A következő hetekben nagyon keményen dolgoztunk. Miután levették a gipszemet, már akadálya sem volt a munkámnak, természetesen, saját testi állapotom és nem lévő képességeimen kívül, amik fejleszthetőek, ezért minden erőfeszítésem beleadva igyekeztem fejlődni, aminek eredménye szép lassan megmutatkozott. Rengeteget fogytam, pedig amúgy sem voltam kifejezetten túlsúlyos, és látszólag is sokkal izmosabb lettem. Már nem vagyok a próbák hátráltatója, igaz, még nem tudok teljes mértékig lépést tartani a többiekkel, de a mindennapos együttlét kifejezetten közel hozott hozzájuk. Tényleg, mint egy nagy család, akikhez akkor is menekülhetek, ha épp valami gond van. Mint mondjuk, otthon, mivel az új “nevelőapám” egyre többet van nálunk, ami engem kifejezetten zavar, és olyankor inkább nem tartózkodok a lakásban. Taeval és Jiminnel a többieknél is közelebbi kapcsolatba kerültem, lehet, mert korügyileg ők állnak tőlem a legkevésbé távol. Mondjuk, Jinnel is jól megvagyok, ő mindig segít, ha baj van, de pont a kedvessége miatt nem tudnék rengeteg dolgot megbeszélni vele.
A rapperek kitalálták, hogy a kemény munkát ki is kell pihenni, aminek mi lenne jobb módja, ha nem egy ivós buli est? A legidősebb igyekezett lebeszélni őket róla, mondván, hogy az előzőnek is rossz vége lett, de nekem mindegy volt, mindenki más meg kifejezetten akarta, így esélye sem lett volna az elszalasztásra. Az volt az egyetlen kikötése, hogy akkor nála legyen, így mindent kézben tud tartani. Erre azért volt némi szájhúzás, de végül így lett megegyezve az egész.
Így történt az, hogy most épp Jinhez tartok, Kyouyával a sarkamban, hogy megejtsük a kikapcsolódást. Már előre érzem, hogy ez minden lesz, csak megnyugtató nem...
Kopogásomra Tae nyit ajtót, és kérdés nélkül ránt be.
- Tedd azt le! - rohan át kiabálva az előszobán Jin, Jimint üldözve. A látványra köpni-nyelni nem tudok, bár azt hiszem, ezt most meg kell szoknom.
- Elkéstem? - fordulok V felé.
- Ugyan, még csak most kezdődik - mosolyodik el szélesen és a kezembe nyom egy dobozos sört, amit készségesen meg is fogok. Igen, csak fogom!
- Hahh, Taehyung! - indul meg felénk lihegve a házigazda. - Neked se kéne innod, ne adj neki! - nyúl az ital után, én meg odaadom neki. Amúgy sem szeretem az alkoholt, nem terveztem inni. Csak a társaság miatt jöttem.
- Ünneprontó vagy - morgolódik a fiatalabb, akiben látszólag már így is van pár kör.
- Ugyan már… Azt hiszed, egész este nem isznak egy kortyot sem, csak mert te szaladgálsz utánuk? - nevet fel a háttérben Hobi. - Ha nem tudsz háromfelé szakadni, most add fel.
- Inkább segíthetnétek ti is! - villannak a szemei.
- Inkább hagyd őket élni. Nem ismeretlen nekik a pia… - lép mellé, és a kezéből kivéve a dobozt, átnyújtja nekem, amit megint elveszek, mert mi mást tehetnék.
- És a szüleik, szerinted, mit fognak szólni, ha…
- Gyere, itt az ideje lelépni. - ragadja meg a csuklómat Tae, és míg az idősebbek veszekednek, elrángat engem a szobába.
- Hoy! - int felénk Jimin, a kezében egy üveg átlátszó alkohollal. Fogalmam sincs, mi az, de nem jelent sok jót.
- Szia - köszönök halkan, mire felém fordul Nam és Suga is, akik épp a lövöldözős izével játszanak, aminek nem tudtam megjegyezni a nevét, pedig elég sokat játszottunk vele mostanság.
- Hello, Kook! - mosolyodik el Monster. - Hallottam, Jin már megtalált.
- Aha.
- Na, de bontsd ki, és igyál végre, mert még mindig komor vagy. - bök könyökével oldalba Tae, de én nem mozdulok. Nem vesz rá a lélek.
- Ne igyál! - lép be a két idősebb is, mire fellélegzem.
- Ne kezd már megint… Én először tizennégy évesen rúgtam be, de akkor annyira, hogy egy szál pöcsbe rohantam haza. Legalábbis anya állítása szerint. Mondhatom, másnap nagyon örült nekem - nevet fel, mintha tényleg valami szórakoztatót mondott volna. - Miután telibe okádtam a ruhás szekrényem belsejét, három napig szagolhattam, mert a muter nem volt hajlandó mosni, mert az is az én dolgom lett volna, ám ő előbb feladta.
- Fúj, baszd meg - pattan fel Yoongi és nagy léptekkel távozik, az imént jött kettővel együtt. Szuper, Jin sincs itt, hogy megvédjen. Tényleg nem akarok inni.
- Ha már ilyen sikeresen megfelezted a csapatot, beszéljünk másról, mielőtt én is lelépnék. Jól sejtem, hogy te tettél egyik reggel sót a kávémba? - fordul Namjoon Tae felé.
- Aha, én… - von vállat.
- Csak figyelmeztetlek, hogy nincs itt Suga - villannak szemei.
- Úgy ismersz, mint aki ilyen aljasságokat művel? - válik hirtelen ártatlanná a hangja és kiskutya tekintetét az idősebbre emeli. - Tök logikus, hogy Jimin volt!
- Igaz, ki más… - fogadja el, mint aki még el is hiszi.
- Komolyan?! - háborodik fel az említett.
Nem tudom eldönteni, hogy ez szomorú, vagy inkább vicces, elvégre mindig szegény Jimint szólják le, de be kell vallanom, elég szórakoztató, amit minden nap le tudnak művelni.
- Ne szívd mellre - veri hátba barátja. - Te vagy az én jobb kezem, tudod….
- Főleg, ha azt nézzük, mire használod - nevet fel a leader, mire már én sem tudom visszatartani.
- Hahh - túr idegesen hajába Jimin és ő is távozik.
- Ömm, azt hiszem, utána megyek - vakarom meg zavartan a tarkómat, de reakcióra sem várva, megindulok. Útközben “véletlen” leteszem az előszoba kis szekrényszerű valamijére a sörömet, és a konyhába követem legfiatalabb bátyámat. - Ne vedd komolyan - szólalok meg hangosabban, mire észreveszem, hogy mindenki itt van. Bátorságom, mint a hajnali köd, úgy foszlik szerte, és zavartan pillantok le.
- De cuki~, aggódik érte - nyújtja el hangját Suga. - Mindjárt hányok…
- Nekem ehhez még kevés - húzza meg a kezében lévő üveget, mire Jin felé ugrik és már kapná el, de az elszalad, hangosan trappolva, fel az emeltre, itt hagyva engem a két hyunggal.
- Ne fossál már, buli van - hajol le és csörög valamivel az asztal alatt, majd a kezembe hajít egy sört, amit éppenhogy, de sikerül elkapnom. Szuper. Most szabadultam meg az előzőtől.
Már éppen kezdeném megszokni a nyugalmat, ami inkább hasonlít kínos csendnek, mintsem valami mentsvárnak ezek a fura szituációk elől, mire egy hangos ordításra leszek figyelmes.
- Az isten bassza meg! - fejezi ki magát valaki kocsisokat megszégyenítő módon.
- Mondtam, hogy ne szaladgálj! Hé! Már igazán megállhatnál!
- A piám, ki fog folyni! - pont elkapom szemem sarkából, ahogy Jimin odakúszik az üveghez.
- Srácok, mi lenne, ha segítenétek? - emeli meg a hangját Jin, látszólag eredménytelenül. Az összes, amit elért, hogy a másik szobából hangos zene dördül fel, ami elnyomja minden panaszát felénk. Azaz, felém nem, mert én nem csinálok semmit. Illetve nem, akarok, de jobb, ha gyorsan elhúzok, mielőtt megint betalál valaki.
Kicsit összébbhúzva magam, lábujjhegyre emelkedve, kísérletet teszek a kiosonásra, de nem is én lennék, ha nem szabotálnák megint a tervem, ráadásul egyenesen Tae, ahogy figyelmetlenül nekimegyek.
- Francba… - motyogom az orrom alatt… bajszom az nincs.
- Te még mindig nem bontottad ki? - néz le rám, majd kivéve a kezemből, kinyitja és vissza is teszi, mintha hozzá se ért volna. Mi van itt? Ma mindenki elveszi meg odaadja a piát. Lassan már követni se tudom.
- Uhh, de jó… - kortyolok bele látványosan, hátha leszáll rólam végre, de annyira igyekeztem, hogy szinte mind prüszkölve jött vissza, egyenesen az előttem álló srác pólójára.
- Ennyire azért nem jó - vigyorodik el, szenvedésemet látva, mire én csak mérgesen pillantok fel rá, pedig tudom, semmi rossz szándék nem volt mondanivalójában. - Ez még csak a bemelegítés - magyarázza, közben kibújva pólójából, amit hanyagul le is hajít a földre.
- Biztos jó az ott? Jin ki fog akadni… - követem tekintetemmel a kóbor ruhadarabot.
- Ez van - vonja meg a vállát és bemegy a konyhába.
Indulnék is tovább, ám az első lépés után szinte megcsókolva a földet, elterülök mint egy zsák krumpli. Azt a rohadt… Ez tényleg fájt! Még jó, hogy nem öntöttem ki a sört. Mondjuk, ez legyen a legnagyobb bajom. Mibe is estem? Hátra pillantok, mire meglátom Jimin tetemét, és ijedtemben jó fél métert ugrok. Ő fel sem néz, hogy mi van, lassan csoda lesz, ha a nevét tudni fogja, de az üveget még mindig kitartóan szorongatja.
- Basszus, jól vagy? - siet hozzám Jin és a kezét nyújtva felsegít. - Látod, ezért nem jó az alkohol…
- Én nem is… - kezdeném, de már siet is tovább. - … ittam.
Egyetlen reményem RapMon maradt, akinek ma még a közelében sem láttam alkoholt, így talán nála meghúzhatom magam, elvégre őt nem zavarja senki. Egészen addig jó ötletnek is tűnt a dolog, míg mellé nem értem, ugyanis legalább nyolc üres doboz sör sorakozik előtte a földön, meg még két kis üveg valami, amiknek tartalma már ugyancsak elpárolgott, remélhetőleg a magas hőtartalom miatt. Vajon, mennyi esély van rá? Kevesebb, mint annak a cuccnak az alkohol tartalma volt, annyi szent!
Egyetlen szerencsém, hogy a hangos zene és az enyhén illuminált állapota miatt észre sem vett, így nagyobb felhajtás nélkül léphettem is tovább. Ám valaki ma nagyon utál engem odafent, így esélyem sincs felosonni az emeletre, mivel mindenki az előszobában tolong.
- Az meg, mégis, mi a karodon? - ragadja meg az említett testrészt a legidősebb.
- Mi közöd hozzá? De ha nagyon érdekel, próbán elestem - rántja ki végtagját a gazdája.
- Az tegnap előtt volt. Két napra rá jött ki rajtad?
- Ja. - vonul el végre, csak sajnos éppen felfelé, szabotálva ezzel a tervemet.
- Te is elestél, és csak most jött ki rajtad? - néz Jiminre.
- Aha - egyensúlyozik tovább a fiú, igyekezve nem elesni. Bár fogalmam sincs, Jin mire értette, szerintem jelenleg egy ép testrésze sincs szerencsétlennek, amin kiskutyám sem segít azzal, hogy valami ismeretlen indíttatásból átfut előtte, minek hatására megbotlik. Ez kedves volt, Kyouya… - Geci - emeli fel fejét, majd azonnal vissza is ejti földre.
- Bocsánat! - ugrok mellé, és nyújtom a kezem, de ő csak felfelé kapálózik. Lehajolva mellé, átkarolom a mellkasát és felsegítem, mire hálából telibehány engem. Iszonyat mázlim van, hogy az arcomra nem jutott, de ez így akkor is undorító. Egy pozitív dolog legalább megadatott mára. Mert minden rosszban van valami jó. Ezt az elcsépelt dumát is csak egy ilyen esetben találhatta ki az, aki először mondta.
- Már jobb - nehezedik két lábára, kicsit eltávolodva tőlem. Érzem, ahogy felsőm szép lassan átázik, ezzel hozzám tapadva a meleg cuccal együtt. Az alkohol szaga keveredik azzal a jó tömény hányás szalaggal. Hát, nem sorolnám a kedvenceim közé, de így főleg üt a dolog.
- Örülök - nézek végig magamon. Ezt már tényleg nem bírom…
- Ez segít - nyom Tae egy kis poharat abba a kezembe, amiben nem épp a sörömet szorongatom, mit már kérdés nélkül le is húzok. Még le sem ért, de már megbánom. Szörnyű íze van.
- Taehyung! - korholja Jin. - Áhh, nem érdekel. Inkább megyek, és csinálok levest, mert holnap megint az én nyakamra maradtok - dobja fel megadóan kezeit, és indul meg a konyhába. - És vegyél fel valamit, mert megfázol!
- Megfázni? Vagy hetven fok van… - kezdi el kezével legyezni kipirult arcát. - Gyere, Kookie, zuhanyoznod kell - fonja ujjait csuklómra, és felfelé rángat.
- Valaki rosszul van - jegyzem meg halkan, ahogy az egyik ajtó mögül kihallatszik az egyik tag gyötrelmes öklendezése.
- Csak Suga az. Betett neki a pia - kuncog fel Tae, mire összeszorul a gyomrom. Sosem értettem, miért iszik valaki ilyen állapotig. Élvezik, hogy szenvednek? Én utálok hányni, a másnaposság meg állítólag még rosszabb. Hát ez minden, amire nem vágyok.
Megint bementünk egy szobába, ahonnan egy tiszta pólót, valamint egy farmert halászott nekem, amik állítólag az övéi, de magára az istenért sem öltött volna felsőt. A legközelebbi ilyen “buliból” fix, hogy kimaradok inkább.
- Taehyung! LÁBHOZ! - hallatszott az ordítás lentről, és a név tulajdonosa egy pillanat alatt dermedt kővé, ám mintha mi sem történt volna, egy ravasz vigyor telepedett elégedett képére.
- Bocsi, fürdő arra - bök maga mögé és már szalad is le, én meg nézek a semmibe, próbálva megérteni, hogy most, mégis, mi van.
- Gyere, kislány - intek Kyouyának. Nem merem kint hagyni a részeg társaság közt, mielőtt baja esik, vagy véletlenségből ő nyír ki valakit.
Bármit is adott nekem V, elég ütős lehetett, mert szörnyen szédülök. Talán pár doboz sörrel jobban jártam volna, de ezen már mindegy agyalni. Leszenvedem magamról a lerókázott felsőt úgy, hogy bőrömhöz véletlenül se jusson a cuccból és mindentől megszabadulva beállok a zuhanyzótálcába, szorosan megkapaszkodva a csapban. Nincs túl meleg idefent, de akkor is inkább hidegebb vizet állítok be, hogy teljesen magamhoz térjek, míg kiskutyám az ajtóba kuporog, biztos távolban a folyadéktól.
A frissítő tusolás után még kicsit elidőzök a fürdőben, hogy rendbe szedjem a kinézetem, nem mintha bárkit is érdekelne odalent, meg engem se érdekel, kinek tetszem, és kinek nem a fiúk közül. Jó, így teljesen nem igaz, de nem csajozni megyek, így majdnem mindegy. Úgyse fognak emlékezni rá, meg nagyon remélem, hogy nem, de megvan az esélye annak, hogy megint lehány valaki. Kerülnöm kéne őket.
A zene ide is felhallatszik elég rendesen, de így is élvezet a nyugalom, nekem túl gyors minden. Már csak szegény Jint sajnálom. Elsősorban, mert káosz lesz a házából, ami szerintem hatalmas, most mégis nehéz lenne elmenekülni benne, másodszor meg, mert látom, mennyire nem tetszik neki ez az egész. Együttérzek vele. Sosem voltam az a bulizós fajta, nagyon ritkán ittam már eddig, de csak keveset, nem szeretem az alkoholt. Főleg az íze miatt, de az lenne a halálom, ha nem lennék ura a saját testemnek, vagy elmémnek.
Lábujjhegyen leosonok, menedéket keresve a legidősebb körül, aki épp főz.
- Segíthetek? - bököm meg a vállát, mert a hangos zene miatt fel sem tűnt neki, hogy megjöttem, mire összerezzen.
- Ohh, Kook. Nem, menj nyugodtan szórakozni, megleszek egyedül is - húz egy fájdalmas mosolyt ajkaira.
- De én komolyan segíteni szeretnék - nézem kérlelően, hátha leesik neki, hogy én tökre nem akarok a többiekkel ott kint lenni.
- Hahh, jó. Ott azokat a répákat meg kell pucolni és felkarikázni - bök a kezében lévő fakanállal az asztal felé.
- Köszönöm - lett jobb kedvem, és odalépve, már neki is kezdek a feladatnak.
Otthon sem ritka, hogy ilyesmikben segítsek, ezért nem okoz gondot, ennyi meg főleg nem. Szeretnék mindent alaposan kitanulni, hogy a későbbiekben jól jöhessen. Jin minden házimunkát egyedül csinál, közben nagyon higgadt, kedves és mindenkinek segít. Ilyen ember szeretnék lenni. Kár, hogy én félek szinte mindentől, és közel sem vagyok ennyire nyugodt vérű, ám nagyon igyekszem. És ebben segítenek is részeg csapat társaim, aminek már kevésbé tudok örülni…
- Hé, Kookie, kikapcsolódni jöttél, vagy háziasszonykodni? - jelent meg TaeTae az ajtóban, enyhén szegényes öltözetben, mivel egy boxeren kívül sok más nincs rajta, valamint felemelt kezében egy sötétzöld üvegeket tartva. Látszik, hogy a srác már alig bírja tartani magát, görcsösen kapaszkodik az ajtókeretbe, ám még így is dőlöngél. Megszólalni viszont esélyem se volt, Jin már korholta is a fiatalabbat.
- Taehyung! Öltözz fel!
- De meleg van - néz ködös tekintettel a hang irányába, majd pillantása megtelepedve a hűtőszekrényen, elégedetten elmosolyodik. - Amúgy is, mind fiúk vagyunk - húzza meg a kezében lévő italt.
- Akkor is, mer...
- A kurva életbe, hagyd már békén! Kibaszott unalmas - tántorog be Suga, nehezen, de azért kikerülve V-t. Látszólag, ő sincs jobb állapotban. Nemrég hányt, de a pia így is a kezéhez van ragadva. Jin szóra nyitja a száját, majd ugyanazzal a lendülettel be is csukja és visszafordul a fortyogó vízhez. Alapesetben tuti megmondaná a magáét, de most felesleges lenne. Előre sajnálom a fiúkat azért, amit holnap kapni fognak. Vagy ma. Fogalmam sincs, hogy már mennyi az idő.
- Ethess mehgk - érkezik meg Nam is, nyomába Jiminnel, aki az idősebb hátába kapaszkodva botladozik mögötte. Namjoon kiránt két széket az asztalnál, az egyikbe belelöki Jimint, aki éppen csak nem esik hátra, de mint aki fel sem fogta, vigyorog, a másikba meg ő maga foglal helyet, kicsit sem kecsesebben.
- Mint látjátok, épp főzöm - morog a házigazda, már csak a levesére fókuszálva. - Van még a tegnapiból a hűtőben, vagy össze tudtok dobni szendvicset.
- Ti hogy bírtok még enni…? - szökik fel szemöldököm répapucolás közben.
- A férfiaknak hkhhh… kaja kellh - tesz pár bizonytalan lépést befelé Tae. Jah, látom, mennyire férfiak. Egy rakás részeg disznó.
- Ezt húzd le - vág elém egy kis poharat Mon, én meg nem merve ellent mondani, teljesítem parancsát. Megint az az égető, gusztustalan íz. Fogalmam sincs, hogy ez ugyan az-e, mint az előző, de tény, hogy ritka szar íze van.
- Kajaahhh~ - dől az asztalra Jimin, előre kinyújtott karokkal.
- Csinálok - teszem le a félig meghámozott zöldséget és kezeimet a nadrágomba törölve, a hűtőszekrényhez lépek, amit kinyitva, fel is sorolom nekik a választékot. Végül, mivel kész ételt választottak, sok dolgom nem volt az eléjük rakáson kívül, így vissza is térhettem eredeti feladatomhoz.
Nehezen viselem a feszültséget és a részeg embereket, de mivel a kettő vonzza egymást, nem telt sok időbe, hogy elviselhetetlenné váljon számomra ez az egész buli. Mindenkiből mást váltott ki az alkohol. Rossz őket ilyen állapotban látni, és nem csak azért, mert volt, aki saját magát megszégyenítő szituációba sodorta, mint például Tae, hanem, mert tudtam, hogy ezek nem ők. Az én agyamra is telepedett némi köd attól a pár korty cucctól, de ahhoz képest egész jól vagyok, csak a gondolkodás megy valamivel nehezebben és lassabban. Koordinációs zavarom legalább még nincs.
- Biztos nem maradsz? Van hely… - néz rám nagy szemekkel Jin. Megértem, hogy marasztalni akar, én vagyok az egyetlen majdnem józan.
- Nem, köszönöm, de nincs ma otthon senki, és szükségem van egy kis nyugalomra - veszem fel pulóveremet, hogy minél előbb indulásra kész állapotban legyek.
- Hová-hováh? - jön oda Suga, mire görcsbe rándul a gyomrom, ám az alkohol nem hagy különösebb teret a félelemnek.
- Jungkook hazamegy - biggyeszti le ajkait a legidősebb.
- Ohh, ja ohh - dadog a szőke, de semmit nem értek, egyedül hadonászása utal arra, hogy konkrét mondandóval készül, amit valahogy ki is küzd magából. - Megyhek én isss... - köpi a szavakat. - Legalább egyj ide...igh együtt mehetünk... - vesz a kezébe a szekrényről egy üveges sört és annak a széléhez nyomva a tetejét, meg is szabadítja kupakjától.
- Ez jó ötlet! - csak szerinted, Jin, csak szerinted… - Így legalább tudsz rá vigyázni, mert nagyon késő van.
- Hahh... - dörzsölte meg szemeit Suga, hogy lásson minket. - Jah - vágta ki az ajtót és megragadva a karomat, elkezdett kihúzni rajta.
- Jó éjt, hyung! - intek szabad kezemmel.
- Jó éjt, srácok! - köszön el, arrébb lépve az útból, hogy kiengedje Kyouyát.
Valamivel kellemesebb sétára számítottam, mondjuk, nem is értem, miért, mert történetesen Suga az, aki mellett áll és inkább én vigyázok őrá, mint fordítva, de akkor is…. Mellkasát kinyomva, végig úgy trappol, mint aki mindjárt nekiugrik valakinek. Nagy szerencse, hogy már nincsenek emberek az utcákon, mert nem tudom, mit kezdenék vele.
- Mi a kurva élet ez a csend? - hördül fel elégedetlenül és jól érthetően. - HA?! - ordítja el magát.
- Mindenki alszik - mondom tök közönyösen, mintha csak egy haverommal beszélnék, pedig a való életben és jelenleg a ködfátyol mögött rettegek ettől az embertől. Nem azért, mert valaha is bántott volna, sőt, ő a megmentőm, de a határozott fellépése azonnal földre szegez engem. Általában. Most éppen, hogy meg tud állni. Az a furcsa, hogy így kiszámíthatatlanul még inkább félnem kellene tőle, de nem megy.
- Nagy faszt - bök a távolba, mire én is észreveszem a nap legszerencsétlenebb emberét. Ő még nem tudja, de pókhálóba sétált. Legszívesebben odamennék hozzá, és szólnék neki, hogy forduljon meg, vagy menjen át a túloldalra, de se erőm, se kedvem, valamint ha nem ő, szinte biztos, hogy én fogok kapni, ahhoz meg végképp nincs hangulatom. Bántani biztos nem fogja, elvégre nem hülye. Remélem… - Szia, aranyom - áll elé, amint elég közel nem jön. Nagyon nagy pechje van, hogy ráadásul lány. Nálunk alig lehet idősebb. Azaz, nálam jóval, ha Yoonginál is az, de szinte biztos vagyok benne, hogy legalább két-három év van köztük minimum. - Csak nem egyedül?
A lány igyekszik nem figyelni rá és kikerülni őt, de esélye sincs.
- Hagyj! - szólal meg végül, elkeseredettségében. Én csak állok és nézem, nem tudok mit tenni. Lehet, önző dolog, de ha most közbeavatkozok, rajtam csattan az ostor.
- Ugyan, cica… - lép közelebb, tejfehér fogait villogtatva, mint valami éhes nagymacska. - Ne félj - próbálja meggyőzni a világ egyik legfélelmetesebb mosolya kíséretében.
- Kérlek, hagyj… - ójaj, te szegény. Nem tudod még, de az udvariasságot pont leszarja ez a fickó. A világ egyik legnagyobb taplójával van dolgod. Mondjuk, még mindig jobb, mintha elküldené a halálba, mert azért tuti robbanna.
- Miért? - simít a másik karjára, mire az hátralép kettőt, de Yoongi követi. - Tudom, hogy akarod - hajol pofátlanul közel. Akarja? Mi van? Azt akarná, hogy egy részeg barom zaklassa? Kétlem…
- Mondom, hagyj! - kiált fel a lány, mire már bennem is megfordul, hogy segítsek neki, mert szerintem kezd Suga messze menni, de nem megy. Kyouya morogni kezd, halkan, felálló szőrrel. Csak egyhelyben állok és vigyorgok, mint valami félkegyelmű.
- Nem fog fájni… - hajol füléhez, mire valaki megfogva hátán a pólóját, olyat ránt rajta, hogy kis híján elesik, de végül nem. Nem is láttam, hogy jönne valaki. Tényleg nem vagyok valami jól. - Mi a geci? - tántorodik meg Suga.
- Nem hallottad, gyerek? Azt mondta, hagyd! - húzza ki magát a még nálam is magasabb, rövid, fekete hajú férfi. Oké, hogy magas, de nem tűnik túl erősnek. Mondjuk, ennek ellenére még lehet az.
- És neked mi a picsa közöd van hozzá? - morran a másikra.
- Sok - néz rá fenyegetően. - Menj, nem lesz gond - lép a lányhoz, aki a szavak hallatára már rohanásnak is indul.
- Kurva jó vagy, tata - köp elé.
- Undorító mocsok…
- Mivan?! - fújja fel magát. Itt baj lesz, ráadásul nem is kicsit, ha nem lépek valamit. - Mi a rákot képzelsz magadról, ha?!
- Nem hallottad jól? - válaszol halál higgadtan.
- Kinek érzed magad, te köcsög? - lódul meg felé és már lendítené a karját, mire összeszedek annyi lélekjelenlétet, hogy megfogjam azt, és elkezdjem húzni hazafelé.
- Hyung, kérlek, ne… - suttogom. Nem tanúsít túl nagy ellenállást, inkább csak feszült, de jön, és ez a lényeg. Már ha jövésnek lehet nevezni azt a botladozást, amivel követ.
- Kicsináltam volna - hörgi, mikor elengedem. - És még a söröm is elfogyott! - vágja lendületesen a betonnak az üveget, mire az ezer darabra hasad. Nem tetszik ez a fele, pedig nem is áll olyan messze az eredetitől. Veszélyes, erőszakos, vehemens.
Az álmom, miszerint nyugalomban folytatjuk a hazautat, úgy foszlott szerte, mint a cigifüst, amit ő fújkált. Azt nem tudom megerősíteni, miszerint szerencse, vagy sem, hogy megszabadult tőle, ugyanis nagy kínlódások közepette sikerült elhajítania a mérgező szálat. Egy villanyoszlopba kapaszkodva hajol az út mellé. Öklendezik, feszül a háta, de még nem jön, csak szenved. Annyira rossz így látni. Legszívesebben segítenék neki, de nem tudok mit. A hang és a szag már engem is hányásra késztet, de nem tudok elfordulni, nem tudok nem rá figyelni. Én még alkohol nélkül is rosszul vagyok, ha előttem csinálják ezt. Minden erőmre szükségem van, hogy ne engedjem ki oda mellé a gyomrom csekély tartalmát, de végül az akaratom győz.
- Ömm… - kezdek bele bátortalanul. - Én jóval közelebb lakom, mint te - pillantok Kyouyára, hogy ne őt keljen néznem, de szemem sarkából pont látom, ahogy felém fordul. - Ha gondolod… alhatsz nálam. Nincs otthon ma senki, és van vendégszoba, meg minden és… Mindegy, felejtsd el, csak egy ötlet - kezdek hirtelen visszakozni. Lehet, nyomulásnak veszi és tudom, hogy nem szeret engem. Nem akarok balhét, csak kedves próbáltam lenni.
- Oké, akkor nálad…
- Tényleg? - nézek fel rá félénken.
- Ja.
- Oké - húzom be a nyakam és eleresztek egy félénk mosolyt. Most talán már kevésbé fog utálni engem. Mindenki más elfogadott már, legalábbis szerintem, de ő még mindig undorral van felém, ami nagyon zavar, elvégre miatta ismertem meg a bandát. Ha már egy család vagyunk, legyen az rendesen.
Megnyugszom, ahogy szép lassan kirajzolódik a közelben házunk alakja. A részeg Suga sokkal parább, mint a józan, mivel állni alig tud, a látása sem lehet az igazi, mert mindenbe, ami áll, muszáj belekötnie, vagy ütnie, ráadásul pár méterenként rókázik, mintha a Jinhez vezető utat akarná jelölni.
Én sem vagyok ám teljesen tiszta, így beletelik némi szerencsétlenkedésbe, míg kinyitom a kertkaput, amin az sem segít, hogy Suga rendületlenül engem mustrál, ködös tekintetén keresztül. Ám a pályaszint emelkedik, az ajtó zárjába beletalálni minimum háromszor nehezebb, sötét is van, a rossz kulcsot majdnem sikerül beletörnöm, valamint még remeg is a kezem. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek!
Megkönnyebbülve sóhajtok fel, mikor végre sikerül kinyitni és berontva azon, megállok a szűk kis előszoba közepén, alaposan körbenézni, holott semmit nem látok.
- Érezd magad ottho.... - mondanám, de az ajtó bevágódik és abban a pillanatban háttal a falnak csapódok, Suga meg vállaimat erősen szorítva fog engem magával szemben. Feleszmélni sincs időm, már jön is közelebb, de az alkohol miatt még mindig nem tudok félni tőle.
- Már nem bírom tovább. - veti rám sötét tekintetét, amitől érzem, hogy valami azért elkezd dolgozni bennem. Basszus, csak nem ment még el a maradék józan eszem is, hogy ne féljek tőle, mikor most fog… mit is?
- Meglátod - markol csuklómra és húz befelé a szobámba. Gyermeteg ártatlansággal remélem, hogy aludni készül, a fáradtságot nem bírja már tovább. Az elmúlt fél órában nem azt bizonygatta, hogy ő milyen fáradt, hanem, hogy inkább agresszív. Most tuti péppé ver, vagy beájul az ágyamba és alszik.
Beérve elenged engem és becsapva maga mögött az ajtót, nekitámaszkodva néz engem. Fogalmam sincs, mire vár, vagy mit akar, ezért csak állok őt nézve. Sötét szemeivel úgy pásztáz engem, mint valami puma az őzet. Rezdüléseimre reagálva mozog, ha ellépnék, tuti ugrana. Mire kell számítsak? Ez valami beteg játék? Végül megadom, amit akar és elhátrálok a szekrényig, végig őt figyelve, mire egy nagy sóhaj kíséretében elrugaszkodik, és a tőle megszokott lassúsággal az irányomba lépked. Előttem fél méterrel lefékez, és egyik kezét óvatosan megemelve, kézfejével végigsimít bal alkaromon.
- Térdelj le - mély, rekedtes hangja fenyegetően szeli ketté az éjszaka csendjét.
- Tessék? - lepődök meg.
- Nem hallottad? - förmed rám. - Térdelj! - fog hirtelen tarkómra és hajamba markolva leránt, mire felszisszenek és térdeim hangos koppanással földet érnek.
Combjánál farmerjába markol és feljebb rántva azt, leguggol elém, tüzetesen végigmérve testemet, mintha egy darab tárgy lennék. Ez a Suga köszönőviszonyban sincs azzal a Sugával, aki anno megmentette az életemet.
Az arcomat figyelve hajol közelebb, míg meg nem érzem égető lehelletét nyakamon, majd közvetlen utána ajkait is. Finoman érinti az érzékeny részemet, mire már majdnem ki is vált valami kellemeset belőlem, de nem, mert kegyetlenül belemar. Felnyüszítek az érzésre, ám, mint aki meg sem hallja, halad tovább, kulcscsontom felé, végigharapdálva puha bőrömet. Kezeim magatehetetlenül lógnak oldalam mellett, és egész testemben remegek. Elfolythatatlan fájdalmas nyögéseimhez az ajtó előtt járkáló kutya karomkopogásai párosulnak. Egy erősebb harapásra viszont összerándulok és már csak ösztönösen is, de tenyeremet mellkasára tapasztva próbálom távolabb tolni, mire minden izma megfeszül, és vészesen villogó tekintettel néz fel.
- Mi a faszt képzelsz? - csattan is a pofon, ami inkább hangos, mint fájdalmas, mégis teljesen kijózanít. Kezemet a lüktető nyomhoz kapom és elkerekedett szemekkel meredek magam elé, próbálva felfogni, hogy ez mind tényleg velem történik.
Szája újra hadjáratba kezd, ám ezúttal az enyémen, és nyelvével rendületlenül nyomul befelé, ám szorosan összezárt fogaim nem engedik eljutni a célig, amit egy türelmetlen morranással díjaz és fogai puha párnáimba mélyesztésével, mire felsikoltok a fájdalomtól. Kihasználva az alkalmat, már nyomul is befelé, de minden, amit érzek, az a vér fémes íze. Bárhogy küzd is, én nem tervezem viszonozni ezt a beteg dolgot, ami, remélem, rohadtul nem komoly. Fiúk vagyunk mindketten, a picsába is! De ha lány lenne, se…
Egy vállrándítással letudja ellenszenvemet, és míg izmos szerve szám belső felét ostromolja, kezei pulóverem húzózárjára tévednek, szép lassan lehúzva azt. Nem ellenkezek, de nem is segítem, ahogy megszabadít tőle. Amint a szoba másik sarkában landol az ártatlan ruhadarab, már nyom is hátra engem, ezzel hanyatt fektetve a parkettán, ajkait végig az enyémeimen tartva. Szép lassan körvonalazódik bennem feltett szándéka, de még mindig több válaszút áll előttem, így pontosan nem tudom, mit akarhat.
Lüktet a szám, ég a nyakam, amin nagyon nem segít azzal, hogy nem hagy levegőhöz jutni sem.
Felém magasodik, térdeit oldalaim mellé helyezve jobb kezével fejem mellett megtámaszkodik, míg a balt óvatosan pólóm alá vezeti. Megpróbálom elrántani a fejem, hogy szólhassak, ez már nagyon nem jó nekem, de nem enged. Alkoholtól mérgezett nyála undorral tölt el, szinte hányingerem van tőle, mihez társul a szesztől bűzlő mivolta. Ujjai fürgén és lágyan érintve csúsznak végig a hasfalamon, egészen az oldalamig, felfelé gyűrve a vékony anyagot. Nagy megkönnyebülésemre felemelkedik, ám ahogy teljes súlyával a csípőmre nehezedik, szinte összenyom engem. Tekintetével felfal, ahogy már mindkét kézzel segíti le rólam pólómat, és egy laza mozdulattal maga mögé dobja.
Remegve, félve, megsemmisülve fekszem a hideg talajon, az ablakon kifelé meredve. Majdnem telihold van, így minden tisztán látszik még idebent is. A kerítés előtti fa lombjai csak úgy ringatóznak, ahogy a szél belekap a védtelen levelekbe. Olyan gondtalannak tűnik.
Gondolatmenetemből Suga ránt vissza, és ezt szó szerint kell érteni, ugyanis leszállva rólam, karomnál fogva ránt talpra, mire megrökönyödve lépek hátra. Nem érdekelve őt semmi, nadrágom után nyúl és elkezdi kigombolni. Lassan tudatosul bennem, hogy mi fog következni, ahogy lerántja rólam azt az alsómmal együtt, és végül egyesével a cipőimtől is megszabadít. Pulzusom a plafont súrolja, miközben ő otthagy engem a szoba közepén teljesen meztelenül, és elkezd valami után kutakodni. Mellkason eszméletlen tempóban emelkedik és süllyed, és bárhogy próbálom, nem tudok halkítani riadt zihálásomon.
Nem merek hátranézni, de a hangokból ítélve épp az egyik szekrényt túrja fel, nem törődve a lepotyogó dolgokkal, amik bár csak könyvek, akkor is megsérülhetnek. Nekem, mondjuk, ez a legkisebb bajom jelenleg. Hülye vagyok, hogy nem mozdulok, pedig itt a lehetőség, el kellene szaladnom. De nem, nem megy. Nem merek. Ha elkap, biztos, hogy halott vagyok. Egy szál semmibe, meg még az utcára sem menekülhetek, nem, mintha nagy segítséget lelnék a kihalt környéken. Csak magamra számíthatok, jelen pillanatban a tűrőképességemre.
A fülemben dübörgő szívverésem miatt észre sem veszem, ahogy visszatér, egészen, míg elém nem áll. Pár centivel alacsonyabb nálam, mégis rettegek tőle. Van is miért, iszonyat izmos és határozott.
- Ne ficánkolj - húzza ki egyenesre a kezében lévő nyakkendőt, és félig átölelve, hátrateszi mindkét kezem. Csuklóimat összefogva körbetekeri kétszer a puha anyaggal, majd átvezetve köztük is, a túloldalt összeköti a két végét, olyan szorosan, hogy esélyem se legyen kiszabadítani.
Engem most meg fognak erőszakolni! A tényre elkezdenek hullani a könnyeim, de közönyös tekintetéből semmit nem tudok kivenni. Miért? Miért csinálja ezt velem? Hiba volt beengedni, de még az életembe is! Hagyott volna meghalni a mosdóban…
Kicsit elhátrálva tőlem, egyik kezét mögém vezeti, és megfogva az egyetlen anyagot rajta, megint térdre kényszerít, amit én készségesen tűrök. Alig látok a könnyfátyoltól, de még így is tisztán kivehető, ahogy nadrágjához nyúl és lehúzva cipzárját csúsztatja kezét boxere alá. Méretes hímtagját kiszabadítva lép közelebb, mire megakad bennem a levegő.
- Ha rá mersz harapni, biztos lehetsz benne, hogy az életedben nem állsz föl többé - sziszegi, szinte már ajkaimhoz nyomva merevedését.
Ne, fúj! Nem akarom. Kitör belőlem a hangos zokogás, de ő ebben megint csak a hasznot látja, és míg én levegőért kapkodok, számba vezeti férfiasságát.
- Szopj! - hörgi leplezetlenül vágyát, minek újfent nem merek ellenkezni. Ajkaimmal körbe fonom a lüktető húst, vigyázva, nyelvem nehogy hozzá érjen, mert nem akarom érezni az ízét, és valamivel bejjebb eresztem, majd kijjebb. Ezt megismétlem legalább háromszor, de látszólag nem nyűgözöm le vele, mert hajamba markolva ránt magára, szinte teljesen lenyomva szerszámát, mire prüszkölni kezdek, de nem veszi ki, így csak fulladozom. - Szívd! - utasít, minek eleget téve, próbálkozom ügyetlenül. Fejemet mozgatva rajta, próbálok óvatos lenni, és neki is kedvezni, ám ahogy elkezd ő is belemozogni, teljesen ledermedek. Vállaim feszülnek, az anyag vágja a csuklóimat, de nem tudok szabadulni. Nagyon fáj a torkom, és bár igyekszem szívni közben, nem mondanám valami eredményesnek munkálkodásom.
Hosszú percekig szenvedek, sírva és némán könyörögve, mire végre egy állatias hörgés kíséretében elélvez, de nem ám úgy, hogy nekem jó legyen, egyenesen a számba. Hátrahúzott nyelvvel, szétnyílt ajkakkal, zihálva nézek fel rá, ám könnyeimtől nem látom őt tisztán. Szerencsére.
- Nyeld le! - csattan fel, de nem megy, nem akarom. Éppenhogy érzem az ízét, már ettől is hányingerem van, nem, hogy még le is nyeljem. - Mire vársz még? - billenti hátra fejemet hajamnál fogva, és harap az ádámcsutkámba. Felnyüszítek, ám ebben a helyzetben, ha akarnék, sem tudnék nyelni, így csak tűröm, ahogy a tömör, keserű folyadék szétfolyik a nyelvemen, nem kímélve izlelőbimbóimat. Nyálam egyre gyűlik, majd összekeveredve az ondóval folyik le szám szélén, mellkasomra csöpögve. Mikor elenged, fejem előre bukik és azonnal nyelek egyet, majd még egyet és vagy még hármat, hogy eltüntessem ezt a borzalmas ízt. - Még nem végeztünk - jelenik meg egy fenyegető vigyor az ajkain, ahogy megkerül engem, és egy nagyot taszít rajtam, mire én előre dőlök. Vállaimmal kitámasztva magam, próbálom fent tartani a fejemet.
Fenekem a levegőben, míg hátam feszül, én meg rettegve próbálom csitítani magamat. Nagyon félek, nem akarom ezt!
Szemeim kipattannak, ahogy egyik ujjával kíméletlenül belém hatol, és a hirtelen érzéstől felordítok.
- Á~, hyung, kérlek, ne! - kiabálok, már amennyire tőlem telik. - Segítség! - emelem hangomat, egy hirtelen ötlettől vezérelve, bele sem gondolva a következményekbe. Már mindegy, csak had érjen véget ez a rémálom. De, hogy is rángathatnám magam ilyen tündérmesékbe, az éjszaka kellős közepén, egy tök üres házban?
- Kussolj, vagy nem leszek kíméletes - mondja vérlázítóan higgadt hangon, míg még két ujjat társít a másik mellé. Fáj, feszít, szörnyen rossz, de már nem merek megmukkanni sem.
Mi az, hogy nem lesz kíméletes? Ez annak számít? Időm sincs megszokni az idegen testrészeket, azonnal mozgatni kezdi bennem, kíméletlenül, gyorsan, fájdalmasan. Ez az ember egy vadállat! Ha én ezt élve kibírom, soha, de soha az életben nem megyek még egyszer a közelébe! Mit tudhat róla Jin, vagy Tae, vagy bárki? Tényleg… Ők kik egyáltalán? De olyan kedves, kizárt, hogy ugyanilyenek legyenek. Mondjuk, róla sem gondoltam volna soha. Utálom az embereket. Jobban, mint eddig bármikor…
Megkönnyebbülve teszem le arcomat a padlóra, ahogy ujjait kihúzza belőlem, remélve, hogy vége ennek az undorító játéknak, de sajnos, megint tévedtem. Valami sokkal nagyobb és vastagabb szorul bejáratomhoz és kezd el befelé nyomulni, mire újra felsírok. Lélegzetem akadozik, szinte már sípol a fájdalomtól, ég és feszít odalent mindenem.
- De kurva szűk vagy, lazíts már! - markol két kézzel csípőmre, olyan erőszakosan, amennyire csak tud. Szinte biztos, hogy neki is fáj, de mit tegyek? Ő tehet az egészről! Ha abbahagyná, nem fájna se neki, se nekem. Szép álom. Erre remény sincs. Mégis, hogy lazítsak, mikor ő egy vadállat?
Míg hímtagjával megállás nélkül nyomul befelé, bal csípőcsontomat elengedve hajol kicsit előre, megtámaszkodva a földön. Először megint csak lágyan érinti ajkait hátamhoz, végigpuszilva gerincem vonalán, majd egyre durvábban és fájdalmasabban szívja, harapja. Ám ez a fájdalom eltörpül amellett, ami fenekemben zajlik.
Mikor megérzem, hogy teljesen elmerült bennem, némi pihenésre számítok, ám nem is értem, miért, hisz eddig sem kímélt. Ez sajnos, most sem változik, embertelen tempóban, ám még nem gyorsan, de mozogni kezd. Hosszan, fájdalmasan, fogaival még mindig engem tépve. Nem törődik se velem, se mással. Sírásomra Kyouya már az ajtót kaparja, de félek, hogy Suga kimegy, és lerendezi a társamat, ezért inkább nem mocorgok, mielőtt felidegesíteném.
Fogai felkaromra tévednek, végigkínozva azt, s fel a vállam hátsó részén, majd a másikra, és ott le még ép karomra. Fáj, mindenhol fáj, az egész testem, de nem tudok mit tenni. Ennél kiszolgáltatottabb már nem is lehetnék.
Ahogy gyorsít a tempóján, úgy emelkedik vissza, végre leszállva rólam. Teljes szívemből gyűlölöm ezt az embert, csak ez jár a fejemben. Már minden folyadékot átalakítottam a testemből könnyekké, amik igencsak fogytán vannak, ezért csak az égető érzés tudatja velem, hogy zokogok. Nem mintha ez számítana bármit is.
Anya, gyere haza, és ments meg! Mondjuk, jobb távol tudni a családomat ettől a szörnyetegtől, mert látszólag ez nem ismer kegyelmet. Ha velem így bánik, egy törékeny nővel mit művelne? Nem! Erre gondolnom sem szabad! Főleg nem most, hogy van jobb dolgom is.
Nem törődve mással, csak saját élvezetével, mozog bennem kegyetlen sebességgel. Mély, rekedtes nyögései betöltik a kis szobát. Minden lökésére az izmaim megfeszülnek, ettől meg már patakokban folyik rólam a verejték. Már nem csak a félelem miatt reszketek, irgalmatlanul fázok is, miközben tisztán érezhető, hogy forr körülöttünk a levegő. Beteg leszek, vagy vagyok, nem is érdekel.
Ahogy lélegzete gyorsul, nyögései egyenletlenné válnak, tudatosul bennem, hogy már nincs sok hátra, ki kell bírnom, és szabad vagyok. A remény az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatok. Kezeim ökölbe szorítom, amennyire csak tudom, szemeimet szorosan összezárom, és már csak igyekszem beletörődni ebbe az egészbe, hogy minél előbb túl legyünk rajta.
Felsóhajtva ér a csúcsra, testem legmélyében. Undorító ez a hang. Undorító ez az egész ember! Ahogy kihátrál belőlem, végre fellélegezhetek. Érzem, ahogy a forró folyadék kicsordul belőlem, végigfolyva combomon, amitől megint elkap a hányinger.
Vállam felett hátrasandítok és meglátom, ahogy Suga egy zsebkendővel törli le váladékát. Köphetnékem támad, de nem merem megtenni. Nem merek semmit tenni, csak várok. Az se lenne baj, ha most azonnal itthagyna, megoldanám valahogy.
Végezve a dolgával, rám pillant és újra megvillantja kegyetlen mosolyát, mitől, ha lenne, egészen biztos égnek állna hátamon a szőr.
Két fájdalamasan nagy lépést tesz felém és lenyúlva, az anyagot megragadva felránt, mire számat egy hangos kiáltás hagyja el, de ő nem is törődve vele, talpra parancsol. És mi van, ha eltörik a vállam?! Hogy lehet egy ember ennyire közönyös?! Azt hittem, én tényleg azt hittem, hogy mi… Soha többet nem akarom látni a többieket sem!
Mikor megérzem, hogy ingatag kezei a csomóval szenvednek, kicsit megnyugszom. Már szinte a szabadulás kapujában érzem magam, miközben letekeri rólam a puha anyagot, ami már szétszorította és dörzsölte a csuklóimat, mire elém sétál, és két kezével csípőmre fogva hátrál pár lépést, míg lábai nem ütköznek az ágyamba, amire helyet is foglal. Egyik kezével elengedve, saját magára fog és izgatni kezdi félig merev férfiasságát, míg másik levándorol fenekemre, mire felszisszenek. Szörnyen fáj és lüktet, még ha nem is nyúl be.
Hátravetett fejjel élvezkedik, én meg nem tudom nem elszakítani munkálkodó kezéről a tekintetem, annyira megrázó ez az egész. Már azt hittem, vége a kínzásomnak, erre tessék. Mondjuk, most szabad vagyok, ha akarnék, elmenekülhetnék, de nem elég, hogy még mindig semmi esélyem, minden lépés szörnyen fáj.
- Gyere ide - húz magához közelebb. Minek kér, vagy parancsol, ha úgysincs más választásom? De legalább a hangja már nem olyan parancsoló és rideg.
Jobb térdem hajlatába nyúl, és felhúzza az ágyra a lábam, majd kezét a hátamra vezetve, magához von, mire kénytelen vagyok feltenni másik lábamat is. Meztelen hasam pólójához simul, csontos arca mellkasomba nyomul. Forró lélegzete csikizi a bőrömet, ám mit sem ér újra feltörekvő szívverésem ellen.
Maga fölé igazít és hímtagjára fogva, erőszakosan csípőcsontomra markol, majd ráhúz. Próbálok óvatosan ereszkedni, hiába volt bennem alig két perce, még most is rettenetesen fáj, de nem is ő lenne, ha nem rántana rá erőszakosan. Felnyüszítve kapaszkodok meg vállaiban, összezárt szemekkel várva, hogy elmúljon ez a rettenetes feszítő érzés, mire rákontrázva, még mozogni is kezd. Ködös tekintetét rám emelve, beharapja alsó ajkát, és már két kézzel markolva rám, mozgat magán. Szőke haja csutakosan ragad homlokához, látszik, hogy ő is fárad, de nem adná fel.
Ujjaimmal annyira szorítom, hogy már az ő válla is remeg, de nem szól semmit, az élvezetével van elfoglalva. Látja, hogy én nem bírom ezt a tempót, neki is nehéz engem mozgatni, ezért inkább csak feljebb emel engem, és hátul megtámaszkodva kezd neki ő a mozgásnak. Már bánom, hogy nem voltam együttműködőbb, mert így még gyorsabban és kegyetlenebbül tud “dolgozni”, mitől újra könnyek gyűlnek a szemembe.
Nem bírom, már nem megy. Kérlek, hagyd abba… Könyörgöm!
Reményt veszte hajtom le a fejemet és próbálok nem a tevékenykedésére koncentrálni, de nem megy. Annyira fáj!
Meddig akarja még ezt csinálni? Meddig akar engem kínozni? Miért pont engem? Miért egy fiút? Talán az a lány lett volna a mai áldozata, akivel hazafelé találkoztunk. Semmit nem tudok erről a férfiról, mégis beengedtem a házamba. Az én hibám minden. Annyira hülye vagyok!
Már tűrőképességem legtetejét súrolja, mire újra a csúcsra ér, erősen kulcscsontom alá harapva, de le sem engedve engem, férfiasságát még mindig bennem tartva felemel, és az ágyra döntve emelkedik fölém, majd újra mozgásba kezd.
- Én… - zihálom. - Nhem… bírohmh már…
- Leszarom - hörög nagyot nyelve, és a végletekig fokozza tempóját, mire érzem, hogy elhagy minden energiám, és hirtelen elsötétülve minden, elönt engem a teljes nyugalom.
Ahhh, Yoongi ne már! Hogy lehet valaki ilyen gonosz?
VálaszTörlésAmúgy nagyon tetszik a sztorid már most és tuti hogy végig fogom olvasni.