11. The Confession

Ijedtemben felpattanok mellőle, és már rohannék el, ha nem kulcsolódnának ujjai csuklómra, és tartanának ott. Most aztán bajban vagyok!
- Én nem… - nem nézek rá, így is elég, hogy hozzám ér, nem akarom még látni is. - Azaz… - Fogalmam sincs, mit mondjak. Most tuti mérges, és megkockáztatom azt is, hogy fejben épp a halálomat tervezi, de az isten szerelmére, ő csókolt meg először! - Az úgy volt… - tényleg, hogyan is?! Milyen elmebeteg ember talál ki olyat, hogy lesmárolja a mellette alvó, azonos nemű embert?! Jézusom, valami nagyon nem oké velem.
- Jungkookssi - hallom meg Jin hangját, mire Suga elenged. Hátrafordulok, hogy megtudjam, miért szól, úgy állva, hogy még véletlen se lássak a szőkére. - Az öcséd elesett és téged akar.
- Rendben! - Ezaz! Köszi, öcsi… Azonnal megindulok, kényszerítve magam arra, hogy normális emberi tempóba menjek, elvégre, milyen lenne már, ha csak úgy elszaladnék? Pedig legszívesebben azt tenném. Ahogy kiérek, sietek is a földön ülő Shinhez és próbálom vigasztalni, ahogy tőlem telik, de jelenleg most más köti le minden figyelmem.

Haza akartam menni, de a többiek nem engedtek még, és az öcséim is szívesebben maradtak. Minden lehetőséget megragadtam, hogy kerüljem Sugát, ami többnyire sikerült is, mert egyáltalán nem érdekeltem őt, csak a szobában tévézett, mintha mi sem történt volna. Elég bántó ez a viselkedés, mert azt reméltem, hogy legalább egy kicsit meghatja, de még mindig jobb, mintha számon kérne. Talán könnyebb lenne, ha kiadhatnám neki magamból ezt a terhet, ha elmondanám, még ha ki is kell kényszeríteni, de nem állok készen a csalódásra, nem bírnék el több fájdalmat jelenleg.*****

Éppen csak feleszmélek, de már az utolsó órámon ülök. Mikor szaladt így el az idő? Mondjuk, ennek csak örülök, mert már szabadulnék. Valami hihetetlen unalmas ez a hely. Régebben, valahogy jobban éreztem itt magam, bár akkor keményen is dolgoztam, a tanulást illetően. Remélem, nincs több órája Sugának sem. Látni szeretném. Meg lehet azt oldani, hogy én látom őt, de ő nem lát engem? Nem akarok vele beszélni a tegnapi dologról, csak a közelében lenni. Ahh, szerintem az lehetetlen. Előbb vagy utóbb túl kell esnünk ezen. Remélem, tökre utóbb. 

Természetesen, elkerülhetetlen volt a találkozás, ám ő ugyanúgy viselkedik most is, mint eddig. Egyre jobban aggaszt a dolog, hogy mi van, ha kitudódik. Senkivel nem tudok erről beszélni, ez a titok csak engem nyomaszt. Az én titkom. Ha elmondanám bárkinek, mit reagálnának rá? Lehet, ki lennék rakva a csapatból is. Lehet, félnének tőlem. Mondjuk, lehet, emiatt nem kellene aggódnom, csak feleslegesen stresszelem magam, elvégre Suga ennél sokkal súlyosabb dolgot tett, mégsem lett kirakva. Egy család vagyunk, vagy mi. Lehet, tökre megértenének, de legalábbis elfogadnák a helyzetet. Nem, ez nem ilyen egyszerű. Még Suga felé is érezhető az a töménytelen ellenszenv, amit egyesek éreznek iránta, kezdve TaeTaeval.

- Süti, figyelj már! - löki meg a vállam Tae, mire feleszmélek.
- Mi? - nézek rá nagy szemekkel, hogy ugyan, mégis, mit vétettem.
- Nem itt járunk, ez még csak az első versszak.
- Bocsánat.
Próbálom minden figyelmemet a zenének, valamint a lépéseknek szentelni, de nagyon nehéz, mikor én vagyok hátul, és látok mindenkit. És itt nem a mindenki a lényeg, hanem ő… Egy pillanatra sem tudom elfelejteni azt, amit tettem. Nem bántam meg, csupán félek a következményektől. Tudom, azelőtt kellett volna gondolkodnom, mielőtt megtettem, de na! Mindig hevesen ver a szívem, ha Sugára gondolok, és gyorsan telik az idő. Boldognak érzem magam.
- Kook, ez nem az a rész - szól Jimin és ahogy felpillantok, látom, hogy mindenki áll és engem néz. Basszus, megint! Némelyikük arcára van írva, hogy elegük van már a hibáimból, míg mások engem méregetve próbálják megérteni, hogy mégis, mit csinálok. Nos, ha rájöttök, kérlek, szóljatok nekem is.
- Bocsánat.
- Jungkook, minden rendben? - lép közelebb a leader, amitől kicsit megrémülök. Ha már ő avatkozik bele, gondban vagyok.
- Igen, persze. Elnézést!

Tehát tánc. Még csak a koreográfia felénél tartunk tanulás ügyileg, de én már annyi hibát vétettem ma, mint máskor az egész csapat egy hét alatt. Ha más nem is, ez megy nekem. Simán felidegelek bárkit, bárhol és bármikor. Talán egy rejtett tehetség, vagy velem született adottság, mint az, hogy vonzom a bajt, de ha esetleg mégsem jön, megkeresem én magam. Igyekszem összeszedni magam és tényleg a dolgokra figyelni, de nem igazán mondanám sikeresnek. A srácok szerint elég jól megy nekem a tánc, általában nem is kell sok időt vesződnöm a betanulásával, mondjuk, én ezt kívülről nem tudom megmondani, én csak élvezem, mert amúgy imádok táncolni.
Sokszor elcsíptem már beszélgetésekben azt a mondatrészt, miszerint Suga lusta, de én eddig csak azt tapasztaltam, hogy a maga módján és tempójában keményen dolgozik. Nem tudom, mit csinál éjjelente, de attól, hogy nap közben is szeret szunyálni, még nem lesz rögtön lusta. Gyorsan tanul és érzéssel csinálja, csupán néha elakad pár lépésnél, amit mindig pótol is, míg a többiek mást csinálnak.
Nagy gondolkodásomban megint megfeledkeztem mindenről, ám ha a koreó jó is, rosszul léptem, minek következtében a földre ültem. Nem fájt, csak kicsit felrázott.

- Tíz perc szünet! - kiáltja el magát Nam, mire hátravetve magam elterülök a földön és tanácstalanul a hajamba túrok. Nem tudok figyelni, ez ma nem fog menni.
- Kookie, mi van veled? - huppan le mellém Tae, egy üveg vízzel a kezében, melyet kibontva nagyokat kortyol belőle. Talán beszélnem kellene vele erről a dologról, hátha segítene. A legjobb barátom, tuti nem ítélne el. De ő hozott ki engem abból az állapotból, nem túlzás, ha azt mondom, hogy miatta lehetek még itt. Tuti nem örülne ennek az egésznek.
- Nem sérültél meg? - foglal helyet másik oldalamra Jimin, egy törülközővel homlokát törölgetve. Lehet, vele kellene beszélnem. Áh, nem, még a végén tényleg elhinné, hogy szerelmes vagyok belé. Tökre Sugával kéne ezt megvitatnom és tökre pont vele nem akarom.
- Rendben vagyok, nyugi…
- Mi van ma veled? Egész nap alig beszélsz, ha körülötted vagyunk, észre sem veszed, és most ez… Történt valami otthon, vagy valamelyik órán esetleg? - hajol felém TaeTae. - Nem történt semmi, tényleg minden rendben - szabadkozok. - Mindjárt jövök - állok fel hirtelen, mert nem akarom nekik elmondani, de tudom, hogy simán ki tudnák szedni belőlem. Aggódnak és ezt értékelem, de akkor sem megy. Mit tegyek? Kihez forduljak? Ez a téma eleve kínos nekem, ráadásul nagyon nem szokták tolerálni az emberek. Azaz… mit is? Még magam sem tudom. Nem vagyok meleg. Talán mégis. Ahh, ez annyira rossz. Sosem vetettem meg a melegeket, de ez nem egy elfogadott életmód, vagy világszemlélet, vagy tudja is a csuda, hogy mi, akkor is sokan elítélik. Nem akarok emiatt is sérülni. Mondjuk, ennyi baj után már teljesen mindegy, mi miatt jön a következő, ám, ha nem muszáj, nem adnék rá okot. Jinnel kéne beszélnem, ő tuti nem ítél el. Vagy nem mondja el, ha mégis. Ez nem igaz. Ő mindent elmond, amit gondol. Talán pont ezért kellene vele. Lehajtott fejjel lépkedek hozzá, míg ő a padon ül és az arcát törölgeti. Most biztos mindenki mérges rám. - Jin hyung, beszélhetnénk? - kérdem félve. Még mindig nehezen szólítok meg másokat.
- Persze. Baj van? - néz fel rám.
- Ömm, négyszemközt - nézek körbe.
- Rendben - áll fel és kezd el engem követni. Hol lenne a legbiztonságosabb? A konyhába bejöhet bárki inni, a nagyszobában elég az ajtóban megállni, hogy hallják, de ne tudjak róla, a fürdő túl furcsa lenne. Maradt az emelet. Hyung szobája mindig megnyugtat, annyira hangulatos és szép, de most mégis zavar az a rengeteg játékszempár, ami engem néz. Nem baj, itt a legbiztonságosabb!
Megvárom, míg ő is bejön, majd becsukom utána az ajtót. Helyet foglal az ágyon, és kíváncsian vár, mit lépek, de én feszülten állok és gondolkodom, hogy kezdjek, meg eleve, mit is akarok mondani. Tényleg, mit is? Az igazat, amit még magamnak sem merek bevallani. Akkor hogyan? Elég, ha csak a történteket mondom, hátha ő segít benne, hogy mi is az igazság.
- Hyung, tegnap, amíg Suga hyung mellettem aludt, én megcsókoltam őt, de ezzel felkeltettem és megijedtem, ezért el akartam szaladni, de elkapta a kezem, én meg nem tudtam, mit mondjak, ám akkor jöttél be és nem mondtam végül semmit, és most nem tudom, mit csináljak - zúdítom rá az egészet, úgy, ahogy jött, át sem gondolva semmit.
- Tessék? - kerekednek el a szemei. Mondjuk, megértem. - De miért?
- Nem tudom - mosolyodom el szégyenemben. - Én csak… Én csak azt hiszem, hogy szeretem őt.
Nehéz csend telepedik a kicsiny szobában, mely most minden ki nem mondott szót előtérbe helyez. Jin hyung gondolkodik, hogy mégis hogyan kellene ezt lereagálnia, ami érthető, elvégre ő egy végtelenül kedves ember, én meg egy végtelenül beteg dologgal hozakodtam elő. Tudom, hogy bármit is fog mondani, meghatározó eleme lesz további életemre nézve.
- Mit szeretsz benne? - Most rajtam van a meglepettség sora. Ebbe még bele sem gondoltam, de ennek nem jött még el az ideje, felesleges lenne hazudnom, én fordultam őhozzá, ezért jobb lesz mondani, ami éppen az eszembe jut. - Tudom, hogy ami köztünk történt, az egy nagyon komoly dolog és ezért most inkább utálnom kellene, de én érzem, hogy Suga hyung nem ilyen. Nagyon rejtélyes, de mióta elsőnek találkoztunk, mindig ott volt, hogy megmentsen. - Apró léptekkel sétálok az ágyhoz és ülök le, Jin felé fordulva. - Fogalmam sincs, hogy jön rá hollétemre, valamint, mit keres ott, de úgy érzem, törődik velem. Ráadásul végtelen kedves az öcséimmel, ami nem nagy dolog, nekem mégis sokat számít. Emellett vicces, kedves, férfias és… és nem tudom, hyung. Nem tudom elmondani.
- Dehogynem - húzza őszinte mosolyra ajkait. - Te látod azt a Yoongit, akit ő maga titkol, és ami miatt csak egy lusta, mogorva idiótának tartják. Tudod, mennyire megbánta, amit veled tett? - fúrja komoly tekintetét az enyémbe. Fogalmam sincs, mi történt vele abban az időben, amikor csak a halálát kívántam. Lassan megrázom a fejem, mert már nagyon érdekel, mert ezek szerint valami komoly. - Egy erdőben éhezett napokig. Láttad a kezeit? - Újra megrázom a fejem. Mostanában csak hosszúujjúban láttam őt. - Felvágta bal kezén az ereit, a jobbot pedig megégette - hogy mi? Remélem, ez nem igaz!
- Mi? - képedek el.
- A sebek elfertőződtek, de ő akkor sem akart hazajönni. Egyedül amiatt a macska miatt jött haza, ami nála hatalmas szó, mert nem szereti az állatokat - Yuko. Vele voltunk állatorvosnál. Az a kicsi, fekete, szerencsétlen állatka. - A cica azóta is vele lakik. Mikor elvittük, aznap reggel toppant be vele. Gyengülten, soványan, gennyes sebekkel. Majd jött Namjoon, és szó szerint megverte azért, amit veled tett, ő meg szó nélkül tűrte, és nem azért, mert nem tudott volna védekezni, hisz láttad… Hanem, mert jogosnak érezte ezt. Azóta is marcangolja önmagát - megint, mi? A leader miattam bántotta Sugát? Suga miattam bántotta magát? Eddig azt hittem, én vagyok az egyedüli áldozata ennek az egésznek, közben mások is mit meg nem tettek értem… - Kook, te egy nagyon jó embert választottál, de biztos vagy ebben? - teszi egyik kezét a vállamra.
- Tudom, hogy még szinte nem is ismerem, hyung, de nem tudok mit tenni, csak rajta jár az eszem és egész nap úgy ver a szívem miatta, hogy majd kiszakad. Látod, mekkora őrültséget megtettem.
- És ő tudja?
- Hogy megcsókoltam? Elég valószínű, mert…
- Nem azt. Hanem, hogy mit érzel iránta?
- Nem hiszem, mondjuk, rájöhetett abból - hajtom le a fejem. Nagy megkönnyebbülés, hogy Jin nem akadt ki, sőt! De még mindig itt a gond, amivel nem tudok mit kezdeni.- Szerintem, beszélned kellene vele.
- Nem, nem, nem! Az ki van zárva - kapom fel a fejem és kezdek el hadonászni.
- Miért? - kérdezi szelíden. Szerintem, már számított a tiltakozásomra.
- Félek, hogy mit szólna, és fájna a visszautasítás. Felesleges tudnia. Elég, ha én tudom, meg most már te.
- Miből gondolod, hogy visszautasítana?
- Most nézz rám, hyung, kinek kellenék?
- Jajj, Kook, ezt ne kezdd. Szuper srác vagy, kedves, ügyes, okos, helyes, nincsen veled semmi baj. Kicsit több önbizalomra lenne szükséged…
- Köszönöm, de akkor sem merem elmondani. Jó ez így. - Ne félj tőle, Kook, Yoonginak nagy szíve van, nem fog bántani. És jobb tudni, ha nincs esélyed, mint örökké várni, nem? - győzköd és már talán kezdem is érezni, hogy igaza van, ám én akkor is félek. Ha már segítségért jöttem, el kell fogadnom.
- Igazad van, hyung, köszönöm - ölelem meg a hirtelen feltörő érzésektől, ő meg egy kis hezitálás után vissza is ölel. Legalább fél percig így vagyunk, míg el nem távolodok, hogy felkelhessünk. - Most már ideje lenne visszamenni, mindjárt letelik a szünet. - Tisztára, mint egy iskolában.

Ezek után egy egészen kicsit jobban ment a tánc, ami abban mutatkozott, hogy nem minden percben, hanem csak minden másodikban kellett miattam megállni. Nos, igen, kihúztam a gyufát rendesen a többieknél, de mindenkitől bocsánatot kértem miatta.
Épp a kanapén játszottunk TaeTaeval meg Jiminnel, mikor anyu hívott, hogy menjek haza. Azt nem mondta, mi miatt, de mivel a telefonban úgy tűnt, mintha baj lenne, gyorsan összeszedtem magam és indultam is.

Belépve a meleg házba, finomabbnál finomabb illatok lengték be a teret. Ha baj lenne, anya nem épp főzőcskézne.
- Ohh, szia, Jungkook - köszön az új “nevelőapám”, nyakában Junggal szaladgálva, míg én leveszem a cipőmet. Haza se érek, de már ezt kell látnom. Mit ne mondjak, nagyon boldog vagyok…
- Cső - haladok el mellette, be a konyhába. - Szia, anyu - vetem le magam egy székre, míg ő a főzéssel van elfoglalva.
- Szia, kicsim, hogy vagy? - fordul hátra egy pillanatra, hogy lásson engem.
- Ömm… jól. Miért kellett hazajönnöm?
- Mi az, hogy miért? - vált át szigorúba. - A családod vagyunk, néha velünk vacsorázhatnál, mondjuk. Elég keveset vagy itthon mostanság. Azt sem tudom, mi van a nagyfiammal egész nap.
- Te is tudod, a bandával vagyok.
- És ők kik, ha? - fordul velem szembe fenyegetően. - Egyszerű haverok, idegenek! Mi lenne, ha kicsit visszaszoknál haza?
Hogy micsoda? Emlékszem, az elején ő erőltette rám őket! Akkor még örült, erre itt ez a csávó, és minden megváltozik. Már sorolni sem tudnám az okokat, hogy miért utálom Gakut, de minél messzebb akarom tudni magamtól és az öcséimtől is. Hála neki, anyámtól is teljesen eltávolodtam.
- Hahh, jó - fordulok az asztal felé és vacsoráig már meg sem szólalok, csak nézek ki a fejemből, azon gondolkodva, hogy ezt most, mégis, miért kaptam?

Evés közben feszült a légkör, főleg részemről. Idegesen figyelem, ahogy a két felnőtt egymás mellett ül, mellettük a két gyerek, én meg itt vagyok egyedül. Nincs étvágyam, undorító ez a szülősdi színjáték.
- Hívott az osztályfőnököd - néz rám szigorúan édesanyám. Ójaj, már várom, mi következik. - Azt mondta, hogy tetemesen romlott az átlagod, nem tanulsz, nem írsz házit, nem készülsz semmire.
Oké, és most mit mondjak? Sose voltam még ilyen helyzetben anyámmal. Haragszom rá. Hallgatásom a végtelenbe nyúlik, nincs semmi hozzáfűznivalóm, ezek tények, mit kezdjek velük? Tudom, és érzem a problémát, de én megvagyok így.
- Jungkook, ha bármi baj van, hozzánk bátran fordulhatsz - szól bele életembe az apajelölt. Ha lenne akkora képem, megmondanám, hogy ha ő meg elfordulna és lelépne a retekbe, minden baj megoldódna. Játssza a kedvest, meg minden, közben azt hiszi, hogy helyettesíteni tudja apámat. Még mit nem! - Velem is nyugodtan megbeszélhetsz mindent. Akár ilyen pasis ügyeket is - dob felém egy szívrohasztó mosolyt, a világ legrosszabb beszéde után.
- Aha, jó - vonok vállat, és inkább eszek, mielőtt olyat mondanék, amit nem illik.
- Kisfiam, komolyan, ezt beszéljük meg.
- Hallgatlak - vonom fel egyik szemöldökömet.
- Miért nem tanulsz?
- Nincs kedvem…
- De ez nem így megy! Eddig olyan jó gyerek voltál! Azok a srácok csak tönkretesznek téged!
Aha, pont ők. És ki? Jimin, aki segít végre valami izmofélét szedni a nyeszlett testemre? TaeTae, aki megmentett és mindig mellettem van, bármi legyen? Óhh, várj. Tuti Jin, aki bármit megtenne értünk, és jobb anya, mint te valaha is leszel! Na jó, ez kicsit hülyén jött ki, mert Jin ugye nem lány, de mindegy.
- Ez nevetséges - kuncogok fel a dolgok valótlansága miatt, amit a felnőttek nem néznek jó szemmel.
- Mi olyan nevetséges, Jungkook? - jujj, ettől még a hideg is kiráz. Van valami akcentusa, vagy nem tudom, de nagyon idegesít, ahogy kiejti a nevemet. - Mi meghallgatunk.
- Minden! Elegem van ebből! Le lehet szállni a témáról, mert rohadtul senkinek semmi köze az én életemhez! - tolom ki a székem és hagyom ott őket, úgy, ahogy vannak. Nem hiszem el, hogy így betámadnak. Hazajövök, mert azt hiszem, hogy baj van, erre tessék…!
- Fiatal úrfi, ezt így nem lehet, gyere vissza most! - hallom még a tata parancsát, de nyomatékosítva szándékomat, bevágom magam után az ajtót is.
Mi az már, hogy ő megmondja, mit lehet és mit nem? Attól, hogy anyám bikája, még rohadtul nem családtag! Fuh, de felidegesített ez az egész! Idegesen vetem le magam ágyamra, ahol eddig Kyouya pihent, ám közeledésemre rögtön arrébb ugrik, amit jól is tesz, ha nem akar lapos kutya lenni. Mindjárt összetörök valamit, de ha mást nem, amilyen ügyes vagyok, magamat.
Valamit csinálnom kell, ha nem akarok felrobbanni, de mit? Már nyolc óra elmúlt, elmenni sincs hova. Azaz, talán mégis…
Ingerülten nyúlok zsebembe telefonomért és azonnal tárcsázok, melyet két csörgés után fel is vesznek.
- Oya, mizu?
- Tae hyung, ma nálad alhatok? - mondom talán több indulattal, mint terveztem.
- Hyung? Mi ez a nagy távolságtartás? Tettem valamit?
- Bocsi, megszokás. Tehát? - sürgetem.
- Persze, ez még kérdés? - nevet fel.
- Oké, hol vagy?
- Épp hazafelé tartottam, de így mindjárt nálad. Öt perc.
- Jó, várj meg kapunál - teszem le, meg sem várva a választ.
Elővéve hátizsákom, megnézem a holnapi órarendem, majd annak megfelelően bepakolom a tankönyveim, füzeteim, kellékeim, aztán egy váltóruhát estére.
Mire kész lettem mindennel, már le is telt az az öt perc, így egy hang nélkül osontam ki a házból. Lesz nagy meglepetés, ha észreveszik, hogy leléptem, ezért ki is kapcsolom a telefonomat, mert előre tudom, hogy nem leszek rá kíváncsi. Nem fogok tovább egy levegőt szívni velük. Sosem hagytam ott az ételt csak így, azt meg főleg nem engedhettem meg, hogy lelépjek este, meg aztán szó nélkül… de változnak az idők, nem?
- Szia, haver - intek és már indulok is meg háza felé.
- Na, Süti, mi van? - indul meg utánam, Kyouyával együtt.
- Abbahagynád ezt a sütizést? Tökre kiakaszt - szólok hátra szórakozottan. Nem vágom, de vagy túl jó, vagy túl rossz kedvem van. Mi a különbség?
- Oké, Süti, csak mond már, mi van - ér be.
- Hahh, kösz. Semmi, majd mesélek.
- Majd? Miért nem most?
- Csak.
Az út további részében próbálkozott kiszedni belőlem az információkat, amit csak azért sem mondtam el, mert szórakoztató volt, ahogy szenved.

- Itthon vagyunk, és már nem bírok várni - áll meg előttem karba tett kézzel, míg én helyet foglalok az ágyán.
- Felkészültél? - mosolyodok el.
- Készen születtem!
- A családom - hatás szünet - egy barom!
- Ennyi?! - tépi két kézzel haját, mire elnevetem magam. - Erre vártam fél kibaszott órát?!
- Ennyi nem elég? - törölgetem a szemem.
- De - huppan le mellém, úgy, hogy beleremeg az ágy is. - Na, de akkor fejtsd ki…
- Semmi, csak anyám hazarendelt, hogy vacsorázzak velük, majd elkezdte, hogy hívta az ofő azzal, hogy szarok a jegyeim és egyéb hülyeségek, de persze a pasija is nálunk volt, mint mindig, és neki mindenképp bele kellett ugatnia, mintha csak az apám lenne! - hadarom el egy levegővel.
- Woow - tátja el a száját. - És ezért vagy úgy kiakadva?
Itt az esély. Ha emellé a téma mellé becsúsztatom a másikat, fel sem tűnik és nevetve átsiklunk felette, de legalább tudja. Az egyik legjobb haverom, el kell neki is mondanom.
- Aha, meg tegnap megcsókoltam a kanapén Suga hyungot, míg aludt, de erre felkelt, ám sikerült elmenekülnöm. Ja, és az a csávó, a Gaku egy igazi nyál gép. Folyton csapja nekem a szelet, mintha én lennék az anyám, de én tökre utálom és az öcs…
- Várj, várj, várj! Hogy mit csináltál tegnap?! - rázza kezeit. Na, most benne vagyok…
- Semmit - vigyorodom el, mintha ez megoldana bármit is.
- De miért? Kook, neked elment az eszed?!
- Asszem - simítom zavartan tenyerem a tarkómra.
- Ez nagyon nem vicces! Hát nem emlékszel, mit tett veled?! - veszi feljebb a hangerőt, mitől rögtön riadót fúj az eszem és összehúzom magam. Hogy ne emlékeznék? Ha akarnám, se tudnám elfelejteni. - Annyi nem volt elég?! - hajol egészen közel, hogy onnan ordíthasson a képembe. - Mégis, mit akarsz attól az embertől?!
- Én nem tudom… - fordulok el, mert már túl közel van, nem kapok levegőt. - Csak úgy érzem, hogy szeretem és… - nem tudom, mit mondjak. Soha nem láttam még Taet ennyire mérgesnek. Még akkor sem, mikor engem védett meg az osztályteremben. Ez az egész talán őt érintette a legjobban.
- Tudod te egyáltalán, mi az, hogy szeretni valakit?! Ne légy hülye, kerüld el őt! Ahelyett, hogy hagynád, még mész is utána!
Nem bírom. Ha ezt így folytatja, el fogom sírni magam, pedig eddig egész jó kedvem volt. Neki is igaza van, meg Jinnek is. De akkor sem tudok mit kezdeni az érzéseimmel. Lehet, jobb lenne, ha hazamennék, mert ez így elég rossz. Az otthoni légkör sem túl kecsegtető, de ennél csak jobb lehet.
- Kérlek, hyung, ne csináld ezt - húzódom hátrébb.
- Már megint hyung?! Istenem, Kook, én a barátod vagyok! - nem értem, hogy függ össze a kettő, de amilyen ideges most, lehet, ő sem.
- Bocsánat - vetem inkább hátra magam, csak, hogy szabaduljak végre ettől a fojtogató érzéstől. Ezt megint megcsináltam, mint általában mindig mindent...
Elfordítom a fejem, hogy ne láthassa, ahogyan feltörnek az első könnycseppek. Megijedtem, ez a Taehyung nagyon nem hasonlít a bátyámra. Értem én, hogy meg akar védeni és félt, de így nagyon nem tetszik. A testem rázkódik a visszafogott érzelmektől, és bárhogy is próbálok halkan levegőt venni, hüppögésem elárul.
- Ajj, Kook, ne… - dől le mellém ő is és veti át rajtam a kezét. - Ne sírj. Ne haragudj, jó? - kúszik közelebb. - Kicsit kiakadtam, elvégre az is elég rossz volt, hogy ő megerőszakolt téged - mondja ki nyíltan az igazat. - Ez meg így… érted. Nehéz - felé fordulok, ha már úgyis lebuktam és látom, ahogy kicsit megnyugszik. Jogosan akadt ki.
- De te nem értheted - nyomom arcomat mellkasába. - Nem olyan, mint amilyennek gondolod. Kedves és figyelmes, csak kicsit furcsa - dünnyögöm a puha anyagba.
- Jó-jó - simít hátamra. Most csak azért fogadja el, hogy megnyugtasson, biztos vagyok benne, hogy ő nem így gondolja. - Tehát, akkor most meleg vagy? - kérdi meg, tovább simogatva a hátam.
Hát, lényegében igen. Vagy nem? Elvégre vonzódom hozzá, vagy mi. Mondjuk, nem nyűgözött le az élet annak a része, amit mutatott, de talán az is áthidalható.
- Úgy fest…
- Akkor ma tuti nem alszunk együtt - nevet fel.
- Most is itt vagy - jegyzem meg kicsit sértetten, mert hiába vicc volt, ez akkor is gonoszság.
- Jó, hogy mondod - enged el és húzódik hátrébb.
- Na! - nyújtom utána a kezem, de nem mozdulok, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez is poén akart lenni.
- Nyugi van - vigyorodik el és mászik vissza. - Melletted leszek - mondja kedvesen - egészen addig, míg rám nem mászol - rontja el a pillanatot.
- Hahh, kösz - húzódom inkább én hátrébb. Érzem, ezentúl ez lesz a téma.
- Ne vedd magadra, Süti, csak vicceltem - ölel át olyan szorosan, hogy még véletlen se kapjak levegőt. - Fúh, de meleg van itt - tolja el magát kicsit, hogy meglegyezhesse arcát.
- Hagyd abba! - ütök durcásan mellkasára, mire felnevet.
Beáll közénk egy pár perces nyugodt csend, ami kicsit segít összeszedni magam, ám már egyre több dolog aggaszt. A családom teljesen kiment a fejemből, szerencsére. 

Mindketten letusoltunk, persze, külön… mármint, már miért ne külön tusoltunk volna? Ahh, mindegy. Majd lementünk vacsorázni. Az anyukája látszólag nagyon örült nekem, míg a húga inkább Kyouyának. Az apukája megint nincs itthon. Tudom, hogy velük él elméletileg, de még sosem találkoztam vele.

Az este végül tényleg nem aludtunk együtt, elvégre, miért is tettük volna? Az álmaim már helyre álltak, a helyet megszoktam és szeretem, így a szokásos felállás szerint én aludtam fent, ő meg az ágy mellett. Nem szeretem így kitúrni őt, de sokkal jobb nála lenni, mint otthon.

Másnap reggel ő ébreszt, majd együtt indulunk iskolába. Ilyen sem volt még, hogy innen mentem volna. Az anyukája neki is és nekem is csomagolt reggelit, ami nagyon kedves gesztus, az én anyum nem szokott. Kyouya náluk maradt, azt mondta, egyáltalán nem gond, a kutya meg már egész otthonosan közlekedett.

Az órák megint gyorsan telnek, ami élénk képzeletemnek köszönhető, mely szüntelen ontja az érdekesebbnél érdekesebb képeket és ötleteket, egy olyan témában, amibe bele sem szabadna gondolnom. Olyannyira leköt saját kis világom, hogy szünetbe gondolkodás nélkül indulok meg a mosdóba.
- Kook! - fog valaki vállamra, mikor már az ajtó kilincsét markolom.
- Hm? - fordulok hátra szórakozottan.
- Nem kellene szólnod valamelyikünknek? - találom magam szembe Jimin rosszalló tekintetével.
- Miről?
- Ha vécére kell menned! Na de most már irány - nyitja ki ő az ajtót és tessékel be.
- El is felejtettem - nevetek fel, pedig igaza van. - És, te hogy kerültél ide? - kérdezem, míg bemegyek az egyik fülkébe.
- Ezen az emeleten van angolom. Neked? - hallom, ahogy bemegy a mellettem lévőbe.
- Két biosz. Még egy hátravan. Ráadásul doga - húzom a szám. Közeledünk az évvége felé, folyamatosan iratnak velünk, emiatt folyamatosan kapom a dorgálásokat a tanároktól.
- Remélem, tanultál!
- Ne kezdd te is… - megyek ki kezet mosni.
- Ezt nemnek veszem. Emiatt szólnunk kell majd Namjoon hyungnak - néz rám a mindig mosolygós fiú szigorúan. Hogy jön ide a leader?
- Mi? Miért? - rázom le kezeimről a vizet, majd nemes egyszerűséggel a nadrágomba törlöm.
- Mert ha megbuksz, az a mi felelősségünk is. Emlékszem, mikor nekem voltak rosszak a jegyeim, egy hét teljes próba kimaradt, amitől a többiek mérgesek voltak rám, de míg nem javultak, addig nem gyakoroltunk semmit. Majdnem lemondtak miattam egy fellépést. Na, akkor lett volna végem. De mindenki segített, így a félévi vizsgáim mind majdnem jelesek lettek. Te, annyit még életemben nem tanultam! - sóhajt fel. Már értem, miért mondta azt Tae még anno a kórházban, hogy Jimin nem tud semmit. Pedig tuti ő is jó valamiben. Ha mást nem, testnevelésben. Simán megmondja, melyik gyakorlat melyik izmokat fejleszti, és szuper ütemterveket tud kialakítani. Ez is fontos.
- Jó, de én esélytelen, hogy megbukjak.
- Majd Nam eldönti a sorsod - halad el mellettem.

Tehát ha nem tanulok, akkor miattam szív az egész csapat. Eddig ezt nem is tudtam. Össze kell kaparnom valami jó jegyet, ha nem akarom, hogy mindenki utáljon.

Ahogy a lapokat helyezik sorra elénk, minden lehetséges válasz lehetőséget megpróbálok felidézni az előző órák anyagaiból, valamint, amiket vettünk idén. Már kezdeném is magam beleélni, hogy sikerülni fog, mikor elolvasom az első kérdést. Őszintén, magát a kérdést sem értem, nemhogy válaszolni tudjak rá. Nem gond, van még kilenc. Nem bukhatok már itt el, valamit biztos ki tudok tölteni. Tehát második kérdés. Jó, ezt most értem, rémlik is valami, de fogalmam sincs, mi. Ha kitöltöm, még nem veszíthetek semmit, a rossz válaszokkal sem. Jobb, mint nem írni semmit. Harmadik, negyedik… tizedik. Halvány lila gőzöm sincs egyikről sem! Akárhogy töröm a fejem, nem megy. Valamit sürgősen ki kell találnom. Padtársam sincs, akitől segítséget kérhetnék. Egyetlen dolog maradt…
Végig mereven magam elé bámulva, jobb kezemmel a tollat fogom, míg balt becsúsztatva pulóver zsebembe, előveszem telefonomat. Kezdek izgulni, még soha életemben nem csaltam egy dolgozaton sem. Kicsit hátrébb tolom magam és lehúzva a papírt egészen a pad aljáig, alá emelem a készüléket és pötyögni kezdem a kérdést. Úgy teszek, mint aki a lapot nézi és közben még a tollal firkálok is a szélére, mintha írnék.
- Jeon Jungkook - harsan fel a nevem, kettészakítva a néma csend nyújtotta feszültséget. Mit ne mondjak, nekem nem lett jobb. - Álljon fel! - utasít a tanárnő, mire leeresztve vállaimat egy nagy sóhaj kíséretében, minden reményemet magam mögött hagyva felállok, kezemben a telefonnal. Meg sem próbálom elrejteni, már felesleges lenne. - Hozza ide ki! - mutat maga elé az asztalra. Csend van, mindenki engem néz, mintha jobb elfoglaltság lenne ez a műsor, mint a dolgozat. Nincs mit tenni, kiviszem, leteszem és visszaülök. A tanár odajön elém és elveszi a lapomat. Minek mentem ki, ha idejön? - A készülékért várjuk édesanyját tanítás után.
Hogy mi?! Ójaj, nekem annyi. Így is elég bajt okoztam mostanában, ha még ezt is megtudja, nagyon ki fogok kapni.
Az utolsó negyed órát a padon fekve szenvedtem végig, azon gondolkodva, hogy hogyan mászhatnék ki ebből.- Na, mi baj? - vereget hátba Jimin, ahogy a terem melletti falnál állok, fejemet a hűvös csempének döntve. - Nem sikerült, mi?
- Elvették a telefonom - dünnyögöm, szemem sarkából felé nézve.
- Ezért vagy ennyire letörve? - kuncog, mintha vicces lenne. Nekem nagyon nem az! - Mégis, hogy vették el?
- Puskáztam…
- Óh - tátja el a száját. - Hát ezt nem gondoltam volna… De ne aggódj, megoldjuk.
- Hogyan? - emelem fel a fejem.
- Gyere - néz rám egy széles mosollyal, és megindul. A lépcsőt kettesével ugráltuk át, hogy minél előbb az alattunk lévő emeletre érjünk, ahol Jimin egy terembe sietett, minek ajtajában én megálltam. Kíváncsian bekukucskálok az osztályba, ahol mindenki nevetgél, eszik, szórakozik. Már az a kevés ember, akik bent vannak… Odasiet Taehoz, és valamit mond neki, mire mindketten kijönnek.
- Nem tudjátok, hol volt órája Hopinak? - kérdi, mire csak megrázom a fejem. - Ah, akkor le kell mennünk megnézni.
Következő utunk a földszintre vezetett, ahol végigböngésztük az összes osztály mai terembeosztását, mire megtaláltuk a keresett helyet. Szerencsére, csak az elsőig kellett már menni. Mindannyian lihegünk a sok szaladgálástól, nekem meg fogalmam sincs, mi van.
- Hyung! - szólítja le TaeTae Hoseokot a folyosón, majd odarohanva mellé, megkapaszkodik a vállába és úgy piheg. - Kéne… a… segítséged.
- Na, ne kímélj.
- A tanáriból kellene visszaszerezni egy telefont.
Az állam nagyot koppanva ér földet, ahogy felfogom a szavait. Ugye, nem? Nagyon nem szeretem a kockázatos dolgokat.
- Megint elvették? - nevet fel. Megint? Akkor ezek szerint nem ez az első alkalom.
- Most Kookét - biccent felém, mire a fiú mosolya még szélesebbre húzódik.
- Üdv köztünk - nyújt nekem kezet, de én nem fogadom el. Ez nem vicces, nem csinálunk belőle rendszert.
- Véletlen volt - húzódok távolabb.
- Na, de sietnünk kéne, mert mindjárt lejár a szünet - sürget minket Jimin, mire újra megindulunk.

Az első emeleten van a tanári részleg is, így, szerencsére, nem kell lépcsőznünk többet. Egy szűk folyosón, melynek legvégén helyezkedik el a darázsfészek, melybe a diákoknak tilos a bemenetel. Nem tudom, mit akarnak most csinálni, de nagyon rossz előérzetem van.
- Viselkedj természetesen - mér végig engem Tae. Mégis, hogyan tegyem, ha egyszer eleve tökre nem természetes, amit teszünk? - Most te jössz, Jimin!
- Mi? De miért?
- Mert a legutóbb én voltam!
- Jó, de akkor a tiéd miatt jöttünk. Úgy a fair, ha most is te vagy!
- Jó, de utoljára! - morogja, majd már le is szólítja a kint felügyelő felnőttet. Míg ő próbálja szóval tartani a nőt, hyung már el is tűnik a szemem elől. - És melyik hangszer a kedvence?
- Nem tudom, fiam, talán a zongora - gondolkodik el. Nos, sikerült a zene tanárt kifognunk, aki még csak nem is tanítja egyikünket sem. - Magának mi?
- A gitár! - vágja rá azonnal.
- És tud is rajta játszani?
- Nem, de szeretnék megtanulni…

És, hogy is gondolhattuk volna, hogy ezt megússzuk szárazon? A tanáriba sorakozva állunk az asztal előtt, míg az idősödő, kövér férfi székében ülve, tekintélyt parancsolóan méreget minket. Már legalább fél órája itt vagyunk, és szinte fejből felmondta nekünk a házirendet, tudatta a cselekedeteinkkel járó következményeket és most várunk valami csodaszerű dologra, ami megszünteti ezt a fojtogató légkört.

Megjött Tae anyukája és Jimin nagymamája, akik bent beszélnek az igazgatóval, míg mi az iroda előtt ülünk. Hoseokot elengedték, mert már nagykorú, én meg nem voltam hajlandó megadni édesanyám telefonszámát, azaz azt mondtam, hogy nem tudom, inkább vállalom a következményeket, és itt várok, míg vége nem lenne az óráimnak.
- Gyertek, fiúk! - lép ki TaeTae anyukája.
- Én is? - mutatok magamra.
- Igen!
Nem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene, vagy inkább féljek, de végül fejünket lehajtva követni kezdjük. Beülünk a kocsiba, és becsatolva magunkat várjuk a fejmosást. Illetve, csak én, Tae vigyorog, mintha valami jó történt volna.
- Taehyung, nincs mondanivalód? - kérdezi kimérten, a visszapillantóból ránk lesve.
- Nem igazán - von vállat.
- És neked, Jungkook? - kér számon, amitől úgy érzem, mintha én is a fia lennék. Eleve úgy is foglalkozik velem.
- Bocsánat - húzom összébb magam az ülésen.
- Nincsen semmi baj, csak ne legyél olyan, mint a többiek - mosolyodik el, amitől máris sokkal jobban érzem magam. Az én anyám túl merev ehhez, nem nézné el ennyivel.


Már jócskán besötétedett, de én csak az ágyon elterülve meredek a plafonra, körülbelül másfél órája. Nem tudok nem Sugára gondolni. Ma még nem is láttam, ami rossz, meg jó egyben. De inkább rossz.
- Haver, unalmas vagy - huppan le mellém Tae, távirányítóval a kezében. Nem válaszolok, inkább csak lehunyva szemeimet folytatom a képzelgést. - Kifestjük egymás körmét?
- Ha?
- Mondanám, hogy befonhatod a hajam, de túl rövid hozzá - felpillantok rá és látom, hogy elöl igazgatja tincseit.
- Mi bajod? - támaszkodok fel könyökeimre.
- Nem tudom, mit szoktak csinálni a melegek a szabadidejükben - nyomja be a televíziót.
- Miért, meleg vagy?
- Haha, nagyon vicces, Süti. Na, de komolyan, miket?
- Kitapossák a lelket is a heterókból - karolom át és nyomom az ágyra, mire nem számítva, teljesen tehetetlenül préselődik a matracba.
- Remélem, most nem fogsz rám mászni - nevet fel, kezeivel engem tolva, de nem tágítok, egyik lábam átlendítve a csípőjére ülök. - Na, na! Itt még nem tartunk, előbb hívj el vacsorára, vagy valami!
- Szeretnéd? - eresztek meg felé egy féloldalas mosolyt.
- Álmom… - forgatja szemeit. - Szerintem, el kéne mondanod neki, mielőtt rajtam éled ki magad - és puff. Eszembe juttatta őt, amitől minden jókedvem elszállt. Leszállva róla dőlök vissza rosszkedvűen. - Miért, jobb úgy, hogy szenvedsz miatta?
- Én nem szenvedek…
- Látom.

Így történt, hogy most itt sétálunk ketten a sötétben, Suga háza felé menet. Fogalmam sincs, hol lakik, és egyáltalán nem vagyok erre készen.
- Még mindig nem vágom, mit eszel rajta - közli komoran, zsebre vágott kezekkel. Őszintén? Én sem… - Megérkeztünk! - torpan meg egy ház előtt. Se kert, se udvar, csak egy egyszerű lakóház, ami mellett több ugyanilyen sorakozik. - Itt leszek, és ha bármi gond van, hívj! De komolyan!
- Jó, jó. Nem lesz gond - nyelek egy nagyot. Tulajdonképpen, miért is jöttem? Kinyíratni magam.
- Azért ha akció van, vagy valami, írj rám, hogy ne várjak itt feleslegesen.
- Hahh - nézek rá rosszallóan.
- De komolyan!
- Jól van…
Nagy önuralmat véve magamon, felemelem a kezem és lassan bekopogok. A szívem a torkomban dobog, ösztöneim azt sugallják, hogy fussak. De nem megy, szeretem őt. Túlságosan is.
- Igen? - nyit ajtót egy alacsony nő.
- Jó estét kívánok! S… Yoongi hyungot keresem! - hajolok meg.
- Egy barátja vagy? - kérdezi szelíden.
- Igen.
- Gyere be, épp dolgozik. Nem szereti, ha ilyenkor zavarják - mondja, elállva az útból, hogy bemehessek, majd becsukja az ajtót és már indul is. A ház belülről nem túl nagy, elég sötét, ám nagyon otthonos. Egy apró előszobába megyünk, majd keresztülsétálva rajta, szemben van egy ajtó, melyen betérve egy kis folyosó fogad. Annak a legvégére megyünk, ahol egy barna ajtó található, telematricázva és graffitizve, olyan feliratokkal, hogy “ne zavarj”, “ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” és egyéb bíztató dologgal. - Itt is volnánk. Kitartást - simít karomra és már ott is hagy egyedül. Mennyi jót jelent, ha az édesanyja azt mondja nekem, hogy kitartást? Azt hiszem, nem sokat…
Várok pár pillanatot, mire ráveszem magam, hogy ide is bekopogjak. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, vagy hogyan. Mindegy, ha már idáig eljöttem, nem hátrálhatok meg. Mi a legrosszabb, amit megtörténhet? Elutasít, na és? Ez amúgy is várható.
- Gyere! - kiabál ki, mire félve benyitok.
- Szia - lépek be a vaksötét szobába, becsukva magam mögött az ajtót. Az egyetlen fényforrást a monitorok jelentik, amik pont Suga mögött vannak, így csak annyit tudok, hogy felém van fordulva, arcát már nem látom.
- Jungkook - lepődik meg. - Mit keresel itt? - kérdezi inkább érdeklődve, mintsem mérgesen.
- Én… én csak… - simítok idegesen tarkómra. Áhh, nem megy. Istenem, mégis, mit csinálok?
- Baj van?
- Nem, én csak… - Ne szerencsétlenkedj, mondd ki és kész! Előbb idegesítem fel a tökölésemmel, mint a tények közlésével. Magamat tuti. Ah, de úgy félek! - Hyung, szerelmes vagyok beléd!

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts