7. Scary reality

A bevetülő fény kíméletlenül ostromolja fáradt szememet, még így, a szemhéjamon keresztül is. Egy kísérlet keretein belül dőlök kicsit oldalra, hátha szabadulni tudok az égető fénytől, mire idegen fájdalom nyilall fenekembe, és felordítva rántom vissza magam előző pozíciómba.

- Mi az isten?! - nyögöm rekedtesen, óvatosan nyitogatva szemeimet. Beletelik pár percbe, mire látni is kezdek, de bár ne tettem volna.

Meztelenül fekszem az ágy közepén, ragad mindenem, alattam pedig összegyűrve hever az ágynemű, ugyanolyan mocskos állapotban, mint amilyen én magam vagyok. Óvatlanul az ágyam végében lévő teljes alakos tükör felé pillantok, mire egy meggyötört, több sebből vérző, foltos fiú néz vissza rám. Megrémiszt a látvány, főleg annak tudatában, hogy az én vagyok. Hirtelen egy csapásra minden eszembe jut és testem felett átveszi az uralmat a teljes félelem. Szemeimet körbevezetve a szobán, keresem őt, de sehol nem látom.

Mi van, ha kint van valahol? Ha csak arra vár, hogy felkeljek és újra…? De nem rejtőzhetek itt örökre, le kell tusolnom…

Óvatosan négykézlábra tornázom magam az ágyban és úgy hátrálok le róla, hogy még véletlen se kelljen leülnöm. Mikor végre sikerül kiegyenesednem, minden testi fájdalmam azonnal rám zúdul, amitől legalább háromszor olyan nehéznek érzem magam. Az összes sebem közül legjobban a meggyötört hátsófelem fáj, ami nem is rest ezt érzékeltetni minden egyes lépésnél. A legkisebb kerülőt téve szekrényem irányába, felkapok az éjszaka kiszórt cuccok közül egy törülközőt, és derekamra tekerve kiszenvedem magam a szobából.

- Valaki van itthon? - szólalok meg bátortalanul, ám amint tisztává válik számomra, hogy nincs, megindulok a fürdő felé.

Belépve be sem csukom az ajtót, minek? Nem akarok bezárva lenni. Nem akarom még egyszer azt érezni, hogy nincs kiút. Soha többet nem akarok sarokba szorulni. Fejemet lehajtva sétálok el a tükör előtt, és leeresztve csupán azt a cseppnyi anyagot, ami eddig takart, belépek a zuhanytálcába.

Undorító az egész testem. Bőröm teljes felületét vér, verejték és ondó borítja. Ahogy a víz egybemosva megszabadít tőlük, sebeim égni kezdenek. Undorodok magamtól és egész lényemtől, amiért most így kell kinéznem. Minden az én hibám, és viselnem kell minden súlyos következményét. Akár jogi utakra is vihetném a dolgot, de eszemben sincs. Legnagyobb undoromat gyenge mivoltom jelenti számomra, és bár megszabadultam a kosztól, az érintéseket és emlékeket nem lehet eltüntetni, örökre bőrömbe és elmémbe égtek.

Visszatalálva a szobámba, a kíváncsiskodó kutyát is kizárom, most nagyon nincs hangulatom hozzá. Ez az egyetlen hely, ahol biztonságban érzem magamat, annak ellenére, amik itt történtek.

Meg sem törlöm magam, így is rettenetesen fáj, inkább csupán keresek egy tiszta boxert és pólót, amiket magamra aggatva az ágyamhoz lépek. Meglátva a káoszt rajta, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy inkább a földre fekszem, de nem, soha többet nem fekszek a földön! Lassan már semmit nem csinálok soha többet. Be fogok golyózni, érzem. Szinte biztos.

Heves mozdulatokkal lerángatom takarómról a huzatot és hátrahajítva már dőlök is be, némi nyugalom reményében. Vasárnap van. Mondjuk, pont nem érdekel.

Hason fekve igyekszem kényelembe helyezni magam, de nem megy, sehogy sem jó. A testem szörnyen kimerült, ám elmém rendületlenül dolgozik, és kínoz az emlékképekkel. A szobában mintha bomba robbant volna. Alapesetben már ugranék is takarítani, de ez minden, csak nem alapeset.

Fogalmam sincs, hány órája fekszem már mozdulatlanul, a semmibe révedve, igyekezve elfelejteni a dolgokat, ami miatt még inkább elmémbe issza magát a múlt, mikor meghallom, hogy kattan a zár.

- Kisfiam, hazaértünk! - kiabál, mintha nem lenne egyértelmű az ikrek ugrálásából és boldog sikolyaiból, amik annak a férfinak szólnak, akit tegnapig a világon a legjobban utáltam.

Nem válaszolok, csupán a szoba felől a fal felé fordítom a fejem. Nem érdekel, csak hagyjon békén.

Legalább húsz perc nyugalmat ad nekem, mielőtt benyit, és halkan bekukucskál. Hallom, hogy óvatosan közelebb jön, de nem nézek fel.

- Alszol? - suttogja. Minden izmom megfeszül, ahogy ágyam mellé ér és már készülök a futásra, ha hozzám érne.

- Nem.

- Gyere ki, ebéd van.

- Nem vagyok éhes - hazudom, és nagy szerencse, hogy jelenleg nem morog a hasam, mert az elmúlt másfél órában mást sem csinált. Nincs étvágyam, nem akarok enni, nem akarok élni. Megérdemlem az éhezést, bűnhődnöm kell, amiért hülye vagyok.

- Azért hagyunk neked az asztalon, ha meggondolnád magad - törődik bele az asszony. Nem szoktam kihagyni a közös ebédet, még ha nem is vagyok éhes, mindig kimegyek a családomhoz. Lehet, rosszul esik neki, de mondjuk ki őszintén… leszarom.

- Vidd ki a dögöt - morgom, amint meghallom az eb karmainak kopogását a szobában.

- De hát a te kutyád…

- Leszarom, csak vidd ki! - csattanok fel, mire anyám nem válaszol, csak kihívja az állatot, végre és távozik. Soha életemben nem beszéltem még így vele. Hát, valahol el kell kezdeni.

Életem kicsi értelmét most a hátam közepére sem kívánom, szinte már gyűlöletet érzek iránta is. Csak egy kutya. Nem érdekel mi van, vagy mi lesz vele, de ne zavarjon.

Utálok élni. Utálom magam. Utálok mindenkit!

Miért történnek velem mindig rossz dolgok? Folyton cseszegetnek az iskolában, apa elhagyott, minden igyekezetem ellenére is rosszak a jegyeim. Tényleg… iskola. Minek tanuljak? Itt van anyu új kanja, majd ő eltartja. Már nem is számítok semmit. Naivan elhittem, hogy fontos vagyok az igazi családomnak, erre lecserél egy ilyen faszira, akinek sose lesz helye itt köztünk. Illetve köztük már most van, de én nem fogom elfogadni. Senkit sem fogok.

Este anyu megint kísérletet tesz, hogy kimenjek enni, de esélye sincs, engem nem vonz a táplálék. A gyomrom meg már annyira fáj, ha akarnék, se tudnék. A szám teljesen ki van száradva, ami bántja a sebes ajkamat, de ha belehalok, se teszem ki a lábamat innen, míg le nem feküdtek.

Megcsörren a telefonom, mire megmozdítom teljesen görcsbe állt nyakamat, és a készülékért nyúlok, hogy lássam, mi van.  

“Holnap órák után próba, majd délután fellépés. Remélem kipihentétek magatokat!” - Jin 

Ó, basszus, tényleg. Holnap van a nagy nap, amire annyit készültem. Készültünk. Ez lenne az egyetlen fellépésem, mert, ha nem tetszik, megegyeztünk, hogy többé nem kell mennem. Erre se fogok elmenni. Ez cserbenhagyásnak számít? Kétségkívül. Már, ha ők azok, akiknek eddig hittem őket. Lehet, nem is fellépésre vinnének, hanem valami eldugott helyre, ahol kiélhetik beteges kényszereiket, vagy a fene tudja már. Ők nem azok, akiknek mutatják magukat. 

“ én még mindig seggszarul vagyok >.<” - Jimin

“ Mondtam, hogy ne igyatok annyit!” - Jin

“ nekem semmi bajom :D Kook, te hogy érzed magad?” - Tae

Egy pillanatra megáll a szívem, ahogy meglátom nevemet a kijelzőn. Mit érdekli őt? Semmi köze hozzá! Hasra gördülök, telefonomat a párán pihenő kezembe helyezve és nézem tovább, ahogy irogatnak, de válaszolni eszemben sincs. Eleve nem értem, minek nézem. Ki kéne lépnem és hagynom, hogy csináljanak, amit akarnak. Nélkülem. 

“ Ő szinte semmit nem ivott” - Namjoon

“ Mert van esze!” - Jin

“ Már nagyon várom a holnapot x3” - Hoseok

“ én csak a nap végét, mert minnyá kihalok” - Jimin

“ reggel összekaparjalak?” - Tae

“ nem kell, anya ébreszt, direkt szóltam neki” - Jimin

“ és téged, Kookie?” - Tae

“ Sugával mi van?” - Namjoon

“ Nem tudom, tegnap óta nem érem el. Elég aggasztó” - Jin

Csak neked az. Csak neked… Remélem, elcsapta egy kocsi, és épp egy kórházban rohad. Nem kívánom a halálát, mert nem vagyok annyira görény, de teljes szívemből kívánom, hogy szenvedjen.

“ jó, de Jungkook fent van és olvassa amit írunk. elméletileg” - Tae

“ Lehet, csak az öccsei játszanak a telefonjával” - Jin

“ Megcsörgetem” - Tae

Amint leírta, már csörög is a telefonom. Nem veszem fel, nem nyomom ki, csupán lezárom, hogy ne halljam és arrébb téve, vissza fekszem. Már nem érdekel a csapat beszélgetése sem.

Mikor végre lelép a csávó, és teljes takarodó lesz a házban, a dolgok elcsendesülésével én is kilépek. Elsősorban a mosdóba sietek, elintézve egész nap tartogatott ügyeimet, majd a konyhában iszok pár kortyot. Nem sokat, éppen annyit, hogy benedvesítsem a számat. Végül, egy pohárba kitöltve vizet, visszavonulok. Bár nem csináltam a nap folyamán semmit, szinte azonnal elnyom az álom.

Jinnél minden olyan csendes és nyugodt, mint mindig. Jó érzés végre a srácokkal leülni videójátékozni, míg a többiek a konyhában csinálnak valamit. Nem tudom, mit, de annyi biztos, hogy Jin főz, míg a többi hyung őt hátráltatja.

Én ülök középen, épp Jiminnel versenyzek, amit Tae izgalommal teli tekintettel figyel. Hol nekem, hol legjobb haverjának szurkolva kiabál. Nem vagyok jó még benne, ezt ők is tudják, de kérésemre nem kímélnek, aminek mindig az a vége, hogy én veszítek.

- Megint nyertem - dobja le a kontrollert Jimin. - Tehát vetkőzz! - ugrik fel mellőlem.

- Mi? - fordulok felé zavaromban elmosolyodva, hogy mégis, mit kér tőlem.

- Ne csináld, hisz megbeszéltük - biggyeszti le alsó ajkát szomorúan.

- De mit? - nézek rá értetlenül, mert komolyan nem emlékszem semmire.

- Hyu~ng! - kiáltja el magát Tae, mire meghallom, hogy bejönnek a többiek.

- Fiúk, szedjétek le! - parancsol Jin egy sosem látott kegyetlen vigyorral ajkain, mire Nam felém lép, és felrántva a kanapéról arrébb húz, a szoba üres részébe.

Hirtelen megindul Tae, Jimin és Hoseok, mire összehúzom magam. Nem tudok hátrálni, Namjoon nem enged el.

- Hol szeretnéd, pici Kook? - simít végig mutatóujjával arcomon V, mire undorodva elrántom a fejem. Nem értem, mi van, csak nem akarom. Szinte nem is én irányítom a testem, minden mozzanat komoly koncentrációt igényel.

- Be kell törni őt - rúg a mögöttem álló a hajlataimba, mire térdeim koppannak a földön, ám szinte azonnal vissza is ránt talpra, karomnál fogva. - Még makacs - harap nyakamba, közvetlen állkapcsom alatt, mire felordítok.

- Mon hyung, ez nem ér. Én kezdek - lép közvetlen elém Jimin, és ajkaimra tapad. Ismerős ez az érzés, ám valami mélyen azt súgja, ne ellenkezzek, mert nagyon megjárom. Kicsit elnyitom fogaim, hogy nyelve elfoglalhassa a szám, de nem viszonzom, csak tűröm. Eközben kezei nadrágomra csúsznak és a gombbal kezd el bíbelődni.

- Meg a nagy faszt! - taszítja el tőlem Suga a fiatalabbat, aki ettől oldalra esve ér a földre. - Légy tisztelettel az idősebbek felé - néz mélyen a szemembe, még mindig Jiminnek beszélve. Sötét tekintete halálra rémiszt, a könnyek már marják a szememet, de nem engedhetem el őket, nem törhetek meg. Neki nem. Ha valaki, akkor inkább Jimin, vagy bárki más, de ezt a férfit nagyon nem akarom. - Ne félj - mondja nyájasan, ám tekintete ugyanolyan rideg és kegyetlen. Egyik kezét becsúsztatva a nadrágomba, boxeremen keresztül férfiasságomra simítja, közben végig engem figyelve. Zavartan eltekintek, és nagyot nyelve próbálom magam nyugtatni. - Fogd meg! - kiáltja el magát Suga, mire Hoseok mellettem terem, és másik karomat megragadva teljesen kifeszít a két fiú, ezzel minden lehetőségtől megfosztva, hogy esélyem se legyen menekülni.

- Jin hyung - pillantok kérlelően utolsó mentsváramra, aki rezzenéstelen arccal és kaján vigyorral figyeli az eseményeket.

- Hallod, Jin? Téged akar… - kacag fel Suga.

- Hát, nincs mit tenni… - sóhajt egyet a legidősebb, mint akinek csak nyűg lenne az egész és lassan, kimértem mögém sétál. - Ha engem akar, akkor meg is kap - nyomja mellkasát hátamnak, mire Suga kihúzza kezét nadrágomból, amit Jin kezei váltanak fel, míg a fiatalabb tenyerei fenekemre simulnak a farmeron keresztül.

- Melyikünket akarok először? - markol bele. Minden bátorságomat összeszedve segítségért kiáltok, míg a két fiatalabb, akik állítólag a barátaim, nevetve nézik szenvedésemet. - Kussolj, törpe, itt senki nem fog meghallani. Jimin, a pólód! - nyúl hátra, még mindig engem nézve, míg Jimin le nem veszi a felsőjét és adja a kezébe, amit erőszakosan a számba nyom.

Tehetetlen és kiszolgálatott vagyok. Megint. Se hangom, se erőm, se szabadságom. Én már nem is vagyok más, csupán egy játék, egy beteges kellék mások mocskos vágyaira.

Egy határozott szorítást érzek karomon, mire szemeim kipattannak és rémülten ugrok félre, kezeimet azonnal magam elé kapva védekezésképpen.

- Jungkook, mi a baj? - lép egyet felém anyám, de én rettegek tőle. Még nem tudom elszakítani a fejemben lévő érzésektől ezt az alakot, aki jelenleg hatalmas fenyegetettséget jelent számomra, korától, nemétől és hozzám kapcsolódó kötelékétől függetlenül.

- Ne gyere ide! - sziszegem, a lehető legmélyebben, amitől már szinte én is félek. A nő szemében valami egészen nyugtalanító jelenik meg, de mit sem törődve ezzel, kicsit előre hajolva mutatom ki fogaim fehérjét, mint valami elfajzott vadállat. - Hagyj békén.

- Kisfiam, mi van veled? Eddig itt kiabáltál, hogy segítsen valaki, most meg elzavarsz? - lép hátrébb ijedten tőlem.

- Csak. Hagyj. Békén.

Megértve végre mondandómat, sarkon fordul és egyedül hagy engem, minden keserűségemmel és fájdalmammal, amik újra előtörtek bennem. Rosszabb vagyok annál az embernél is, akinek neve messzire elkerüli az elmémet, mégis folyton agyam legmélyéről fenyeget engem. Hogy lehetek ilyen a saját édesanyámmal? Ő csak segíteni akar! Annyira bánom, pedig tudom, ha visszatekerhetném az időt, ugyanezt tenném.

Nem bírok már visszaaludni, nem bírom elviselni ezt az áporodott bűzt, ami idebent van, a múlt minden pillanatát arcomba vágva.

Magamra rántok egy kényelmes melegítőnadrágot, mert esélytelen, hogy ennél szűkebb dolog feljöjjön rám, majd halkan kiosonok a szobámból és végül elhagyom a házat. A hideg levegő frissítően járja végig elgémberedett végtagjaimat, jelezve, hogy még nagyon is élek. A fenekem még mindig kíméletlenül lüktet, sebeim az éjjeli vergődésem miatt felszakadtak, így néhol rám száradt vércsíkok lapulnak, de nem tud kifejezetten érdekelni, nem fájnak eléggé ahhoz, hogy különösebb figyelmet szenteljek nekik.

Zsebre vágom a kezeim, mert szörnyen fázok, és megindulok ki a kapun. Minden olyan nyugodt, csendes és sötét, mint aznap éjjel. Talán még sötétebb is. Direkt a másik irányba indulok, nem akarok látni, nem akarok emlékezni, ami miatt még mélyebbre ivódnak bennem a történtek.

Nem akarok sétálni, nem akarok mozogni, nem akarok élni. Eme dolgok miatt nem is jutok túl messze, a saroknál lábaim lefékeznek és csak várok. Magam sem tudom, mire, de jó negyed órát csak állok a sarkon, figyelve a környéket, amin egyetlen ember sem megy végig ezidő alatt. Az idő hogylétéről fogalmam sincs. Nincs nálam se telefon, se óra, magamon kívül semmi. Már, ha ez én vagyok.

Jól esik a hideg. Jó érzés, hogy fázok. De nem elég. Közel sem.

Felpillantok az égre, melyről több millió csillag tekint vissza rám. Imádom ezt a látványt, most valahogy mégsem tud úgy rabul ejteni, mint szokott. Legmélyebb gondolataim ilyenkor fogalmazódnak meg bennem, jelenleg mégis csak azt tudom mondani, hogy szarok mindenre.

Felidegesít ez a hozzáállás és az a személy, akivé lettem.

Dühödten megyek vissza a házba, gondosan bezárva magam mögött az ajtót, hogy ne érjen több meglepetés, majd helyet foglalok az ágy végében.

Csak ülök a szobámban az ágyamon, egyedül, illetve saját tükörképem társaságában. Nem tudom elszakítani a pillantásom attól az emberétől, aki állítólag én vagyok, mégsem érzem magaménak az elém táruló látványt. Fogalmam sincs, ki lehet. Még sejtésem se volt róla soha. Annak az alaknak úgy csillognak a szemei, mintha bármelyik pillanatban elsírná magát, ezzel szemben én nem érzek késztetést rá. Az a kis lámpa, melynek fénye bejárja a szobát, tisztán láttatja a kifejezéstelen, szinte már haragos arcom. Milyen érzések vannak bennem? Nem tudom. Kicsit kétségbe ejt, hogy fogalmam sincs, ki vagyok. Zavar. Ám, mit tehetnék ellene? Kérdezzek meg erről másokat? És mit érnék el vele? Semmit, elvégre ők azt látják, amit én látatni engedek. Egy hazug csaló lennék? Kétségkívül. Talán emiatt ülök most is itt, önmagammal, mégis egyedül. A kinézetemmel kivételesen semmi bajom, az engem tarkító sérüléseket leszámítva. Ez is ritka. Mélyen legbelül, akárhogy próbálom eltemetni, félek a magánytól, ugyanekkor teljesen tehetetlennek is érzem magam. Mégis, hogy nyíljak meg másoknak, ha még magamnak sem tudok? Az a könnyes szemű, mogorva gyerek, én vagyok. Idegenebb számomra, mint egy sosem látott személy. Ha én nem tudom megszokni ezt, hogy várhatnám el mástól? Hogyan viselkedjek mostantól, hogy az igaz legyen? Ki ad ezekre választ, és mikor? Elmúlik ez valaha? Csak remélni tudom...

Gyönyörűen süt a nap, a madarak vidáman csicseregnek. A hatalmas égitest sugarai szinte égetik hófehér bőrömet, ám ez kicsit sem tud zavarni. Egy padon ülve szemlélem a nyugodt tájat, mígnem mellém lép egy barátom.

- Nem megyünk be? - kérdezi nyájas hangon, kezével a hatalmas kőlabirintus irányába mutatva.

- De, szívesen - mosolyodom el és felállva előre megyek. Ez az érzés leírhatatlan. Minden olyan gondtalan, semmi nem számít, még csak fáradtnak sem érzem magam, hogy kedvem szeghesse. Ugrálni lenne kedvem, olyan könnyűnek érzem a testemet. - Jössz, Suga? - pillantok hátra a bejáratnál barátomra, aki épp a másik irányban néz valamit.

- Ja, persze - eszmél fel és felém fordulva elmosolyodik, majd futásnak ered. Mellém érve lefékez, és pár szusszanásnyi pihenő után megfogja a kezem. Mi? Miért? Nem számít, olyan meleg és jó.

Kézen fogva indulunk be feltérképezni a helyet, vagy legalább még a nap folyamán kijutni. Lényegtelen, akár itt is éjszakázhatnánk, mert ez az embert itt mellettem mindennél nagyobb nyugalmat áraszt felém. Nem kételkedem, nem aggódok. Nincs miért. Végre az életben velem is történik valami jó.

- Nézd, itt menjünk arra! - mutatok szabad kezemmel az egyik irányba, ami nekem szimpatikus.

- Oké - néz rám szelíden. Szemei, mint a folyékony csokoládé, egyszerre meleg, és biztonságot rejtő.

- És mi van, ha nem találunk ki sötétedésig? - tör ki belőlem, elvégre mindig ott van, az a bizonyos: “mi van, ha?”.

- Akkor felmászok és megkeresem a kiutat - szorítja meg egy pillanatra a kezem, amitől azonnal tovaszáll minden gondom.

Már legalább egy órája sétálgatunk, ki, mikor, merre akar menni, látszólag teljesen eredménytelenül. Már rég a kijutás a cél, ám minden annyira egyforma…

Az utolsó kanyar után egy nem túl nagy kör alakú helyre érünk ki. Hat részről lehet ide bejutni, vagy lehet innen kimenni. Gyönyörű zöld fű borítja a talajt, mozdulatlanul, mesébe illően.

Ahogy beljebb megyünk, észreveszek valami mozgást az egyik kőfal tetején. Egy nagy fekete madár. Közelebb megyek, hogy rendesen láthassam, mi az pontosan, és mit csinál. Bár ne tettem volna… Egy holló épp tépte a karmai közt már élettelenül heverő pici, színes madarat. Mennyire reális ez? Sosem érdekeltek a madarak, így fogalmam sincs, de akkor is hátborzongató. Ahogy csőrével húzza a húst, ami szép lassan, apránként elszakítva az inakat válik el a piciny lény testétől.

Megdermedek, ahogy a madár lehajol, hogy újabb darabot szakítson, ám a művelet közben megáll. Már reszkető testtel várom, hogy mi következik. Rám emeli tűzvörös, szinte már emberi tekintetét, én meg abban a pillanatba hátrálnék, de hátammal Sugába ütközöm. Vállam felett ránézek, mire pontosan ugyanazzal a vad, vörös, félelmet nem ismerő szempárral találom szembe magam. Ijedtemben ugrok egy nagyot, és próbálnék szabadulni, de nem engedi el a kezemet.

- Mi a baj, pici Kookie? - vájja ujjait kézfejembe, és hangjában annyi undor, irónia és gyűlölet van, hogy már attól falramásznék. - Játszani akarsz? - engedi el pár pillanat múlva a kezemet.

Egy másodpercnyi hezitálás után futásnak eredek. A szívem úgy kalapál, mintha bármelyik percben képes lenne kiszakadni a helyéről. Ám nem csupán a futás miatt. Fáj. Elárultak.

Befordulok az első adandó alkalomkor, majd még egyszer, de hamar zsákutcába kerülök. Nem rezelhetek be, rögtön a szemben lévő folyosóra indulok, imádkozva, hogy az már a jó út legyen.

Bárhova szaladok, folyamatosan zsákutcákban lyukadok ki. Az adrenalin hajt, nem tudok megállni, úgy menekülök, mint egy prédaállat.

- Nem menekülhetsz előlem - hallom meg közvetlen közelről a dallamos hangot, minek tulajdonosa jól szórakozik ezen az egészen. “Játék”. - Innen nincs kiút - kacag fel, én meg irányt váltva sietek tovább. Nincs kiút? Akkor csak fel kel másznom. Megéri ezért megállni és kockáztatni? Más választásom nincs, mert eddig sehova nem jutottam. Lefékezek a következő zsákutcában, és ujjaimat behajlítva már ugrok is a falnak. Azonban nem találok rajta fogást és visszacsúszok a földre. Végigtapogatom a köveket, de semmi, ha csak nem tudok a falon futni, de kétlem. - Add fel - Szemem sarkából látom, ahogy befordul a sarkon és ráérős, lassú léptekkel felém indul. Kétségbeesetten kezdek ugrálni felfelé, hátha megkapaszkodhatok és akkor fel tudok mászni, de nem. Tényleg semmi esélyem.

- Mit akarsz tőlem? - hátrálok a zsákutca legvégébe. Pontosan tudom már, mit akar, de reménytelen szívem még hajt, szemeim a menekülésre alkalmas helyet keresik. Talán, ha közelebb jön, akkor el tudok mellette iszkolni. Mennyi esély van rá? Ja, semennyi. De nem adhatom fel!

- Ez csak játék, Kook, ne szívd mellre - tárja szét karjait, jelezvén, hogy rájött, mit akarok. Kész, vége, nekem ennyi volt. - Imádom nézni, ahogy majd összepisálod magad a félelemtől - csillannak meg tűzvörös szemei, és tejfehér fogait kimutatva lép közvetlen közel hozzám.

Miért csinálja ezt? Miért én? Már megint, mit vétettem?

- …edj! Jungkoo~k! - eszmélek fel az ordításra és hogy valaki veri az ajtóm. - Engedj be, hallod?! Kelj fel, és gyere ki! - folytatja. Tae az. Taehyung a házamban van. Ez az egyetlen gondolat is annyira elszörnyeszt, hogy a lehető legkisebbre húzva magamat, magzatpózba helyezkedem.

- Hagyd, fiam, már hajnalban is így kelt - hallom meg anyám szomorkás hangját.

- De ma van a koncert, tegnap óta nem tudjuk elérni - Jimin. Itt van ő is. Vajon, még hányan? Jó, hogy végül nem jutottam el. Mi van, ha tökre más történik, mint amit mondanak? Lehet, ez az egész edzés csak színjáték volt.

- Mi történt vele? - kérdezte Tae.

- Tegnap reggel, mikor hazaértünk, már ilyen volt. Nem jön ki, nem beszél senkivel, még Danbival is tiszteletlen - hallom meg annak a rohadéknak a hangját, aki befurakodott a családomba. Neki ez nem “haza”, rohadtul nincs semmi keresnivalója itt!

Nem érdekel, hogyan beszélnek ki engem, így leszarva az áruló bandát, megpróbálok visszaaludni. Nem mintha nagyobb menedéket jelentenének álmaim a valóság elől, de nem tudok mit tenni. Unatkozom, kimerült vagyok és idegesít, hogy az ajtóm előtt dumálnak.

A gyomrom szüntelenül morog, ám már nem az éhség miatt, bármit ennék most, az idegesség kihozná. A táplálékmegvonás, a tökre nem pihentető alvások és a folyamatos stressz tönkreteszi a szervezetem, a sebeim se tudnak regenerálódni. De nem érdekel. Nem érdekel már semmi…

Idegesít a kintről behallatszó szavak foszlánya, ezért bedugva fülembe a fülhallgatómat, elindítok valami zenét. Már azt sem figyelem, hogy mit, csak menjen valami, és végignézem, mik történtek ma a csoportban. Akármennyire is nem akarok tudomást venni róluk, azért érdekel, mi van velük.

Végigtekerve a beszélgetést, megakad a szemem egy mondaton.

“Tudom! De akkor sem tudom elérni! Az anyukája is aggódik miatta. Mióta innen elment, senki nem tud semmit.” - Jin

“De tud, csak ő meg nem hajlandó elmondani” - Jimin

“Lehet, történt velük valami útközben?” - Jin

“Fogalmam sincs, de délután átmegyünk és kiderítjük” - Tae

“Próbáltad már hívni?” - Namjoon

“Rengetegszer, de semmi” - Tae

Nem hallottam volna, hogy bárki is hívna, ezért meg is nézem gyorsan. 27 nem fogadott hívás Tae-tól, 9 egy ismeretlen számról és 4 egy rejtett számról.

A telefonom újra csipog, miszerint épp írtak a csoportba. Nem bírom ki, hogy ne nézzem meg.

“Bent van a szobájában, a családja sem tudja, mi van, nem nyit ajtót” - Tae

“Anyukája mit mond?” - Hoseok

“Aggódik miatta” - Jimin

“Mikor megjöttünk, nem reagált, majd elkezdett kiabálni, de mivel zárva volt az ajtó, csak dörömbölni tudtam, arra abba hagyta. Az anyukája mondta, hogy már hajnalban is így kelt. Fogalmam sincs, mi lehet, de már kikészülök” - Tae

“De fent van és megint olvassa. Miért nem próbáltok beszélni vele?” - Jin

“Szerinted mégis mit csinálunk egy órája?!” - Tae

“Kerestem már mindenhol, de Yoonginak nyoma sincs” - Namjoon

“Nem kéne hívnunk a rendőrséget?” - Jin

“A húga azt mondta, ez nála nem ritka” - Namjoon

“Attól még tőlünk nem szokott elzárkózni. Tenni kellene valami” - Jin

“Nem tudunk mást csinálni, mint várni” - Namjoon

“Jó, de Kook dolga ettől még nem oldódik meg” - Jimin

“Ti sem tudtok most mit tenni. Gyertek el, a fellépés miatt már telefonáltam, nem megyünk. Beszéljük meg, hagyjátok Jungkookot pihenni, ő legalább megvan.” - Jin

“De semmit nem tudunk! Nem léphetünk csak így le!” - Tae

“Igaza van Jinnek. Az sem megoldás, ha letáboroztok ott, csak zavarjátok a családot” - Hoseok

“Én nem hagyom annyiban!” - Tae

“Nem is kell, de most komolyan, mit akarsz ott? Gyere el, később elintézzük” - Jin

Elintézik? Mégis, mit?! Na jó, én ezt nem akarom tovább!

Letéve a telefont, oldalra fordulok és lehunyom szemeim, némi nyugalom reményében, ám azonnal képeket kezdek látni. Sugát. Engem, ahogy kínoz. Rengeteg módon. Nem megy, így nem tudok pihenni! Kipattannak a szemeim, és inkább a falat nézem, de az sem megoldás, az agyam folyamatosan dolgozik.

Hiába utálom, akkor is érdekel. Vajon, hol van most? Mit csinál? Már nem kifejezetten haragszom, csak félek. Remélem, nem esett baja. Bármit is mondtam, bármit is kívántam, idegből volt. Nem akarok neki bajt. Látva a többiek aggódását, tényleg szeretik. Ő maradjon meg nekik, ha én már nem is tudok.

Túl szépnek indult ez az egész. Hogy is hihettem, hogy tartozom valahová? Annyiszor elrontottam már, mégis mindig belesétálok ugyanabba a csapdába. Bennem van a hiba, elvégre miért nem találtam az elmúlt 16 évben senkit? Valamit rosszul csinálok, csak én nem tudom, mit.

Apa, miért hagytál itt? Én még nem vagyok elég érett, én még félek! Kérlek, apa, gyere vissza. Ha én tettem valamit, ha az én hibámból mentél el, jóvá teszem, csak gyere vissza! Kicsi vagyok, tehetetlen, védtelen. Mit tegyek? Hogyan birkózzak meg ezzel? Neked kéne példát mutatnod, most mégsem állsz itt, hogy segíts.

Nem számíthatok az életben senkire, csak és kizárólag magamra. Milyen élet vár így rám? Akarom én ezt? Persze, hogy nem. Milyen épeszű ember akarná? Mindegy, mert nem vagyok az.

Nem akarok tovább így élni. Se sehogy. A hasam rendületlenül fáj és ha még pár kortyot le is erőszakolok, a testem gyengül, szép lassan felélve mindent. Már maga a puszta lét fárasztó. Várom a napot, mikor nem kelek már fel. Vajon, mennyi idő kell hozzá? Két hét? Több? Kevesebb? Nekem van időm, csak múljon már el…

Nagyon fáj a lelkem. Nem, nem! Nem akarom, nem bírom már ezt! Kérlek, valaki… Haza akarok menni! Haza, egy olyan helyre, ahol biztonságban vagyok, ahol szeretnek és ahol minden nyugodt. Ez nem az otthonom.

Forró könnyeim szép lassan útnak erednek meggyötört arcomon. Összegömbölyödve térdeimet magamhoz ölelem, és próbálom csillapítani a rázkódást. Mindhiába…

Eszembe jut, hogy egy időben valamilyen betegség miatt, már nem emlékszem pontosan a nevére, csak altatóval tudtam aludni, így abból még kell lennie valahol a szobámban. Hogy hol, fogalmam sincs, de biztos, hogy van.

Nehézkesen ugyan, de valahogy mozgásra bírom fájó, elgémberedett végtagjaimat. Nem akarom tüzetesebben átkutatni a szobát, undorodom az egész helytől, de meg kell találnom, vagy begolyózom. Szerencsére, a szekrény közelébe se kell mennem, elvégre, mit is keresne ott? Bár, engem ismerve, bármi elő fordulhat. De ha nem muszáj, inkább azt a részt hanyagolnám. Az íróasztalom a legvalószínűbb hely, így hát annak feltérképezésének állok neki. Lentről felfelé kezdem el kihúzogatni a jobb szélén lévő fiókokat, feltúrva mindet, hátha megtalálom a kis pirulákat. Nem telik bele sok időbe, hogy tényleg meglegyenek.

Vajon, mennyit kellene bevennem, hogy sose keljek fel többé? Ennél a négynél biztos többet, így kár is ezen agyalni. Sürgősen kinyomom őket a csomagolásból és egyszerre bevéve a kicsi fehér bogyókat, lehúzom a megmaradt vizemet, majd visszafekszem az ágyba.

Tágra nyílt szemekkel várom a megváltó alvást. Mikor hat már? Nem érzek semmit. Csak remélni mertem, hogy azonnal el fogok tudni tőle szenderülni, de semmi. Tíz perc elteltével is pont olyan élénknek érzem magam, mint eddig. A gyógyszereknek van lejárási idejük? Egészen biztos. Mindennek van. És ha lejár egy altató, mi lesz belőle? Ahh, remélem, méreg.

Saját ordításomra riadok fel. Fogalmam sincs, mennyi az idő, milyen nap van, és hanyas évet írunk, de az egyértelmű, hogy a szobámban vagyok. És nagyon is élek, erről biztosít a testem. Fáj. Le vagyok izzadva, nem tudom, mi van velem, nem bírok mozdulni. Semmi erő nincs bennem. A fejem úgy fáj, hogy félek, bármelyik pillanatban szétrobban.

Egy hirtelen jött hányinger ránt négykézlábra, hogy legalább ne az ágyra menjen, így kifelé hajolva várom, hogy kijöjjön, aminek ki kell. Izmaim húzódnak, nem kapok levegőt, öklendezek, de semmi nem jön ki. Még nyálam sincs, ki vagyok száradva. Éppen egy másodpercre tudok fellélegezni, mire elkap a következő hullám, és gyomrom szüntelenül préseli ki magából a semmit, ugyanis teljesen üres. Utálok hányni, de az, hogy most nem tudok, talán még annál is rosszabb. Erőtlenül vetődöm oldalra, mikor már nem bírom tovább tartani magam és telefonomat meglátva, belekapaszkodok a kicsi készülékbe, valami információ reményében, ám az K.O, teljesen le van merülve. Az mégis, hogy lehet? Szinte tele volt... Mindegy, azért jó lenne tudni, mi van. Egyik kezemmel lenyúlva az ágy mellé, felhúzom a töltőt, és míg várom, hogy némi energiához jusson, a falon lévő órára pillantok. Azt legalább már tudom, hogy négy óra lesz. A fényből ítélve ráadásul tökre délután van.

Mikor végre bekapcsol ez a vacak, töménytelen mennyiségű nem fogadott hívás, üzenet és egyéb olyan dolog fogad, amire nagyon nem vagyok kíváncsi. Csütörtök van. Hogy mi?! Három napot csak így simán végigaludtam? Valami erejük ezek szerint mégis volt azoknak a bogyóknak. Klassz. Ám nincs semmi nyugtom, megint csörögni kezd, rezeg, zizeg, mindent csinál, ezért gyorsan lehúzom a töltőről. Még nincs benne annyi töltöttség, hogy bekapcsolva maradjon. Helyes. Nem vagyok kíváncsi senkire.

Álmos vagyok. Még egyszer ennyit tudnék aludni, de ekkor kopogást hallok.

- Kicsikém, ébren vagy? - hallom meg anya megviselt hangját.

- Aha - makogom, de kétlem, hogy odáig elért volna.

- Nekem ma este el kell utaznom üzleti dolgok miatt. A kicsik a mamánál lesznek, Gaku velem jön. Vasárnap térek vissza, ha minden jól megy. Ha rosszul vagy, kérlek, menj az orvoshoz. Ha kell valami, hívj, de mehetsz te is a nagyihoz, ahogy gondolod - hadarja el, és már hallom is távolodó lépteit. Jellemző. Mindig így rendezi le, ha elmegy, ami mostanában nem ritka.

Abban a pár órában, míg még itthon vannak, csak erőtlenül fekszem az ágyban. Nem láthat így anyu, nem láthat így senki. Hiányoznak az öcsik. Talán csak ők egyedül. Mit fognak gondolni, ha meghalok? Még nagyon kicsik, hamar elfelejtenek. Talán a család szégyene leszek, de nem érdekel.

Miután végre kiüresedik a kéró, elhatározom, hogy kimegyek. Nem bírom a bezártságot, a szoba látványát meg aztán főleg nem. Addig minden szép és jó, amíg csak elhatározás, ami a fejemben van, de mikor arra kerül a sor, hogy megmozduljak, bizonyosságot nyer, miszerint én már napok óta nem ettem, nem ittam és legfőképpen nem mozdultam. Mire remegő lábaimra emelkedek, kezd alábbhagyni a bátorságom. El fogok esni, fájni fog, és nem tudok majd felkelni, ezért ott fogok maradni vasárnapig.

Ilyen kilátásokkal indulok hát neki... Kinyitva az ajtót, a sötét magány fogad. Régi jó barát, most mégis kelletlen a jelenléte. Nyomasztó, lejjebb lök a magam által ásott gödrömbe. Negatív, sötét, bolond lettem. Felkapcsolva a villanyt hunyorognom kell, mert a hirtelen támadt világosságtól semmit nem látok. Csukot szemmel botorkálok a konyhába, és a csaphoz érve már minden mindegy hozzáállással hajolok be a csap alá, megnyitva azt. Csak úgy nyelem az életet jelentő folyadékot, mintha szomjamat sosem lehetne csillapítani. Nem áll messze a valóságtól. Egyetlen dolog, ami megállásra késztet, az a gyomrom iszonyatos fájása, ahogy teljesen megtelik, míg torkom még kívánna. Még el sem tudom zárni, már jön vissza, egyenesen az üres mosogatóba. Semmi más, csak színtiszta víz. Mikor már mind távozott belőlem, még egy, jóval óvatosabb kísérletet teszek az ivásra, ezúttal pohárból, mert félek, ha lehajolok, megint hányás lesz az vége. Pár kimért korty után vissza is indulok a szobámba, elvégre nincs jobb dolgom, mint csak lenni.

Ha tehetném, kiszaladnék a világból. Nem ám testi gyengeségem tart vissza csupán, de ez a fő oka annak, amiért nem teszem meg. Ha tehetném, nem tenném, nem igaz? Az ember mindig arra vágyik, amit nem lehet, amit nem szabad.

Nincs erőm, nincs kedvem, nincs semmim...

Esik az eső, ami megnyugtató némileg, egészen addig, míg el nem dördül az első mennydörgés. Vihar jön. Én félek a viharoktól. A zaj, az állapot, minden megrémiszt. Egyedül vagyok, mint azon az éjszakán. Mi jöhet még?

Kyouya az egyetlen társaságom... lenne. De nem akarom, hogy bejöjjön ide. Nem akarok vele lenni. Senkivel sem. Miben rosszabb az egyedüllét, mintha itthon lenne a családom? Semmiben. Még jobb is. Szabadabb vagyok. Ezzel áltatva magam emelkedek térdre az ágyamon és nyitom ki résnyire az ablakot, mert semmi levegő nincs idebent, a szagok meg még inkább felkavarják a gyomromat. Magzatpózba gömbölyödök az ágyon, és próbálok ellazulni, de a beszökő hideg teljesen megborzaszt. Rajta fekszem a takarómon, így esélytelen, hogy magamra húzzam.

A múlton merengek, míg be nem áll a teljes vihar. Ilyenkor mindig ki szoktam menni anyához, és a két kisöcsémmel bebújva anya ágyába tévét nézünk. Többnyire aranyos meséket, van, hogy ott is alszunk, ha nem csillapodik estig.

Emlékszem, mennyire utáltam őket, mikor megszülettek. Egykeként minden figyelem az enyém volt. Imádtak és bár nem voltam elkényeztetve, igyekeztek mindig a kedvemben járni. Nos, ez a kicsik jöttével mind megszűnt. Onnantól szinte csak ők léteztek. Legalábbis így éreztem.

Órákig kerestem az érvet, hogy miért kéne itt maradnom, igyekezve nem figyelni a viharra, mire végre elnyomott az álom.

Esik az eső, én meg az utcákat róva keresek valakit. Már mindenem teljesen át van ázva, de nem érdekel, csak az lebeg a szemem előtt, hogy megtaláljam Sugát. Tudom, szinte biztos vagyok benne, tudja, mennyire utálom most, de ezt akkor is el kell mondanom neki.

Fogalmam sincs, hol lakik, így egyetlen reményem Jin háza. Lépteimet megszaporázva indulok meg a jól ismert épület felé, és addig meg sem állok, míg el nem jutok odáig. Átjutva a kis vaskapun, a bejárathoz loholok. Ég bent a villany, egy pillanatig sem zavartatva magam, már nyitok is be.

- Hol van Suga? - mondom kifejezetten merészen, elhagyva a "hyung" szócskát is.

- Engem szólított a nagyságos? - látom meg a lépcsőről lefelé jövet, arcán egy hatalmas gúnyos mosollyal. Nem félek tőle, inkább csak idegesebb leszek.

- Hogy merészelted?! - rivallok rá, még mindig az ajtóban állva.

- Mégis, mit? - erőltet tettetett ártatlanságot képére.

- Tudod te azt jól - vicsorgom.

- Hogy jól megdugtalak, míg kicsi, vézna, gyenge tested fel nem adta? - kacag fel. - Hogy minden hezitálás nélkül tettél meg mindent, amit kértem? Ugyan, Kook, ne tagadd, te is akartad... - áll meg a lépcső aljára érve.

- A kicsi Kook fiúkról álmodik? - jelenik meg a konyha felől Jimin.

- Hát kaphat még - hallom meg Nam gúnyos nevetését a másik irányból.

- Én nem is... - kezdek veszíteni lendületemen.

- Ugyan, Kook, ne tagadd... - lépked felém Suga.

- Ha ez kell neked, mi megadjuk - tűnik fel Jimin háta mögött Tae, mire már tényleg beparázok.

Nem, ez csak egy álom. Nem létezik, ilyen tényleg nincs! Egész testemben reszketni kezdek és inkább megfordulva, futásnak eredek. Rossz ötlet volt idejönni, nagyon rossz! Hogy is gondolhattam ezt komolyan? Én nem ilyen vagyok!

- Ne menekülj a sorsod elől! - kiált utánam Nam, mire akaratlanul is hátrapillantok. Suga, Jimin és Tae mögöttem szaladnak. Hajt a félelem, ám még az sem tudja legyőzni csődöt mondó tüdőmet, fájó lábaimat és sajgó szívemet. Mit tegyek? Hol a kiút?

- Ácsi! - ugrik elém Jimin, mire megrökönyödve hátrálok kicsit. Nem láttam, honnan jött, azt hittem, mögöttem van! Megfordulok, hogy szembenézhessek a többiekkel is, kik már kifejezetten közel vannak hozzám.

- Eddig olyan nagy volt a pofád... Na, mi történt? - tárja szét karjait Suga.

Szakad az eső, ég a szemem, de nem tudok sírni. Megint meg fog történni! Megint fájni fog! Csak most háromszor olyan rossz lesz.

- Ne aggódj, kíméletesek leszünk - nyúl a karomért V, én meg szorosan összezárva szemeimet, várom, aminek jönnie kell.

Egy határozott, hideg, nedves szorítást érzek karomon, mire felkiáltok, és szemeim kinyitva rántom magam oldalra, hogy ne érjen el. Világos van, így tisztán látom Taehyung megilletődött tekintetét. Vizes haja homlokához tapad, végigcsepegtetve ágyamat, amin félig térdelve, kinyújtott kézzel megállt a mozdulatban. A falhoz lapulok, alig bírok mozogni, minden erőmre szükségem van ehhez.

- Kérlek, ne... - bukik ki belőlem a zokogás. Halk, élettelen hangom még engem is meglep. Mikor volt, hogy utoljára megszólaltam? Lényegtelen. Nagyon félek, hogy elkap, és ő is azt teszi velem... Senki más nincs itt, de akkor is tisztán érzem legbelül azt, amit akkor.

- Mi? - kerekednek el szemei, és látva félelmemet, hátrébb húzódik.

- Menj el - könyörgöm, összehúzva magam.

Tekintetével végigméri testemet, melyet csak egy póló és egy boxer takar. Ám nem fenyegetően, inkább kíváncsian. Percekig csak néz, míg én próbálok a valóságba kapaszkodni, hogy már ébren vagyok, de ez csöppet sem nyugtat meg. Mit keres Tae a szobámban, és hogyan?! A vihar nem enyhült, kegyetlenül dörög az ég és villámlik odakint. Tisztán behallatszik, ahogy a szél tépi, töri, ropogtatja a fákat.

- Jungkook, mi történt veled? - mozdul felém, mire hisztérikus sírásba kezdek. Nincs már hova bújnom, megint a falhoz préselődtem. Olyan hülye vagyok! - Mi a baj? - rúgja le cipőit, és mászik fel az ágyra, törökülésben helyet foglalva, de nem ér hozzám. Egy nagy párnát húzok magam elé, és átkarolva szorítom erőtlenül testemhez. - Miért félsz tőlem? - kérdezi teljesen higgadtan, kezeit ölében pihentetve. - Sosem bántottalak - nyúl felém, de én elhúzódok, amennyire csak lehet. Nem, ne érj hozzám! Ordítanék, ha tudnék, de jelenleg megszólalni sem megy. Na meg eleve, mit mondanék? Nevetségesen hangzana most tőlem bármi is. - Kook, mondj már valamit! - térdel fel és nem törődve sírásommal, átölel engem, szorosan magához vonva. Hangosan nyüszíteni kezdek, de nem telik többre tőlem, valami ijesztően rossz sípolásnál, és erőtlenül ütögetem hátát öklömmel, mit sem használva. - Add ki, csak adj ki mindent... - hajtja fejét nyakamba, mire kezeim erőtlenül hullanak mellém és feladva minden védekezést, csak zokogok. Minden szívverése biztonságot áraszt számomra, mégsem tudok bízni benne. Időbe telik, mire eljut a tudatomig, hogy Tae nem fog bántani.

Ahogy megnyugszom, el is enged, mire én eldőlve az ágyon, nézem, ahogy visszahelyezkedik törökülésbe. A könnyeim ugyan már nem hullanak, de remegésem nem hagy alább, ami főleg a hidegnek köszönhető, meg immár átázott pólómnak. Az ablak felé sandítok, hogy jól sejtem-e, tényleg nyitva van, mire Tae is odanéz és kicsit felemelkedve, átnyúlva felettem becsukja azt.

Felém nyúl, ujjait tincseimbe vezeti, mire én reflexből elrántom a fejem. Felfogva, hogy nem akarom, hogy hozzám érjen, visszahúzza kezét és csak némán figyel. Annyi kérdésem lenne, de se erőm, se bátorságom feltenni őket. Tíz hosszú perc elteltével ő szólal meg először.

- Hol van Yoongi hyung? - mondja ki az egyetlen nevet, amitől újra úrrá lesz rajtam a rettegés és megállíthatatlanul útnak erednek könnyeim. - Kook, mi a baj? - esik kétségbe, de nem mozdul, amiért felettébb hálás vagyok most neki. - Bántott téged? - vezeti tekintetét jobb felkaromra, amit magam mögé rejtek, hogy ne lássa a sebeket és a foltokat. Hiába, mindenhol ilyen vagyok. Lassan, de határozottan megbillentem a fejem. Bántott? Határozottan, de nem ezt a szót használnám rá. - Megvert? - mire nemlegesen bólintok. - Akkor? - Oldalra pillantok. Nem akarom, hogy lássa, amint a szívem megint ezer darabra esik. Nem akarom, hogy tudja. Nem akarom, hogy itt legyen. Miért fontos ez most? Mondjuk, mit veszíthetek, ha elmondom? Tök mindegy. Már minden... - Kook, ne csináld. Tudnunk kell. Már lassan egy hete nincs meg! - Hangjából kiérződik a türelmetlenség.

- Én... - mustrálom még mindig a plafont. - Engem... - Nem. Nem tudom kimondani.

- Téged...? - biztat folytatásra. Rávezetem megtört tekintetem, és mélyen a szemébe nézve, próbálom megérteni, hogy mi van a fejében, mire arca teljesen elborzad. - Megerőszakolt? - hűl el, mire aprót bólintok. Nem is értem, hogy jutott ilyen hamar erre a következtetésre, elvégre nem mindennapi dolog, hogy ilyet tesz egy fiú egy másikkal. Vagy talán mégis? - Istenem, Kook, és erről tud még valaki?

Már ő is remeg. Megrázom a fejem, mire hirtelen felpattan.

- Megölöm - sziszegi és már menne is, de elkapom a kezét. Megtorpan, ám nem azért, mert olyan erős lennék, csupán... nem tudom, miért. Elvégre sokkal erősebb nálam.

- Kérlek, ne...

- De miért?! - fordul ingerülten egész testével felém. - Megérdemli!

- Nem szeretném - sütöm le szemeim és engedem el.

- Jó - adja meg magát. - De akkor ma nálam alszol!

- Mi? - képedek el. - Nem. Nem! NEM! Teljességgel ki van zárva - rázom kezeimet, nyomatékosítva mondandómat.

- Kook, tőlem nem kell tartanod - hajol közelebb, mire újra a falhoz hátrálok. - És anya gyerekorvos, segít rajtad.

- Nem akarom, hogy bárki is segítsen rajtam. Én már nem… - összepréselt ajkakkal nézek fel rá.

- Jó, erre visszatérünk később. Most viszont nem maradhatsz egyedül itt napokig!

Ebben az egyben talán igaza van. Nem akarok itt lenni. Minden arra az estére emlékeztet. Nem mintha máshol nem így lenne. De, hogyan bízhatnék meg Taeban? Jó, ő sose tett semmi rosszat ellenem, de akkor is… nem tudom, mi tévő lehetnék. Merjek kockáztatni? Mondjuk, mi vesztenivalóm van már?

Egy apró bólintással adom tudtára, hogy benne vagyok, mire végre megnyugodni látszik, és előkapva telefonját, elkezd benne pötyögni.

- Hívom Jint, addig szedd össze, amit hozni akarsz.

- Ne! Azaz… kérlek, ne hívd fel Jint. Nem szeretnék vele találkozni.

- Hah, jó. Akkor hívom anyát, de valahogy akkor is haza kell jutnunk, így kell egy kocsi...

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts