrényekkel, majd a másik oldalt ablak és leghátul a falhoz tolva a hatalmas ágyam. Nagyon szétszórtan szoktam aludni, így szükség is van rá.
Az ikrek ritkán vannak a szobámban, mert nem szeretem, ha bejönnek, és összetapogatnak mindent, így minden alkalommal ki is használják, ha már lehet. Fel is másznak az ágyamra, heves ugrálásba kezdtek, amit most kivételesen nem állítottam le, nem akarok rossz testvérnek tűnni.
Suga letette a táskámat az íróasztal mellé, és felfedező útra indult. Végignézegeti, miket tartok az asztalon, megfogdosva és forgatva mindent, ami számára kicsit is érdekes, majd átvándorol a mellé felszerelt könyvespolcra. Míg ő nézelődik, én kiszaladok a konyhába még egy székért, hogy legyen min ülnünk tanulás közben.
Látszólag mindenki jól elvan, nem lesz itt gond. Kicsit aggaszt, hogy mindent így végigmér, mint aki ezek alapján akar írni rólam egy önéletrajzot, de nincs mit tenni, ez van.
Negyed óra elteltével még mindig nem történik semmi, a kicsik tombolnak, Yoongi olvasgat, én meg csak állok és nézem az eseményeket.
- Fiúk, gyertek, nézhettek mesét - elégelem meg a helyzetet és hozom fel azt a dolgot, aminek nem tudnának ellenállni sem, mivel anya nem sűrűn engedi őket a tv közelébe.
Nagy sikítás és futás kifelé. Még fel sem eszmélek, de ők már a másik szobában várnak. Átmegyek, bekapcsolom a televíziót, és egy mesecsatornára váltva leteszem a távirányítót és visszamegyek.
Nem szólok semmit, hadd legyen el, inkább csak leülök és elővéve a biológia könyvem, valamint füzetem, felcsapom a megtanulandó témánál, és neki is látok.
Olvasom azt is, amit lediktáltak, olvasom, ami a könyvben van, nézegetem a képeket, de jelen pillanatban már a saját nememben sem vagyok biztos, annyira nem értek semmit. Átfutom a szöveget kétszer, háromszor, de semmi. Még csak arra sem emlékszem, mit olvastam, nem, hogy választ adjak egy kérdésre is. Mikor tanulok, akkor nagyon bele tudok mélyedni, semmi sem vonja el a figyelmem, de hiába, akkor sem megy. Ingerülten a hajamba túrok, és sokadjára kezdem el olvasni, mikor megérzem, hogy valaki helyet foglal mellettem. Sok választás nem lévén, fel sem nézek, úgyis tudom, ki az.
- Mit vesztek most? - húzódik közelebb, mire megint kényelmetlenül érzem magam.
- A géneket - felelem, a könyvembe bújva.
- Ahh - bólint, mint aki mindent értene. Hány éve vehette ezt? Mennyi esély van rá, hogy ő jobban értse? Nem tűnik annak a könyv felett gubbasztós típusnak. - És, mi nem megy?
- Hát… semmi - vallom be, még inkább elszégyellve magam.
- Mutasd - húzza ki könyököm alól a füzetem, és nekem akaratlanul is azon kezd kattogni az agyam, hogy vajon mit gondol az írásomról? Nem valami szép… - Látod ezt itt? - hajol már annyira közel, hogy arca majdnem vállamhoz ér.
- Aha - követem tekintetemmel ujját, ami a könyvben egy kis ábrára mutat.
- Ez egy hibás gén. Ha ezt ezzel összetesszük, akkor mindenképp hibás egyed jön létre, de ha ezzel párosítjuk, akkor nagy eséllyel semmi baja nem lesz - mutogatja, de én csak arra tudok koncentrálni, hogy túl közel… - Ha ezeket itt kivonjuk, az egyed mindenképp súlyos rendellenességgel jön világra, ami komolyan befolyásolhatja az élet minőségét - magyaráz, mintha csak egy professzor lenne. - Érted? - pillant fel rám, mikor már egy ideje nem reagálok.
- Igen.
- És mi történik, ha ezt és ezt összetesszük? - mutat a szövegben két szóra. Hát, azt én is szeretném tudni… Próba, szerencse.
- Semmi - jelentem ki merészen.
- Az a fejedben van… - szól le, mire máris távozik minden bátorságom. Nem mintha sok lett volna. - Olyannyira károsodik az állomány, hogy valószínűleg esélye sincs kialakulnia önálló életnek - válaszolja meg helyettem.
A következő másfél órában olyan szavak hangzanak el, amiket nemhogy megjegyezni, kimondani is lehetetlen. Lehet, jobban jártam volna egyedül, mert Suga olyan szintre nehezítette ezt a néhány feladatot, mintha minimum orvosnak tanulnék. Nem beszélve arról, hogy a válaszaimmal már számtalan élőlényt nyírtam ki, vagy tagadtam meg tőlük a lehetőséget, hogy valaha azokká válljanak. Ha mindezek nem lettek volna elegek, közelsége miatt végig hihetetlenül zavarban voltam.
Mindent leegyszerüsített az én szintemre, majd elmagyarázta szinte teljesen latinul is, amennyire csak lehet, túlbonyolítva a dolgot, hogy ha netán, véletlen azt éreztem volna bármikor is, hogy értem, miről van szó, teljes mértékben rácáfoljon.
Azonban nem volt hiábavaló ez az egész, a végére még a könyvnél is jobban fújtam az egész tananyagot, melyből az elmúlt hetekben egy mukkot sem fogtam fel a tanórákon. Már szinte meg is fordult a fejemben, hogy beiratkozok az orvosira, de jobban belegondolva, én nem tudnék embereket felvágni, vagy ápolgatni. És nem is akarok. De attól még jó érzés volt, hogy végre megértettem.
- Akkor jöhet a dalszöveg? - kérdi, mint aki nem most darált le több heti kemény anyagot, pár órába sűrítve.
- Ühüm - pakolom el a biológiát az asztalról, és veszem elő a kapott lapot.
- Tehát, elméletileg így van felosztva mindenki közt - írja fel a neveket, vonalakkal elválasztva a részeket. - Ez lenne a tied - vés egy “J” betűt egy viszonylag rövid szakasz mellé. - De a refrénbe te is énekelsz, Jiminnel, V-vel és Jinnel együtt. Na meg az egész szöveget tudnod kell, hogy tudd követni a dolgokat és… - elakad, ahogy ordítva beront a két kicsi. Eddig tartott a nyugalom.
- Jukooooo - visít Shin.
- Mi az? - szólalok meg kicsit gorombábban, mint szeretnék, de látszólag őt ez meg sem rendíti.
- Mi a… a csók? - böki ki egy kis harc árán, mire én hirtelen félre nyelek. - Száj puszi? - folytatja.
- Ömm… Aha. Majdnem. Miért kérded? - vakarom meg idegesen a tarkómat.
- Filmbe… - mutat kifelé Jung.
- Tehát láttátok? - mire mind a kettő hevesen bólogat. - Akkor mi itt a kérdés?
- Te is! - parancsol rám az idősebbik.
- Én mi?
- Csók!
- Miért?
- Csók! - kiabál hangosabban.
- Kivel?
- Ő - bök Suga felé. Fél szemmel rá sandítok, de ő csak közömbös kifejezéssel lesi, ahogy épp rá mutat a kicsi.
- Felejtsd el!
- De! - vált mérges arckifejezésbe.
- Gyere, akkor rajtad megmutatom - állok fel, de ő elhúzódik. Nem mintha le akarnám smárolni az öcsémet, de egy szájra puszi még belefér, ráadásul akkor nem is zaklatna tovább.
- Nem! - tiltakozik.
- Akkor rajtad - lépek közelebb Junghoz, mire az ordítva kiszalad a szobából. Na, szép…
- Bácsi! - kiabál rám Shin, mintha nem tudnám, kire gondol.
- Kölyök, ezt a szerelmes emberek szokták csinálni. Nem lehet ezt csak úgy… - próbálom magyarázni, de megtörhetetlen.
- Mutat!
- De nem lehet…
- De!
- Nem! - állok én is a sarkamra, mire éktelen ordításba kezd. Na, ezt a felüket nagyon, de nagyon nem szeretem. Annyira akaratosak.
Már egy ideje állom a sarat, várva, hogy mikor fogy el a levegője, mire egy erős kéz rámarkol az államra és maga felé rántva a fejem, Suga erőszakosan az ajkaimra tapasztja az övéit. Épp húzódnék el, de a fejem hátulján a hajamra fog, nem engedve elválni, és ahogy felnyikkanok a hirtelen jött fájdalomtól, átdugja a nyelvét. Hevesen, erőszakosan, mindent lerombolva csókol. Hirtelen levegőért kapok, el sem hiszem, hogy életem első csókját egy fiútól kellett kapnom, ráadásul pont tőle… Ez volt minden álmom. Rémálmom.
Hirtelen elválik tőlem és visszaül a székbe, míg én levegőért kapkodva, hatalmas szemekkel meredek a semmibe.
- Bocsi, már nem bírtam elviselni… - fogja meg a papírt és folytatja a ráírogatást.
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Szemem sarkából látom, hogy közeledik egy ember, derekán fekete köténnyel. Valószínűleg a pincér, ezért felé is fordulok, mire a szemeim teljesen kikerekednek.
- Yoongi - ámulok el.
- Szia - mosolyodik el, mintha csak egy haverja lennék, és ezt megerősítve a vállamra teszi egyik kezét, és közelebb hajol.
Mi folyik itt? Miért ilyen velem? Tegnap még olyan hűvös volt. Azt hittem, lenéz.
- Te itt dolgozol? - kérdezem meg bátortalanul. Megkérdezhetem egyáltalán? Nem lesz mérges?
- Miért, nem úgy néz ki? - válaszol kérdéssel, teljesen vidáman. Elképesztő mosolya van. A fogai hófehérek, és még a szeme is mosolyog. Egy laza fehér inget visel, alul fekete nadrággal és köténnyel, meg sima, fekete cipővel. - És mi járatban erre? Mit hozhatok?
- Egy…. feketét kérnék - változtattam meg döntésem, mert a forró csoki olyan gyerekesnek tűnik.
Kivesz a köténye zsebéből egy csíkos kis füzetet, és leakasztja a tollat, amivel fel is vési a rendelésem. Nem értem, miért, hisz csak nem felejti el ezalatt a három méter alatt, míg a pulthoz ér, de ez az ő munkája, ő tudja.
Elmélyedek a terem apró részleteinek megfigyelésében. Ahogy a tűzpiros falat aranysárga minták tarkítják. Ahogy a kör alakú asztalról négy felé lelógnak a terítő csipkézett szélei. Ahogy néha meg-megmozdulnak a plafonról lenyúló pókhálók és ahogy a csillárról szinte lefolyó csepp alakú kristályok csilingelnek, ahányszor a hátulról beszökő enyhe fuvallat néha-néha közéjük kap.
- Jungkook - a nevem hallatára azonnal keresni kezdem, ki szólt. Suga az. Most először szólított így. Ettől valahogy melegség árad szét az egész testemben. A pultnál támaszkodik és néz felém, majd egyik kezét felemelve mutatóujjával int, hogy menjek felé. Arcán egy incselkedő félmosoly terül el, amit nem tudok mire vélni, de azért felállok, és odamegyek.
- Tessék? - Igyekszem udvarias lenni, hogy ne sértsem meg, mielőtt még kiborulna, bár most csöppet sem tudok félni tőle.
- Ne legyél már ilyen feszült, csak élvezd… - ragadja meg csuklómat, és húz maga után hátra, a pult mögötti helységbe.
- Mit?
- Mindent - suttogja, ahogy belépünk egy szobába. A kicsiny hely szinte teljesen üres és fehér, egy asztalon kívül, ami barnán, magányosan, egymagában állt a sarokban. Elengedi a kezem, és egyet hátralép. Hallom, ahogy kattan a zár, mire ijedten odakapom a tekintetem.
- Mit csinálsz? - hátrálok meg, ahogy lassan közeledni kezd. Végignyalva ajkait, tekintetével felmér engem. Istenem, el akarok menekülni!
- Ne aggódj… - nyújtja felém a kezét, de én elhúzódom. - Nem foglak bántani - szorít sarokba és megragadva az oldalamat, az asztalhoz tol, amire le is nyom a hátamra kényszerítve.
- Suga - húzom össze magam, ahogy felém magasodik. Lábaim alig érik a földet, kezeimmel görcsösen kapaszkodom az asztallap szélébe.
- Igen? - támasztja meg magát karjaival csípőm mellett.
- Mit akarsz tőlem? - Már szinte kiabálom.
- Téged - teszi fel egyik lábát az enyémek közé, úgy, hogy pont az ágyékomhoz érjen a térde, ami inkább fáj, mint bármi más, amit el akar ezzel érni. Hacsak nem tényleg fájdalmat akar nekem okozni, amit simán kinézek belőle.
Egyik kezével elkezdi kigombolni az ingét, ezzel közszemlére bocsátva kidolgozott felsőtestét, az én vérnyomásom meg megint az egekben. Ha ezt kapom a kávé helyett, akkor inkább soha többet nem iszok ilyeneket, csak engedjen el.
Üvöltenék, de semmi bátorságom hozzá. Ahogy szép lassan közelebb hajol, megérzem forró leheletét a nyakamon, és nem sokkal utána ajkai a bőrömre tapadnak. Róla nem lerívó óvatossággal kezdi el szívni az érzékeny részt, mire magamat is meglepve, jólesően felnyöszörgök. Mi az isten? Én nem akartam… nem is tettem semmit. Meghallva engem, egyre erősebben csinálta, végig vándorolva nyakam ívén, egészen államig. Már majdnem ajkaimra kap, mire elhúzódik és ködös tekintetét az enyémbe mélyeszti. Olyan hihetetlen helyes így. Felettem támaszkodik, szőke tincsei szanaszét állnak, és bár a karjait még anyag takarja, jól kivehetőek megfeszülő bicepszei. Semmi esélyem ellene, de már nem is akarnék elmenni, egyszerűen megbabonázott.
Fellendítve másik lábát is, teljesen felmászik, és a csípőmre ül. Egyik kezét pólóm alá vezeti, és jéghideg tenyerét megérezve hasfalamon, megrándul az arcom. Állom a simogatást, pedig tényleg dermesztő, ám ez csak jobban felpezsdít engem. Jóleső sóhajokat hallatva meredek rá, mikor legszívesebben megfojtanám magam a saját kezeimmel, de azok nem mozdulnak. Nem tudok uralkodni a testem felett!
Közelebb hajol hozzám, egészen közel, mígnem már majdnem összeérnek ajkaink, én meg eltátva az enyémet, várom, míg be nem teljesül…
Zihálva ülök fel az ágyon, kitágult szemekkel és lezsibbadt végtagokkal. Folyik rólam a víz és majd megfagyok.
Csak egy álom volt, Jungkook, ne aggódj, csak egy rossz álom volt. Egy nagyon, nagyon rossz álom. Próbálom magam meggyőzni a dolog rossz részéről, de jelen pillanatban még érzem, ahogy őrá várva imádkozott minden porcikám, és már készen álltam, hogy megcsókoljon.Nem! Gipszemmel halántékon ütöm magam, hátha ez végre észhez térít, de semmi hatása. Én akkor sem akartam, most sem akarom, mi van velem?! Magam elé meredve játszom vissza fejemben a sokkos jeleneteket és próbálom rendbe rakni érzelmeimet, kisebb-nagyobb sikerrel.
Lassan és bizonytalanul két lábra tornázom magam, majd jólesően végigropogtatva gerincemet, már indulok is öltözködni. Az első kezembe akadó nadrágot és pólót választom, nem érdekel, mennyire illenek egymáshoz, úgyse nézi senki. Fél kézzel kegyetlen nehéz öltözködni, volt, ahol már legszívesebben feladtam volna, mint például a gatyám begombolása, de végül mindig győzött a türelem és kitartás. Bárcsak mindennél így menne…
- Fiam, te hogyhogy még itthon…? - szólít le anya, amint kilépek az ajtón.
- Kicsit tovább tartott a készülődés, mint máskor - mutatom fel begipszelt kezem.
- Akkor igyekezz, ne késs el nagyon - fordul is tovább, hogy intézze reggeli teendőit.
- Rendben - kapom jobb vállamra a hátizsákom - És kérlek, engedd majd ki pisilni Kyouyát, mert nem volt időm levinni - kiáltok még hátra, kilépve az ajtón.
Szinte már szaladtam az iskoláig, nem akartam elkésni, mert akkor mindenki rám figyel, abból meg úgyis kijut nekem elég. Főleg majd most, hogy eltört a kezem.
Összehúzva magam osonok be az osztályterembe, pont, míg megy a csengő. Nagy szerencsémre senki nem vett észre. Mielőtt még feltűnést keltene, eldugom a pad alá a bal karomat, de még így sem úszhattam meg végig a napot kérdezősködés és piszkálódás nélkül.
Amint elérkezik az ebédszünetem, nagyon megkönnyebbülve indulok meg lefelé, az étkezőbe. Kikapok egy tálcát, pakolok rá villát, kést, kanalat és szalvétát, bár még fogalmam sincs, mi a mai menü. Míg várom a sorom, pásztázom a hatalmas helyet, hogy találjak magamnak egy üres asztalt. Ahogy elfogynak előlem az emberek, tálcámat az ablakba teszem, mire a konyhás néni rátesz két tálat és egy almát, majd int, hogy mehetek. Lecsúsztatom magam felé a nagy lapos műanyagot, és gipszemmel alátámasztva indulok meg a kiszemelt helyemre. Éppen, hogy lepakolok, mire valaki mögém lép és hozzám ér. Nem sokan múlott, hogy ne sikítsak fel, nem szeretem ha ijesztgetnek.
- Kookie - lép végre mellém az illető.
- Istenem, Jimin, a frászt hoztad rám! - kelek ki és jelképesen szívemre nyomom a tenyerem.
- Miért nem jössz oda hozzánk? - mutat az asztal felé, ahol a többiek vannak. Jesszus, ott van Suga is! Kizárt, hogy én odamenjek!
- Jó nekem itt, nem akarok zavarni - erőltetek magamra egy mosolyt.
- Jaj, ne butáskodj már - fogja meg a tálcámat meg a táskámat, és már megy is el. Hahh, szuper.
- Jimin, ne csináld ezt - kapnék utána, de már nem érem el, így kénytelen vagyok követni. Le is teszi az ebédem az ő helye és V-é közé. - Sziasztok - intek, megadva magam, és helyet foglalok. Felesleges lenne már menekülni, csak megbántanám őket.
- Szia, Jungkook. Hogy érzed magad? - virul fel Jin.
- Jól - merülök tányéromba.
- Pedig elég szarul festesz - bök könyökével oldalba Tae, eltalálva egy érzékeny pontom, mire felnyüszítek. - Ahh, ne haragudj - fordul felém.
- Nincs gond… - intem le és ahogy kicsit elviselhetőbbé válik a fájdalom, újra evésbe kezdek. Látóterembe pont beleesik, ahogy Suga eszik. Nem tudok nem az álmomra gondolni, amitől szörnyen gyorsan kezd verni a szívem. Újra előtörnek bennem azok az érzések, amiket még reggel azt hittem, el tudtam hagyni. Én nem akarom ezt érezni!
- Mondd csak, fiú, tudsz énekelni? - szólít meg Hope is.
- Tényleg, Kookie, tudsz? - néz rám nagy lelkesen Jimin is.
- Öhmm - esek zavarba, ahogy lassan minden szempár rám szegeződik. - Egy kicsit.
- Az nagyon jó! Szívesen meghallgatnánk délután! - lelkesedik fel Jin is.
- Szerintem még jól jöhet - mondja Namjoon.
Ezekbe meg mégis, mi a fene ütött? Én énekeljek nekik? Minek?
- Nem érek rá délután, sajnálom.
- Mit csinálsz? - kérdezi teli szájjal Taehyung.
- Tanulnom kell. Nem szeretnék egy anyagot se kihagyni és mindjárt év vége.
- Jajj, ne csináld már. Komolyan emiatt nem érsz rá? - kezd el nyavalyogni Jimin.- Én komolyan veszem ezt. Fontos, hogy mindent meg tudjak tanulni.
- Szuper, akkor órák után Jinnél! - csap az asztalra Hope, amitől kishíján torkomon akad az étel.
- Nem, én tényleg nem… - mentegetőznék, de V a szavamba vág.
- Hány órád van még?
- Kettő…
- Nekem is! Akkor órák után találkozunk.
- Nekem nincs több órám - Jimin.
- Nekem sincs - Namjoon.
- Nekem még van egy - biggyeszti le ajkait Hope.
- Nekem kettő, úgyhogy ne nyavalyogj - korholja le Jin. - Suga, neked még mennyi van? - szól az eddig csendben lévőhöz. Vajon, miattam ilyen csendes, vagy alapból is? Nem szeret engem, nagyon nem. Azt hiszem, miattam.
- Egy - közli, a széken hátradőlve, mellkasa előtt összefont kezekkel.
- Szuper, akkor mind megvárunk titeket!
Ja, szuper… Esélyem sincs menekülni. Egyáltalán, miért Jinhez megyünk? Mi van ott? Miért nem jó valahol az utcán? Nem akarok egy idegen srác házára menni. Anya mennyit óvott már ilyen helyzetek ellen? Amúgy is vonzom a bajt, nem még önként sétálok bele…
A többiek elfeledkezve rólam egymás leszólásába kezdtek. Minden figyelmemet az ebédemnek szenteltem, nem nagyon érdekelt, ahogy ezek szidják a másikat. A hangulat feltehetőleg jó, én akkor is inkább maradok magamnak.
A levest még gyorsan bekanalaztam, de a második rizs és sült marha. Oké, hogy elvettem egy kést, de minek? Úgysem tudom használni. Én vagyok a szerencsétlenség élő példája, már kitalálni se lehetne jobbat.
Kezembe véve a kést, egy elszánt próbálkozást tettem arra, hogy felvágjam a húst, mivel nem fogom harapni egy ilyen helyen, illetlen lenne. Az étel össze-vissza mozog, ahogy mozgatom rajta az evőeszközt. Biztos lehetne még ennél is rosszabb a napom, így inkább már fel sem teszem a kérdést, csak magamba morogva folytatom, mire a legszéléből sikerül egy egész pici darabot leválasztani. Azonnal be is kapom és rendületlenül kínzom tovább a már amúgy is halott állatot, mire egyszer csak valaki kiveszi a kezemből a kést és a tányért megfogva, elhúzza. Jin az, Jiminen keresztül nyúlva. Annyira kedves mindig, szinte már zavaró. Rosszul érzem magam, hogy feltűnt neki a bénázásom. Türelmesen felkockázza pici falatokra az ételem és visszanyújtja elém, egy biztató mosollyal ajkain.
- Köszönöm - mondom neki lányos zavaromban, és folytatom is a táplálkozást. Lassan haladok és már a jelzőcsöngő is megszólal, ami azért van, hogy figyelmeztessen, nemsokára kezdődik az óra, ideje a terembe menni. Csak én eszek már, mindenki más rég végzett. - Menjetek nyugodtan, én megvagyok egyedül is.
- Ugyan, ráérünk. 3 perc fel sem fog tűnni a tanároknak - közli Tae, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Melegség tölti el a szívem szavai hallatára. Engem sose várt meg senki, főleg nem ilyen áron. Én nagyon nem szeretek késni, és nem is szoktam, csak most a kezem miatt nem tudok mindent úgy csinálni, ahogy eddig. - Hanyadikon lesz órád?
- Negyediken - nevezem meg az épület legmagasabb pontját. Belegondolni is fáj, hogy nekem fel kell oda másznom evés után, főleg, hogy most a földszint alatt vagyunk egyel.
- Nekem is! Akkor megyünk majd együtt.
- Rendben - lett kicsit jobb nekem is a kedvem. Ez még nem jár semmi kötelezettséggel, és amúgy sem kellemes egyedül koslatni.
Végül úgy is lett, ahogyan megbeszéltük. Taehyung felkísért, és amint kicsengettek az utolsó órámról is, Jimin már a terem előtt várt, elvégre neki ebéd óta nem volt órája, és gondolom biztosra akart menni, hogy nem lógok meg. V-re kellett a legtöbbet várni, ám amint megérkezett, már indultunk is.
- Hova megyünk? - érdeklődtem meg halkan, nem kifejezetten valakinek célozva, csak úgy, a többiek mögött kullogva.
- Jin házába - várt be Jimin.
- Miért pont hozzá?
- Mert ő egyedül él, és nem zavarunk ott senkit.
Ettől a mondattól csak még jobban beparáztam, és kezdett eluralkodni rajtam a pánik. “Senkit nem zavarunk”. Mégis, mivel? Mi van, ha bántani akarnak engem? De akkor miért mentettek volna meg? Rossz érzés, hogy kételkedek bennük, aztán majd lehet, hogy semmi ilyenről még csak szó sincs, de ki tudja, nem?
- Hogyhogy? - folytatom tovább, hátha kapok valami megnyugtató választ.
- Mert a szüleim két éve kiköltöztek Amerikába, én meg nem akartam velük menni, így végül itt maradhattam. Fizetik a kecót én meg tanulhatom, amit szeretnék és még jól is jártam. Néha azért meglátogatnak, amikor idejük van rá - magyarázta az említett.
- Ő a legidősebb köztünk - bökött felé Tae.
Hát, ettől nem lettem nyugodtabb.
Nem vagyunk még túl messze az iskolától, de nekem már így is úgy tűnik, mintha régóta sétálnánk. Ismeretlen utcák, hasonló felépítésű, alacsony, közepes méretű kerttel rendelkező házak. Békés és rendezett helynek tűnik.
Egyszer csak lefékez az egész csapat, míg én a nagy nézelődésem során majdnem nekimentem az előttem álló Namjoonnak. Egy szép, félig betonozott udvarú ház előtt álltunk, melynek világossárga és élénkpiros teteje teljesen beleillet a környék képébe, mégis, valahogy más volt.
A kapu nyikorogva nyílik és Jin ott vár, míg mindenki be nem sétál, hogy bezárhassa. A bejárati ajtóig nagy, négyzet alakú kövek vezetnek. Már kint ilyen nagyon idilli, hát még bent milyen lehet?
Nem kellett ám sokat várni, hogy megtudjam. Belépve rögtön megcsap a füstölő kellemes illata. A ház olyan tiszta, mintha csak egy kastélyban sétálnánk. Szemben a bejárattal vezet felfelé egy lépcső, feltehetőleg az emeletre, de előtte még van jobbra is és balra is ajtó a hatalmas nappali oldalain. A parketta fényes, sötétbarna, a lépcsőt bordó szőnyeg borítja, a két hatalmas boltív közül az egyik meg egészen biztosan a konyhába vezet, mert látszik a csempézett fal széle, a másikba meg már terel is minket a házigazda. Egy még nagyobb szobába kerülünk, ahol középen csupán egy elég nagy kanapé van, alatta ovális alakú szőnyeggel, azzal szemben meg egy nem túl nagy, szolid televízió. Belépve, rögtön a bal oldali falat egy elképesztő méretű ablak tarkítja, ontva magából befelé a nap sugarait.
- Mutasd hát meg, mit is tudsz - int maguk elé Namjoon, míg mindenki más helyet foglal.
- Mi? Itt és most? - esek kétségbe.
- Ne aggódj, mi nem fogunk kinevetni, bármi is legyen - kezd el bíztatni Jin, amit nagyon értékelek, talán kicsit jobb kedvem is lett, de ez akkor is képtelenségnek tűnik.
- Én ezt nem ígérhetem - teszi fel egy pillanatra a kezét V.
- Na, ne légy ilyen, mert nem fog merni megszólalni se - könyököli oldalba Hope.
Elhallgatva, mindenki rám szentelte minden figyelmét, ezzel csöppet sem könnyítve a dolgomon. Én még sosem énekeltem mások előtt. Nem tudom, hogy jó vagy rossz-e a hangom, nekem közömbös.
Hát jó, egy próbát megér, ha már idáig eljöttem. Nagyot nyelve, fejben gyorsan kiválasztom az egyik kedvenc számom, és neki is látok.
Éneklés közben nem nézek feléjük. Érzem, hogy nagyon elrontottam az elejét, túlságosan feszengek a tekintetek miatt, de amint túljutok az érzésen, már fel sem tűnik, hogy rajtam kívül más is van a szobában. A dal önmagában a depresszióról és a fájdalomról beszél, de én teljesen beleélve magam, szinte már vidáman adtam elő. Mindig ezt dalolom, ha rossz kedvem van.
Ahogy végetért a szám, felnéztem a többiekre, de legtöbbjükről nem tudtam eldönteni, hogy mit gondolhatnak. Szándékosan nem figyeltem Sugát, nem szeretném látni, ahogy undorral gondol rám, vagy arra, amit csináltam.
- Hát akkor - áll fel egy nagy sóhaj kíséretében Namjoon, és elém sétálva, a vállamra teszi egyik kezét. - Üdv a bandában - jelenti ki, mire mindenki elkezd tapsolni. Majdnem mindenki…
- Hogy mi? Mégis, milyen banda?
- Mi egy énekes banda vagyunk - jön ide Tae is. - Már két éve. Tánccal, énekkel, mindennel. Kisebb szórakozóhelyeken szoktunk fellépni, meg ilyenek. Miért, mit hittél, minek mászkál együtt hat középiskolás fiú?
- Hát igen, az nekem is furcsa volt… de én akkor sem egyezek ebbe bele. Nincs rá időm és nem akarok fellépni senki előtt.
- Ugyan már… Mi segítünk neked a dolgaidban. Mi mind segítünk egymásnak. Az elején mindenki fél - próbál rávenni, de nekem semmi kedvem ilyesmikhez. Sose vágytam a figyelemre.
- A tanulásban nem tudtok segíteni…
- Dehogynem! Én jó vagyok kémiából, Nam angolból, Suga bioszból, Jin matekból, Jimin semmit nem tud, Hoseok meg fizikából - mutat végig mindenkin, ezzel felvilágosítva Hope igazi nevéről is. Így kicsit jobb, nem hangzik olyan idétlenül.
- Hé! - szólal fel Jimin.
- Én akkor sem tudom… - hezitálok, mert tényleg nem akarom, de értük mondjuk, lehet, megpróbálnám. Mi veszteni valóm lenne?
- Beavatunk a dolgokba, és, ha az első előadásod után is azt mondod, hogy nem akarod, akkor békén hagyunk. Úgy megfelel? - mondja halál határozottan Nam. Én csak némán bólintok, mire ő fogja magát és elmegy, majd pár pillanattal később egy köteg papírral jön vissza. - Nem mellesleg, srácok, Sugával tegnap este befejeztük az új számot. Ezt most átolvassuk, meghallgatjuk közösen, amit alá csináltunk, és mindenki elemzi a szöveget. Holnap megejtünk egy táncpróbát is, azaz összeülünk megbeszélni, milyen lépések lennének illőek ehhez. Te hogy tudsz táncolni? - fordul vissza felém.
- Öhm, fogalmam sincs.
- Nem gond, majd megtanulod - halad el mellettem, egy papírt a kezembe nyomva, és tovább megy szétosztani a többit.
Az állam nagyot koppanva ér földet, míg elemzem a szöveget. Nem arról van szó, hogy rossz, vagy bármi… az meg, hogy Suga keze is benne van… szuper szöveg, tényleg. Ám nem gondoltam, hogy rögtön bele is dobnak a sűrűjébe és ennyi dologgal jár. Mégis, hogy fogom én ezt bírni? Már nem is tűnik annyira jó ötletnek, mint néhány másodperccel ezelőtt.
Nagy elmélkedésem közepette rezegni kezd a zsebem, mire kis híján bepisilek, bár még viccelődni is rossz lenne, a múltkori után. Nem hangosítottam fel, mikor kijöttünk a suliból. Jobb is…
Elővéve a kijelzőn nagy betűkkel megjelenik, hogy “ANYA”.
- Bocsássatok meg - indulok ki az előszobába, hogy ne zavarjam őket. - Szia, anya - nyomok a fogadás gombra.
- Hol vagy, kisfiam? Már rég vége az óráidnak - kezd bele, köszönés nélkül.- Átugrottam kicsit a barátaimhoz. Tudod, akik nálunk voltak…
- Jó, de nem kellene előtte szólni? Ma dolgom van, már indulnom kéne, de te nem vagy sehol, az ikreket meg nem hagyhatom egyedül itthon.
- Jó, akkor indulok, tíz perc - nyomom is ki, mielőtt kiakadna. Miért történik mind ez velem? Csendesen visszakullogok és már fejben lejátszottam vagy negyvenszer, hogyan szed szét a banda, mivel a megbeszélés közepén, még a szövegelemzés előtt itthagyom őket. - Ömm… Sajnálom, de nekem haza kell mennem - felnézek, hogy lássam, mit reagálnak, de nem tűnnek haragosnak. Már mondanám, hogy anya hazahívott, de meggondolom magam, mert elég kínos lenne ezzel elmenni. - Holnap biosz témazárót írunk, és még rengeteget kell rá tanulnom - döntök végül egy nem túl ciki, mégis igaz kifogás mellett.
- Yoongi, mi dolgod van mára? - fordul hátra Namjoon a kanapén terpeszkedőhöz szólva.
- Befejezem az következő szám refrénjét…
- Ennyi? Akkor tanulhatnál Jungkookkal, és még a számot se hanyagolná el, át tudnátok azt is venni - vázolta fel tökéletes ötletét, amibe teljesen belesápadtam.
- Ó, ugyan, egyedül is menni fog!
- Pont most beszéltük meg, hogy segítünk neked tanulni.
- Akkor nem lehetne mondjuk Tae, vagy Jimin? - roskadok meg bánatomban. - Nem akarom Sugát feltartani, vagy idegesíteni… - suttogom.
- De ez az ő területe, és ne félj, nem rossz ember ő… - lapogatja meg vállam.
- Nekem mindegy - áll fel az említett és idesétál, mire minden vér az arcomba siet. Ugye, ezt most senki nem gondolta komolyan? - Részemről mehetünk…
- Omg, oké - húzom be a nyakam és a falhoz menve, felkapom nem fájós vállamra a táskám, majd megindulok kifelé. - Sziasztok! - intek még hátra és kilépek.
- Add azt ide - kapja el a vállamon lévő táskát, és lerántva rólam, magára dobja.
- Igazán elbírom - fordulok el, hogy ne lássa, mennyire zavarban vagyok. - Te nem hozod a tiédet?
- Majd este beugrok érte… vagy reggel.
Hahh, de jó neki. Milyen könnyen veszi ezt. Ezek szerint még nem végzős.... Szerencse, így még egy évet biztosan járni fog a suliba. Miket gondolok?! Nem érdekel, hogy mikor, mit csinál… Nem akarom, hogy érdekeljen.
Kinyitotta nekem a kaput és előre engedett, ami még jobban zavarba ejtett. Szinte ő irányított hazáig, mondjuk, jobb is, mert az elején fogalmam sem volt, hol vagyunk. Egész úton nem szóltam egy szót sem, ami lehet, kicsit bunkónak hatott, de nem tudok miről beszélgetni vele.
Belépve a kapun, majd az ajtón, anya már ott vár engem, felöltözve, indulásra készen.
- Szia, kicsim - fogja kezei közé az arcom és nyom rá egy puszit, mire én hátra biccentve fejemmel tudatom vele, hogy van itt valaki, és ne viselkedjen ilyen kínosan előtte. - Ohh, hello - virul fel az arca, amint meglátja Sugát.
- Jó napot - köszön udvariasan.
- Kisfiam, ne engedd a srácoknak, hogy édességet egyenek vacsorára, van a hütőben virsli, vagy tudsz nekik szendvicset is csinálni - mondja el a szokásosat, és már viharzik is el - Sziasztok!
- Hello - morgom és lerúgom a cipőimet. - Srácok, megjöttem - kiabálok, mire kiskutyám téved elém elsőre. - Szia, babám - ölelem át, ahogy felugrik rám. Annyira szeretem őt! Suga összevont szemöldökkel nézi a mi kis üdvözlési rituálénkat, nekem meg fogalmam sincs, mi jár a fejében. Ez annyira idegesítő!
- Juko! - száguld le a lépcsőn legkisebb öcsikém, és azonnal rám veti magát.
- Szia, nagyfiú! - kapom fel kezembe. - Milyen volt a napod?
- A ovi...ba, egy fiú megharap… egy másik lányt. És én megtéptem a haját - mutat a fejére.
- Megvédted a kislányt? - kérdezem, ő meg hevesen bólogat. - Nagyon bátor vagy, de ilyet akkor sem csinálunk - magyarázom, miközben a szőke mellettem nevet rajtunk. Nem kell sokáig várni, már hallatszik is, ahogy közeledik a másik fenevad felénk.
- Yogi bácsi! - kiabálja el magát, pillanatnyi megtorpanása után és már szalad is az említett lábának neki, mire az felmorran.
A saját öcsém nem foglalkozik velem. Mi jöhet még? Tuti jobban örülne egy ilyen menő, erős, helyes bátynak. Rosszul esik, hogy őt üdvözli helyettem. Annyira szeretem őket, de ezek szerint ez nem annyira kölcsönös, mint hittem.
- Youya pí - nevet fel Shin, háta mögé nézve. Oda vezetem én is a tekintetem, mire látom, hogy a kutya épp az előszoba közepén könnyít magán, nem is kis mennyiségben.
- Mi a halál?! - ocsúdok fel.
- Mi baj? - mereszti rám hatalmas, ártatlan szemeit az ölemben mocorgó Jung.
- Semmi törpe, csak Kyouya már nem bírta. Vigyáznál, kérlek, a srácokra, míg felmosok? - fordulok Suga felé, jobb ötlet híján. - Szeretnek belemászkálni, míg még vizes a föld, és széthordják a házban - magyarázom el, nem mintha szükség lenne rá.
- Aha - nyújtja kezét, hogy elvegye tőlem, én meg készségesen át is adom. Egyik karjába fogja Jungot, majd lehajol és a másikba veszi Shint is.
Semmi erőfeszítés nem látszik rajta, ahogy fogja a két gyereket, ami miatt akaratlanul is eszembe villan az álmom, mikor kigombolt ingén keresztül megláttam izmait. Vajon tényleg annyira izmos? Ez csak a képzeletem szüleménye volt, semmi valóság alapja. Gondolom.
Nem szidom le a kutyát, elvégre nem az ő hibája, már rég le kellett volna vinnem, de ez így akkor is nagyon cikin jött ki. Gyorsan feltakarítok és visszasietve, kiveszem és leteszem a kicsiket, ne neki kelljen már fognia őket. Tudok figyelni, nem kell tartogatni egyiket sem.
- Gyere, erre van a szobám - vezetem be. Nincs káosz, többnyire rendben tartok mindent.
Belépve az ajtó pont a jobb oldali fal mellett van, így előttünk az íróasztalom terül el, tovább nézve, szekrényekkel, majd a másik oldalt ablak és leghátul a falhoz tolva a hatalmas ágyam. Nagyon szétszórtan szoktam aludni, így szükség is van rá.
Az ikrek ritkán vannak a szobámban, mert nem szeretem, ha bejönnek, és összetapogatnak mindent, így minden alkalommal ki is használják, ha már lehet. Fel is másznak az ágyamra, heves ugrálásba kezdtek, amit most kivételesen nem állítottam le, nem akarok rossz testvérnek tűnni.
Suga letette a táskámat az íróasztal mellé, és felfedező útra indult. Végignézegeti, miket tartok az asztalon, megfogdosva és forgatva mindent, ami számára kicsit is érdekes, majd átvándorol a mellé felszerelt könyvespolcra. Míg ő nézelődik, én kiszaladok a konyhába még egy székért, hogy legyen min ülnünk tanulás közben.
Látszólag mindenki jól elvan, nem lesz itt gond. Kicsit aggaszt, hogy mindent így végigmér, mint aki ezek alapján akar írni rólam egy önéletrajzot, de nincs mit tenni, ez van.
Negyed óra elteltével még mindig nem történik semmi, a kicsik tombolnak, Yoongi olvasgat, én meg csak állok és nézem az eseményeket.
- Fiúk, gyertek, nézhettek mesét - elégelem meg a helyzetet és hozom fel azt a dolgot, aminek nem tudnának ellenállni sem, mivel anya nem sűrűn engedi őket a tv közelébe.
Nagy sikítás és futás kifelé. Még fel sem eszmélek, de ők már a másik szobában várnak. Átmegyek, bekapcsolom a televíziót, és egy mesecsatornára váltva leteszem a távirányítót és visszamegyek.
Nem szólok semmit, hadd legyen el, inkább csak leülök és elővéve a biológia könyvem, valamint füzetem, felcsapom a megtanulandó témánál, és neki is látok.
Olvasom azt is, amit lediktáltak, olvasom, ami a könyvben van, nézegetem a képeket, de jelen pillanatban már a saját nememben sem vagyok biztos, annyira nem értek semmit. Átfutom a szöveget kétszer, háromszor, de semmi. Még csak arra sem emlékszem, mit olvastam, nem, hogy választ adjak egy kérdésre is. Mikor tanulok, akkor nagyon bele tudok mélyedni, semmi sem vonja el a figyelmem, de hiába, akkor sem megy. Ingerülten a hajamba túrok, és sokadjára kezdem el olvasni, mikor megérzem, hogy valaki helyet foglal mellettem. Sok választás nem lévén, fel sem nézek, úgyis tudom, ki az.
- Mit vesztek most? - húzódik közelebb, mire megint kényelmetlenül érzem magam.
- A géneket - felelem, a könyvembe bújva.
- Ahh - bólint, mint aki mindent értene. Hány éve vehette ezt? Mennyi esély van rá, hogy ő jobban értse? Nem tűnik annak a könyv felett gubbasztós típusnak. - És, mi nem megy?
- Hát… semmi - vallom be, még inkább elszégyellve magam.
- Mutasd - húzza ki könyököm alól a füzetem, és nekem akaratlanul is azon kezd kattogni az agyam, hogy vajon mit gondol az írásomról? Nem valami szép… - Látod ezt itt? - hajol már annyira közel, hogy arca majdnem vállamhoz ér.
- Aha - követem tekintetemmel ujját, ami a könyvben egy kis ábrára mutat.
- Ez egy hibás gén. Ha ezt ezzel összetesszük, akkor mindenképp hibás egyed jön létre, de ha ezzel párosítjuk, akkor nagy eséllyel semmi baja nem lesz - mutogatja, de én csak arra tudok koncentrálni, hogy túl közel… - Ha ezeket itt kivonjuk, az egyed mindenképp súlyos rendellenességgel jön világra, ami komolyan befolyásolhatja az élet minőségét - magyaráz, mintha csak egy professzor lenne. - Érted? - pillant fel rám, mikor már egy ideje nem reagálok.
- Igen.
- És mi történik, ha ezt és ezt összetesszük? - mutat a szövegben két szóra. Hát, azt én is szeretném tudni… Próba, szerencse.
- Semmi - jelentem ki merészen.
- Az a fejedben van… - szól le, mire máris távozik minden bátorságom. Nem mintha sok lett volna. - Olyannyira károsodik az állomány, hogy valószínűleg esélye sincs kialakulnia önálló életnek - válaszolja meg helyettem.
A következő másfél órában olyan szavak hangzanak el, amiket nemhogy megjegyezni, kimondani is lehetetlen. Lehet, jobban jártam volna egyedül, mert Suga olyan szintre nehezítette ezt a néhány feladatot, mintha minimum orvosnak tanulnék. Nem beszélve arról, hogy a válaszaimmal már számtalan élőlényt nyírtam ki, vagy tagadtam meg tőlük a lehetőséget, hogy valaha azokká válljanak. Ha mindezek nem lettek volna elegek, közelsége miatt végig hihetetlenül zavarban voltam.
Mindent leegyszerüsített az én szintemre, majd elmagyarázta szinte teljesen latinul is, amennyire csak lehet, túlbonyolítva a dolgot, hogy ha netán, véletlen azt éreztem volna bármikor is, hogy értem, miről van szó, teljes mértékben rácáfoljon.
Azonban nem volt hiábavaló ez az egész, a végére még a könyvnél is jobban fújtam az egész tananyagot, melyből az elmúlt hetekben egy mukkot sem fogtam fel a tanórákon. Már szinte meg is fordult a fejemben, hogy beiratkozok az orvosira, de jobban belegondolva, én nem tudnék embereket felvágni, vagy ápolgatni. És nem is akarok. De attól még jó érzés volt, hogy végre megértettem.
- Akkor jöhet a dalszöveg? - kérdi, mint aki nem most darált le több heti kemény anyagot, pár órába sűrítve.
- Ühüm - pakolom el a biológiát az asztalról, és veszem elő a kapott lapot.
- Tehát, elméletileg így van felosztva mindenki közt - írja fel a neveket, vonalakkal elválasztva a részeket. - Ez lenne a tied - vés egy “J” betűt egy viszonylag rövid szakasz mellé. - De a refrénbe te is énekelsz, Jiminnel, V-vel és Jinnel együtt. Na meg az egész szöveget tudnod kell, hogy tudd követni a dolgokat és… - elakad, ahogy ordítva beront a két kicsi. Eddig tartott a nyugalom.
- Jukooooo - visít Shin.
- Mi az? - szólalok meg kicsit gorombábban, mint szeretnék, de látszólag őt ez meg sem rendíti.
- Mi a… a csók? - böki ki egy kis harc árán, mire én hirtelen félre nyelek. - Száj puszi? - folytatja.
- Ömm… Aha. Majdnem. Miért kérded? - vakarom meg idegesen a tarkómat.
- Filmbe… - mutat kifelé Jung.
- Tehát láttátok? - mire mind a kettő hevesen bólogat. - Akkor mi itt a kérdés?
- Te is! - parancsol rám az idősebbik.
- Én mi?
- Csók!
- Miért?
- Csók! - kiabál hangosabban.
- Kivel?
- Ő - bök Suga felé. Fél szemmel rá sandítok, de ő csak közömbös kifejezéssel lesi, ahogy épp rá mutat a kicsi.
- Felejtsd el!
- De! - vált mérges arckifejezésbe.
- Gyere, akkor rajtad megmutatom - állok fel, de ő elhúzódik. Nem mintha le akarnám smárolni az öcsémet, de egy szájra puszi még belefér, ráadásul akkor nem is zaklatna tovább.
- Nem! - tiltakozik.
- Akkor rajtad - lépek közelebb Junghoz, mire az ordítva kiszalad a szobából. Na, szép…
- Bácsi! - kiabál rám Shin, mintha nem tudnám, kire gondol.
- Kölyök, ezt a szerelmes emberek szokták csinálni. Nem lehet ezt csak úgy… - próbálom magyarázni, de megtörhetetlen.
- Mutat!
- De nem lehet…
- De!
- Nem! - állok én is a sarkamra, mire éktelen ordításba kezd. Na, ezt a felüket nagyon, de nagyon nem szeretem. Annyira akaratosak.
Már egy ideje állom a sarat, várva, hogy mikor fogy el a levegője, mire egy erős kéz rámarkol az államra és maga felé rántva a fejem, Suga erőszakosan az ajkaimra tapasztja az övéit. Épp húzódnék el, de a fejem hátulján a hajamra fog, nem engedve elválni, és ahogy felnyikkanok a hirtelen jött fájdalomtól, átdugja a nyelvét. Hevesen, erőszakosan, mindent lerombolva csókol. Hirtelen levegőért kapok, el sem hiszem, hogy életem első csókját egy fiútól kellett kapnom, ráadásul pont tőle… Ez volt minden álmom. Rémálmom.
Hirtelen elválik tőlem és visszaül a székbe, míg én levegőért kapkodva, hatalmas szemekkel meredek a semmibe.
- Bocsi, már nem bírtam elviselni… - fogja meg a papírt és folytatja a ráírogatást.
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése