Suga: Remorse

Nem mondanám magam rossz embernek, ám kifejezetten jónak sem. De ki igen?

Rengeteg mindent éltem meg, egész fiatalon. Olyanokat, amit egy átlag gyereknek sosem szabadott volna, de talán még felnőttként sem. És, hogy mi vezetett azokhoz? Saját makacsságom és hajthatatlan vérem. Átlagos családba születtem, aggódó szülőkkel, szeretetteljes otthonba. Én mégis a szabadságra vágytam. Reggeltől estig kint lógtam az utcán, megtapasztalva mindent a saját bőrömön. Nem tartott vissza semmi, nem hallgattam senkire. Hiába édesanyám kérlelése, hiába édesapám szidása, engem nem lehetett bezárni. És, hogy megbántam-e? Nem. Keménnyé és tapasztalttá váltam. Mint mindennek, természetesen, ennek is vannak hátulütői. Nem ismerve se törvényt, se szabályt, se korlátokat, az alvilág mocska voltam. Egy a sok közül.

Míg nem jött Jin, és össze nem kapart abból az állapotból, ahol még embernek sem merhettem nevezni magam, és színt vittek az életembe a bandával együtt. Természetesen, igazi valómat ez sem nyomta el, ám végre lettem valaki. Végre tartozhatok valahová...

Az alkohol mindig is közeli barátom volt, ellentétben a mértékkel, amivel sokszor elkerültük egymást. Most sem történt ez másként. Rég nem történt ebből baj, Jin mindig ügyel is rá, így most sem kellett aggódnom emiatt. Hát, rosszul tettem.

Mikor az új maknae közölte, hogy hazamegy, késztetést éreztem, hogy én is lelépjek. Már ártott a poshadt levegő, valamit tennem kellett, hogy rendbe szedjem magam. Enyhén szólva is kanos voltam, ezzel meg mit tudnék kezdeni egy csapat fiú között?

Hazafelé csak gyűlt bennem a feszültség, amin nem segített Jungkook félénk viselkedése sem. Mindig ilyen. Kurva idegesítő! Szinte az arcára volt írva, hogy szörnyetegnek tart.

Egy csinos, fiatal nőt sodort velünk szembe az éjszakai szellő. Mondjuk, olyan állapotban mindegy volt már nekem a kora, vagy kinézete, csak fel akartam szedni. A csajozás mindig az erősségeim közé tartozott, ám most a szerencsém elhagyott. Érthető is, a kapkodás és enyhén beállt állapot biztos rohadtul megnyerő tud lenni, csak nem ilyenkor. Ennek meg is lett az eredménye. A csaj úgy lépett le, mint akinek az életét mentették meg. Mondjuk, ez nem áll távol a valóságtól, de míg bele nem egyezik, tuti nem tettem volna semmit. Azt viszont simán elértem volna, hogy meglegyen az engedélye. Ám nem, elszalasztottam, mert egy béna pöcs vagyok!

Azonban a kicsi Kook, mint lehetőséget, tálcán kínálta magát azzal, mikor felajánlotta, hogy aludjak nála, úgysincs otthon senki. Hogy milyen indítattásból tette, örök rejtély marad számomra, de már annyira nem voltam magam, hogy vissza tudjam utasítani.

Így történt az, hogy most itt állunk és várom, hogy végre kinyissa az ajtót.

- Érezd magad ottho... - kezdené sablon szövegét, de én már nem bírom. Lábbal berúgva magam mögött az ajtót, ráfogok a nálam magasabb, ám százszor törékenyebb fiú vállaira, és a falnak nyomom. Nehezen, de be kell vallanom... valahol aranyos ez a... fiú? Tök mindegy, mi ő. Csinos arca van, nem túl nőies, de formás alakja egyenesen hívogat. A hangja is vékony, magas, kicsit sem illik egy férfihoz. Már csak a kíváncsiság, ahogy a nevemet nyögi... Minden az ellen szól, hogy pasiból lenne. Akkor nem bűn megdugni. Vagy mégis? Nem tudok rendesen gondolkodni, valami hatalmas gát van ép elmém és cselekedeteim közt.

Utolsó erőmmel próbálok önmagamba kapaszkodni, és megragadva a srác csuklóját, berángatom a szobájába, hol végül elengedve támaszkodom meg az ajtón. Ha lenne bennem annyi, rárivallnék, hogy tűnjön el, meneküljön az ablakon, vagy tegyen amit akar, csak fusson, minél messzebb, de nem, annyira már nem vagyok önmagam... megint nem vagyok ember. Ő csak áll és néz rám ködös tekintetével, nem érti a helyzetet, nincs benne annyi élni akarás, hogy felfogja, ez nem a bámészkodás ideje, rohadtul, de el kéne innen tűnnie.

Ostobán dönt és, mint akit sarokba szorítottak, elhátrál a szekrényig, ezzel állati ösztöneimet ingerelve, miszerint most azonnal szedjem szét. Megindulok felé, végig önmagamat marcangolva, meggyőzni beteg elmémet, hogy most azonnal hagyjam abba, lépjek le, míg még nem késő, de nem, innen már nincs vissza út. Megállok előtte, és egyik kezemmel finoman végigsimítom bal karját, ami még felsőjén keresztül is tisztán érezhető, milyen törékeny. Ahj. A picsába! Egy mozdulatomba telne kettétörni.

- Térdelj le - mondom, még mindig magammal küzdve.

- Tessék? - értetlenkedik, mire elveszi az eszemet. Mi az, hogy nem ért két ilyen egyszerű szót? Így is hatalmas önuralmamba telik, hogy nem teszem azonnal a magamévá, ő még tököl is.

- Nem hallottad? - emelem feljebb a hangom, mire összerezzen. - Térdelj! - nyúlok nyaka mögé, és haját megragadva lerántom. Szinte semmi erőfeszítésbe nem telik, ő már a földről néz fel rám. Ajsh, annyira egyszerű!

Leguggolok hozzá, hogy egy szintben legyünk, majd végig arcát vizslatom, míg nyakához hajolok. Nem ellenkezik, nem mozdul, még levegőt sem vesz. Apró puszikkal kezdem, ám hamar átcsap valami egészen másba. Puha bőre szinte könyörög a foltokért, és ki vagyok, hogy én ellent mondjak neki? Minden igyekezete ellenére fájdalmasan felnyög, ami még inkább lázba hoz. Nem tudok megálljt parancsolni, akarom, méghozzá most azonnal! Ám, ahogy gyenge, remegő kezei mellkasomra tévednek és megpróbál eltolni magától, elkap a dühroham, és bár azt terveztem, kíméletes leszek vele, ez szinte köddé vált.

- Mi a faszt képzelsz?! - ripakodok a kicsire, és már lendítem a kezem, ami nagy csattanást kísérve ér arcához. Félj tőlem… rettegj! Nem érdekel, csak add meg magad. Nem mintha lenne más választásod…

Újra neki indulva a dolognak, most ajkait veszem célba, ám még mindig nincs eléggé megtörve, fogait összeszorítva próbál védekezni ellenem. Mindenképp azt akarja, hogy durván bánjak vele… Ráharapva puha párnáira, feljajdul, így már meg is nyertem bebocsátását. Nem érdekel, hogy nem viszonozza, nekem attól még jó. Talán lelkileg könnyít rajtam. Vagy csak hiányzott már az érzés. Nem tudom, de tényleg élvezem.

Míg számmal övét térképezem, kezeimet felsője cipzárjára vezetem, és némi ügyetlenkedés után meg is szabadítom tőle. Most, hogy ez sincs köztünk, ledöntöm a földre, és fölé magasodva lopok tőle még fél percnyi élvezetet, közben kezemet “véletlen” pólójába vezetve. Felülök, hogy könnyebben hozzáférhessek.

Míg pólóját húzom le róla, ő csak meredten bámul ki az ablakon, leszarva, hogy mi lesz vele. Ez ám a hozzáállás. Vajon, mi járhat a fejében? Ennyire nem érdekli? Mindegy neki, hogy magamévá teszem, vagy sem? Azért ezt nem nyelem be…

Hát, ha neki oké, akkor nekem is. Most erre, mit léphetnék? Felállok, és kicsit durvábban, mint terveztem, de felsegítem a földről, és már gombolom is kifelé nadrágját, csak, hogy minél előbb meglegyünk. Eddigre azt reméltem, hogy legalább egy kis izgatottságot ki tudtam belőle csalni, de a farka olyan lankadt, mint ahogy született. Szokott ez játszani magával? Nekem nagyon nem úgy fest… Mindegy, jobb is, hogy nem áll, az tuti lelombozott volna, főleg ha még nagyobb is lenne.

Teljesen levetkőztettem, eddig oké, de most hogyan tovább? Kell lennie valami kötélnek, vagy bárminek ebben az istenverte szobában, amit tudok használni.

Otthagyom, az az ostoba meg megint nem mozdul, így már le is szarva, mit csinál, csak arra koncentrálok, hogy megtaláljam, amit keresek. Rohadtul szédülök, így minden kezembe akadó dolgot, ami nem hasonlít rá, csak félredobok, nincs kedvem tökölni ilyenekkel, mikor végre megpillantom. Egy nyakkendő. Nem pont erre számítottam, de ez is megteszi.

Megint nem rám figyel, így szinte észre sem veszi, mikor visszaérek. Mégis, mi a faszom jár a fejében?! Annyira idegesítő, hogy nem látom! Miért nem menekül, miért nem küzd? Ki ő egyáltalán? Nem szabad erre gondolnom, mert még a végén megsajnálom. Mondjuk, az már így is közrejátszik, mert, ha nem sajnálnám kicsit, már rég… Mindegy. Szép lassan…

- Ne ficánkolj - egyenesítem ki ezt a szart.

Két vékony csuklóját megfogva hátravezetem őket, és alaposan megkötözöm, hogy még véletlen se tudjon szabadulni. Nem durván, csak, hogy jól fogjon. Mégis meglep, hogy elkezd sírni. Láttam már ilyenkor, el tudom képzelni az arcát, ezért inkább oda sem nézek, csak hátrálva tőle, megint térdre rántom, közben elővéve szerszámom. Megcsapja a hűvös levegő, mitől rándul egyet, majd felfogva, hogy végre nem akadályozza semmi, teljes méretére növi ki magát.

- Ha rá mersz harapni, biztos lehetsz benne, hogy az életedbe nem állsz föl többé - figyelmeztetem, péniszemet ajkaihoz nyomva, mire felsír, de nem tud meghatni, csak kíméletlenül behatolok. - Szopj! - utasítom, minek eleget téve már el is kezdi. Látszik, hogy sose csinált még ilyet, valami hihetetlen ügyetlen a srác, de nem is csoda… Én se csináltam, és nem is tervezem soha.

Gondoltam, kedves leszek, és segítek, ezért hajába markolva, hosszasan farkamra húzom, hogy érezze, mennyire kéne is lent lennie, mire öklendezni kezd. Menthetetlen… De máris jobban tetszik a dolog.

- Szívd!

A meleg, nedves közegtől jóleső borzongás fut végig gerincemen, még nagyobb káoszt okozva ezzel agyamban, de nem bánom, ha ez az ára, sosem állok meg.

A fiú tűr és próbál megfelelni, ami valamilyen szinten aranyos, de engem jobban felizgat, mikor látom a szemében a félelmet. Alapesetben mindig idegesít, elvégre sosem adtam rá okot. Hát, most már jogosan fog tartani tőlem… Ugrok, amint bajba kerül, és még engem tart szörnyetegnek.

Egy nagy sóhaj kíséretében élvezek el, egy pillanatig sem gondolkodva, hogy hova menjen. A ficsúr szétnyílt ajkakkal, szájában a fehér folyadékkal, könnyes szemekkel néz fel rám. Szívszorító látvány… Nem! Miket gondolok! Nem szabad, mert még a végén elengedem, pedig ennyi még korántsem elégített ki teljesen.

Megunva ezt a szenvedő ábrázatot, lenyelésre utasítom, de erre már nem mozdul, csak néz még mindig. Mielőtt tényleg feladnám, ujjaim megint tincseibe vándorolnak és egy határozott mozdulattal hátrarántom a fejét. Remegő állkapcsából kiszökik váladékom, amitől egy pillanatra elkap a hányinger.

- Még nem végeztünk - tájékoztatom mögé sétálva, és előre lököm, hogy ne kelljen látnom ezt az egészet, amit leművel.

Homorított háttal, földön lévő fejével pucsít előttem, így gondoltam, meglepem, és már dugom is be első ujjam, koppig, amíg bírom, mire felüvölt, teljesen ráfeszülve egyetlen benne lévő végtagomra.

- Á~ Hyung, kérlek, ne! - Hyung? De cuki… Annyira udvarias, ártatlan és tiszta. - Segítség! - ordítja el magát, már, amennyire tőle telik. Nem valami hangos, és pont leszarom, ki hallja meg, de az én fülemet nagyon bassza.

- Kussolj, vagy nem leszek kíméletes! - sziszegem, még két ujjamat társítva az előzőhöz. Örüljön, hogy egyáltalán bajlódok a tágítással, és nem húzom fel őt azonnal.

Hezitálás nélkül kezdem el mozgatni benne ujjaim, mire érzem, hogy megremeg a visszafolytott sírástól. Ugyan. Ez még semmi. De ha még egyszer elkezd kiabálni, esküszöm, a fejére húzok valamit, mert így is majd szétrobban a koponyám.

Szétfeszítve az ujjaimat, várok pár másodpercet, de nem bírom tovább, kihúzom, mire látszólag teljesen megkönnyebbül, míg be nem nyomulok kőkemény merevedésemmel. Mint holmi bántalmazott kutya, úgy nyüszít. A magas hangtól zsong az agyam, kezdek rosszul is lenni, de nem állok meg, egyszer csak elmúlik…

- De kurva szűk vagy, lazíts már! - fogok két kézzel csípőjére, hogy teljesen magamra húzhassam.

Ingerel a meleg és nedves közeg, de nem tudok mozogni, erősen szorulnak rám az izmai. Fél kézzel elengedem, és előrébb hajolok, hátha tudok kicsit segíteni neki. Apró puszikkal kezdem, de megint hamar átcsap harapásba. Mint egy vadállat, jelölöm végig hófehér bőrét, a birtoklási vágyam sosem volt csekély. Ezzel azonban mindent elértem, csak azt nem, hogy lenyugodjon. Nem akarom bántani, mondjuk, ez nekem is a legjobbkor jut el a tudatomig. Megint hülyeségeken jár a fejem. Csak le kell rendeznem, és jól van…

Felegyenesedek, hogy végre nekikezdhessek, amire várok már egy jó ideje, nem törődve azzal, hogy még mindig mennyire szorít.

Az érzés teljesen elveszi a maradék józan ítélőképességemet is, ám ezen a ponton már semmi nem számít. A fiú reszket. Direkt nem gondolok a nevére, amitől persze nagy betűkben ott villog a szemem előtt, de megtanultam már, hogy ilyenkor nem szabad, mert fenn áll a veszélye, hogy kötődni fogok hozzá. Nem csináltam sose ilyet ezelőtt, és nem is terveztem, de ezek alap szabályok. Mondjuk, már megszegtem belőle párat. Rohadtul nem egy ismerőssel kellene ezt! Már mindegy…

Már érzem, hogy közel a csúcs, így nem hezitálok, pár erősebb döfés után megtöltöm pici testét.

Kihátrálok, és felállva ott hagyom. Elsőnek magamat intézem el. Zsebemből előkapva egy zsebkendőt, letisztítom péniszem, amit nagyban nehezít, hogy ő figyel engem. Minden olyan gyors, már követni se tudom az eseményeket, ám vágyam még mindig nem csillapodott. Nem értem, mi van velem, de elmúlhatna már!

Nem húzom össze a gatyám, elvégre még nem terveztem megállni. A kendőnél fogva talpra rántom a srácot, mire felordít a fájdalomtól, ahogy kezei hátrafeszülnek. Tényleg elég kis gyengécske…

Eloldozom, és megfogva az ágyig hátrálok vele. Míg egyik kezemmel önmagamat izgatom, másik levándorol formás, puha fenekére. Sose gondoltam volna, hogy egy csávó segge így lázba tud hozni, de mivel nem vetem el a változatosságot, csak kiélvezem a helyzetet.

- Gyere ide - húzom közelebb és nem várva rá, egyik lábát felrakom az ágyra és teljesen magamhoz vonom, mitől kénytelen a másikat is felrakni.

Nincsenek felesleges szavak, nincs időhúzás, jógyerek módjára engedelmeskedik. Ahogy fölém magasodik, édes, ám férfias illata akaratlanul is elmémbe issza magát. Talán ez az egyetlen pasis dolog rajta, ezen kívül tök csaj, szerintem.

Remegő lábakkal, lassan ül férfiasságomra, de én már most elvesztem az eszem. Csípőjére markolva magamra rántom, ameddig csak bírom, húzom ölembe.

Fájdalmában és talán, hogy meg tudja tartani magát, vállaimba kapaszkodik, amitől olyan meghittszerű lesz a hangulat. Pont, amit el akarok kerülni. Jó lenne, ha nem érne hozzám, de ezzel nem tudok mit kezdeni.

Mozgatni kezdem magamon, de mivel ő nem nyújt valami nagy segítséget, hamar belefáradok. Kényelmes magasságba emelve, figyelmeztetésképp kicsit megrántom, hogy maradjon így, majd elengedve őt, hátam mögött megtámaszkodom. Annyira szerencsétlen! Mozgásba kezdek én, heves tempót diktálva, nem törődve semmi mással, csak, hogy ne menjek el azonnal. Annyira nehéz, ha így néz rám. Innen pont jó látom az egész testét. Tele van sebekkel, melyekből szivárog a vér, de nem vészes, apró sérülések. Puha bőrén már most látszik pár kisebb folt. Szemei teljesen vörösek és fájdalomtól ködösek. Fejét lehajtva akad benne a levegő, már nagyon szenved. Lehet, mégsem olyan gyenge, ha ilyen jól tűr? Most tört meg teljesen, de hangja még így sincs.

Én szégyentelenül hallatom magam, tökre leszarom, ki hallja, mondjuk, elméletileg senki. Az ilyen apróságok sosem számítottak.

Sajnos, pár percnél nem tartott tovább ez a menet sem, az alkohol teljesen leszívta az erőmet. Ám ez nem jelentette a dolgok végét, szinte semmit nem lankadtam. Megragadva a srácot, megfordulok, magam alá gyűrve, és egy kényelmes pózt felvéve, ugyanolyan vadul ostromolni kezdem.

- Én nhem… bírohmh… márh…- lihegi fáradtan, pedig egész végig semmit nem csinált.

- Leszarom - mordulok rá.

Tényleg nem csinált semmit, még segíteni se próbált, ami, mondjuk, érthető, de akkor miért ő van így kifulladva? Ahelyett, hogy megpróbálná élvezni, csak tiltakozik.

Amennyire csak bírom, gyorsítok a tempón, mire érzem, hogy minden izma elernyed. Kíváncsian pillantok le rá, mire látom, hogy a fiú nincs magánál.

A pánik olyan gyorsan uralkodik el bennem, hogy szinte azonnal elmegy a kedvem mindentől, és kihúzódva belőle teszem remegő kezem a szája elé, hogy megbizonyosodjak róla, él-e még? Szerencsére, lélegzik. Ahh, ez szuper, de most mit tegyek?

Ki kéne rá hívnom a mentőket, de akkor azonnal lebukok.

Míg rendbeszedem magam, próbálok valami tervet kiötölni, de amilyen állapotban most vagyok, tökre nem jut eszembe semmi értelmes.

Csak remélni tudom, hogy nem lesz semmi komoly baja, de otthagyva, kilépek a szobából. Az előszobában kutyája azonnal megindul felém, morogva, hörögve, felálló szőrrel.

- Neked meg, mi a fasz bajod van? - nézek le rá, de ő elkezd ugatni. Folyamatosan ugrál és nekem veri a port. Így is eléggé fáj a fejem, hát még ez… Nem próbál megharapni, tudom, hogy nem is fog, elvégre csak egy kutya… ráadásul, pont az övé… Persze, ez nem zárja ki, de érzem, hogy nem fog. - Takarodj! - rúgom arrébb az útból, mire nyüszítve, hörögve ugrik egyet, de ugyanúgy folytatja. Nem! Nem szabad bántanom!

Ahh, köcsög kutya…

Kirántom az ajtót, és hátra sem nézve vágom be magam mögött. Legszívesebben elkezdenék szaladni, ám túlságosan émelygek hozzá, valamint elég feltűnő is lenne a dolog, még ha én úgy is hiszem, hogy nincs itt senki.

A hűvös levegő egykettőre kijózanít, és megborzongva húzom összébb magam.

Nagy léptekkel haladok hazafelé, mire eszembe jut valami lényegesen számottevő dolog. Haza? Ott lenne az első, ahol keresne a rendőrség… vagy a banda. Jézus isten, mit tettem?

Hirtelen iránytváltva fordulok be a legközelebb útba eső kis utcán, és egyenesen a falu széléig rohanok.

Nem tudom, egyszerűen lehetetlen felfognom bármit is az utolsó 3 órából. Egyedül kell lennem, az a minimum, hogy most világgá megyek. Na jó, ha világgá nem is, minimum eltűnni az emberek szeme elől.

És Jin… Jin mit fog gondolni rólam, ha ez kiderül? Ő tényleg ismer engem. Illetve csak ismert. Már magam se tudom, ki vagyok. Megráz a felismerés, ahogy nem ostromolja már elmémet a vágy.

Utam a közeli kiserdőbe vezet, ahova gyermekként rengeteget jártam. Most valami mégis megáljra késztet. A mohával benőtt, magas fáklakta hely szinte teljesen ismeretlenül fest, amin csak tetéz a szegényes fényerősség. Minden sötét, két méternél nem látok beljebb. Többnyire, azt hiszem, nem félek semmitől, ám most mégis megfordul a fejemben, hogy letáborozok itt a szélében, legalábbis reggelig. Úgysem jár errefelé egy lélek sem, hiába vannak még elvétve házak, mindenki tart ettől a helytől. És mi van, ha eltévedek a sötétben? Ha örökre bentrekedek? Akkor legalább megkapom, ami jár.

Tenyerem alsó felével sajgó homlokomra ütök, és bevetve magam a homálylepte erdőbe, csupán emlékeimre hagyatkozok. Nem tudok eléggé sietni, mert így is ingatag járásom közben majdnem minden szembejövő fát levállalok, a kiálló gallyakról nem is beszélve.

Legalább másfél órán keresztül bolyongok, már lassan teljesen feladva, hogy még valaha élve kijutok innen, mire megpillantom a kis dombot. A nap rohamosan világította be egyre jobban a helyet, ám ennyire lentre még nem ért. Szörnyen ki vagyok fáradva. Ha nem találok ide hamarosan, lefeküdtem volna simán a földre, és aludtam volna. Mondjuk, a helyzet így sem sokkal jobb.

Az utat már teljesen benőtte a gaz, a kis kunyhó ajtaján meg mindenféle kúszónövény futott. Felrántva a korhadó faszerkezetet, lépek beljebb az alig ötször öt méteres helységbe. Minden olyan kicsi! Egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy rossz helyre jöttem, de nem, ez az én eldugott kis házam!

Illetve valakié nagyon régen még biztos volt, de mióta először voltam itt, rajtam kívül senki nem járt. Az a kis matrac is, melyre most semmiképp sem feküdnék az állapota miatt, az én kezem által került ide. Mikor egyedül akartam lenni, vagy menekültem a hétköznapi gondok elől, mindig ide jöttem, akár éjszakákra is. Sosem hoztam az én rejtekhelyemre senkit. Viszont, most mégis vendégem van. Nem is egy, minimum négy, ha nem több. Bár az ajtó be volt csukva, de az ilyen kis dögök bárhol be tudják préselni magukat. Az “ágy” sarkában, a falhoz lapulva ugyanis egy macska fialt le nekem, aki jelenleg is szoptatja az alig pár hete születhetett kölykeit. Szuper. Utálom az állatokat…

Olyan hihetetlen kimerült vagyok, hogy le se szarva semmit, levetem magam a poros földre, és nem telik két percbe sem, mire elnyom az álom.

A felébredés kellemesebb, mint számítottam rá, és ez teszi igazán rosszá. Meredten bámulom a pókhálók által benőtt, gerendás falat és mozdulatlanul tűröm, ahogy elém tárul minden, ami miatt jelenleg itt vagyok. Komolyan a zsernyákoktól félek? Dehogy is!

A másnaposság nekem nem szerepel a szótáramban, mióta két teljes hónapig voltam valamelyik évben részeg. Olyannyira hozzászokott a szervezetem, hogy szinte lehetetlen annak lennem.

Nem tudom, hány óra van, milyen nap, vagy egyáltalán milyen napszak. Nem tudom, hol a telefonom, de nem is igazán érdekel.

Bele sem gondoltam a következményekbe. Én megerőszakoltam egy fiút. Én! Egy fiút! És ha ezek nem lennének elég súlyos tényezők, egy bandatagot. A legfiatalabb, akinek óvását Jin a lelkemre kötötte, míg a srác a kórházban volt. A két kölyök, Tae és Jimin, akik néha… sokszor, elég idegesítőek, de őket is… kedvelem? Ahh, mindegy. A lényeg, hogy beilleszkedett már, elég nehezen, erre jövök én! Jaja, megint én. Mindig mindent én… De persze, csak ami bármi rosszhoz köthető.

Utálom magam, talán most jobban, mint eddig valaha. Miért tettem ezt? Miért pont vele? Szinte magam előtt látom, ahogy szenved és sír. Nem értem, mi késztetett engem eme dolgok megtételéhez, de bármi is, át akarom érezni legalább egy kicsit, amit neki el kellett viselnie.

Indulatból vágom jobb kezemet a földnek, mire megreccsen alatta a fa. Fájni fáj, de nem eléggé. Lassan felülök, és körbenézek magam körül, valami alternatívát keresni problémámra, mire bevillan, hogy mi is kell nekem.

Mindig is elítéltem az emosokat, vagy miket, szerintem undorító, felesleges, figyelemhajhász dolog, amit csinálnak, most mégis zsebembe nyúlok bicskámért, hogy megtegyem azt, amit sosem hittem volna, hogy egyáltalán fontolóba veszek.

Nem akarok szándékosan meghalni, azért nem őrültem meg… még. Csak szenvedni, érezni a kínt és bűnhődni.

Rányomom a kés élét bal csuklóm belső felére, és várok. Várom az erőt, a bátorságot, az akaratot, hogy megtehessem. Mivel érdemeltem ezt ki? Arra nincsenek szavak. És ő mivel érdemelte ki? Na igen… ezért kell megtennem. Behunyom a szemem, és most szándékosan idézem fel őt embert megszégyenítő helyzetben. Hirtelen világos lett nekem rengeteg apró részlet, amivel tudatni próbált velem dolgokat, és amik hatására be kellett volna fejeznem. Elájult. Jungkook elájult a fájdalomtól, amit okoztam neki! Minimum ezt kell megoldanom valahogy.

Megrántom az eszközt, és szinte azonnal áradni kezd belőlem a vér, de nem érzek semmit. Ez most komolyan a valóság? A meglévő mellé húzok még három csontig hatoló vágást, mire az elsőt érezni kezdem. Fáj, de nem érzem elviselhetetlennek. Inkább… jónak? Ahogy egyre intenzívebb az érzés, úgy élvezem én is egyre jobban. Hátravetett fejjel ülök mozdulatlanul és várok valamit, de még én sem tudom, mit. Ahh, annyira hülye vagyok. Miért élvezem ezt? Fájnia kéne… kegyetlenül.

Félve pillantok le a karomra. Vér… Ennek nem kellene meglepnie… de ilyen mennyiségben, nem jósol túl bíztató jövőt. Várom már, mikor jön be valaki, és adja át a világ legostobább emberének járó díjat.

Nézzük csak, mit tettem:

Felvágtam az ereimet, melyekből annyi vér jutott most felszínre, amennyit nem is tudtam, hogy egyáltalán tartalmaz a testem.

Felvágtam az ereimet az erdő közepén, tök egyedül. Azaz nem kellett volna hozzá segítség, de így most mit is tehetnék, ha akarnék? Merthogy…

Felvágtam az ereimet, úgy, hogy még telefon sincs nálam.

Felvágtam az ereimet, miközben senki nem tudja, hol vagyok.

Yoongi, megérdemled, hogy itt dögölj meg ebben az istenverte viskóban!

El kell kötnöm, ha nem akarok ténylegesen elvérezni. És mivel nem ez a célom, mást nem találva, azaz de, csak az mocskos, meg minden, leveszem pólómat, és sebemre csomózom. Szédülök, és ha eddig nem fáztam eléggé, na most…

Apró, nyivákoló hang zökkent ki, mire hátrafordulok a zaj forrásai felé. Visszatérve a nagy vörös patkány, már fekszik is a kis undi izékre, mik emiatt ordítanak. Macskaeledel lesz belőlem. Hát, ettől nem lettem nyugodtabb.

Lássuk, mit tanultam az életben maradásról. Tűz. Szükségem van tűzre. Száraz fa van. Papír is van. Tűz az nincs. Azaz, de van. Benyúlok az öngyújtómért farzsebembe és lecsekkolom, hogy működik-e. Pipa. Tűz is van.

A vérveszteségtől, ha lehet, még szarabbul vagyok, mint tegnap. Vagy tegnap előtt. Vagy ma. Vagy nem tudom…

A nap sietősen halad lefelé az égen, így nekem is sietősre kellene fognom. Kellene...

Ingatagul lábra tornázom magam, és kimegyek. Ahh, szomjas és éhes vagyok. Ha lenne mit, sem ennék itt. Se sehol. Nem akarok. Nem tudom, miért. Csak nem.

A kis érhez már emlékezetből jutok el, és kezeimmel kis tálat alkotva várom, míg megtelik a jéghideg vízzel, hogy ingyen torokgyulladást szerezhessek tavasszal. Külön tehetségem van már a baromnak levéshez.

Nem kímélve fájós kezemet, összehordok minden kőtörmeléket egy kis körbe és száraz gallyakat, régi újságok darabjait teszem bele. Már jócskán este van, mire sikerül meggyújtanom. A ház bejáratától körülbelül három méterre ropog a tűz, én meg valami nagyobb tömböt, vagy ágat keresve, odahúzom mellé, hogy legyen mire ülnöm. A fény vonza a bogarakat, amiket én nagyon utálok. Bármit, csak ezeket a pici, undorító lényeket ne!

Meleg, megnyugtató, hívogató. Meddig bírnám benne tartani a kezem? Hahh, tuti sokáig. Mondjuk, a sokáig egy relatív szó. Mi tart vissza? Mikor lettem ennyire gyáva és puhány? Nincs elég bajom? És érdekel ez bárkit is? Nem tudok nem arra gondolni, hogy mit tettem azzal a fiúval. Undorodom saját magamtól!

Ideggel nyúlok jobb öklömmel a tűz felé és nézem, ahogy bőrömet nyaldossák a lángok. Meleg. Meleg. Meleg. NAGYON MELEG BAKKER! Kirántom, mikor már végképp nem bírom, és hevesen fújni kezdem.

Én tönkretettem egy ember életét, miközben a itt nyalogatom az ahhoz képest csekély sebeimet. Nem baj, csak azért sem enyhítek rajta, itt fogok ülni és várni.

Se erőm, se kedvem nem volt rakni a tűzre, így az hamar kialudt. Meztelen felsőtestemet körülöleli a hideg. Mondtam már, hogy utálom a hideget? Hát, most mondom!

Bemegyek azok közé a nyivákoló rákok közé, és újra a földre fekszem. Nem vagyok álmos. Max fáradt egy picit. A kezemre kötött pólóm a víztől átázott, a fahordástól meg sáros lett, vagy mi. Koszos. Ez nem jelent sok jót…

Fejemben végigpörgetek minden egyes részletet Jungkookkal kapcsolatban, amire emlékszem arról az estéről. Az egyik kezem ég, a másik sajog, míg a nem lévő szívem ezer darabra hullik. Sajnálom őt. Nem szoktam senkit sajnálni… mi van velem? Lélekben teljesen üres vagyok. Mintha egy nagy fekete lyuk lenne bennem.

Milyen lehet szeretni valakit? És ez miért is érdekel engem jelenleg?

Nem tudom, milyen indíttatásból, de felülök, és szoptató macska felé fordulok. Odanyújtom felé ép kézfejemet, melyre az anyag van kötve, ugyanis a másik már teljesen felhólyagosodott. Várom, hogy megkarmoljon, vagy azt csinálja, amit egy macska ilyenkor szokott, de ő csak nagy bagolyszemekkel néz rám. Aha, én sem értem, mi van. Nyakát nyújtva felém, megszagol, úgy, hogy éppen nem ér hozzám, majd visszahúzza a fejét, és csukott szemmel dörmög, a matracot dagasztva. Miért nem bánt, vagy menekül? Ez a macska nem normális. Mint én…

Öt macska látszódik ki alóla. Két ugyanolyan, mint ő, egy koromfekete, egy szürke és egy szürke fehér. Már elég nagyok, de még mindig az anyjukon lógnak. Ez is rám emlékeztet. Bárcsak macska lennék…

Az egyik vörös hátára nyúlok egy ujjal, mire az felém kapja a fejét, és errébb araszol, jelezve, hogy mehetek a picsába. Kösz, haver.

A szürkénél is bepróbálkozok, de az morogva kap felém. Már tudom, miért utálom az állatokat.

Utolsó próbaként, mert én most mindenképp simogatni akarom valamelyiket, a feketéhez nyúlok, ám már óvatosabban, mielőtt ez is nekem akarna jönni. Furcsa a mama nyugodtsága, de nekem csak jó. Félhosszú szőre alatt megremegett a bőre, de nem fordul hátra, nem megy arrébb. Bátrabban simítom rá egész tenyerem, mibe szinte eltűnik az állat. Mikor megérzem, hogy rezeg a kezem alatt, egy pillanatra befeszülök, várva, mikor támad rám, de nem úgy tűnik, mint aki a véremre szomjazna. Nem látom a kicsik pofáját, de nem is nagyon érdekel. Ennyivel bőven kiéltem magam, a következő évekre.

*****

Két nap evés, alvás és nyugalom után, kezdem kicsit megtörtnek érezni magam. Csak onnan tudom, hogy telnek a napok, hogy az ablakon keresztül látom, milyen napszak van kint, meg a természet néha kiszólít, ha mást nem, inni.

Eközben elég közel kerültem a szőrös kis izékkel. Illetve csak kettővel. A többi menekül, amint megmozdulok. A mamaállat előszeretettel jön hozzám, de én már nem viselem olyan jól, mint ő azt várná. Ám a kis fekete, vézna cica… cica?! Ahh, nem dög, be kell látnom, tényleg cica. Tehát… emlékeztet arra a fiúra. Sovány, gyenge és fekete csapzott szőre, valamint a tekintete, teljesen ő. Mondjuk, a macskának kék szemei vannak, de az mellékes.

Folyton követ, ha kimegyek, és ha nem figyelek egy percre, már bújik is mellém, amit én elhesegetéssel díjazok, de sose megy elég távol tőlem. Annyira rámenős, hogy az már fáj. Őt juttatja eszembe.

- Yuko, menj már! - lököm arrébb, mikor újfent mögém oson, miközben én dőlnék le. Igen, elkezdtem hívni valahogy ezt a kis retket. Nem tudom, honnan van ez a névszerű izé, de ez is Jungkookra emlékeztet.

Ahogy minden gondolatom körülötte forgott, rá kellett jönnöm, mindenhol ott van. Semmi erőm nem volt már kimenni se, kedvem meg aztán főleg. Ám ezek a kis átkok órákig le tudták foglalni a figyelmem, ahogy játszottak vagy bunyóztak.

Egyik nap végre sikerül elszenderülnöm valamennyi időre, de azt is csak félálomban, vergődve élem meg. A köcsög macskára kelek így is. A nagy vörös ordít a fejem mellett. Tényleg nagyon imádom a macskákat…

Nyögve fordulok másik oldalamra, némi nyugalom reményében, de már nem tudok visszaaludni.

Újságok után kezdek kutatni, mire feltörnek bennem a gyerekkori emlékeim. Csupa tini vacak és összezerelős, meg autós lap, de még most is érdekesek. Fel sem tűnik, hogy repül az idő olvasás közben, míg már megint nem látok. Ez az egyetlen, ami lekényszeríti a kezemből az újságokat, megfosztva vele egyetlen szórakozásomtól is.

Legalább az a fekete szörcsomó nem lóg rajtam. Tényleg, az hova lett? A többi itt van, de azt, mióta felkeltem, nem is láttam. Remélem, megette valami…

Erről jut eszembe, ideje lenne enni valamit… így fogalmam sincs, hány nap után. Mondjuk, ha ez előbb eszembe jut, még lett is volna rá esély, de így mennyi? Tudok vadászni, tudok nyúzni, sokat tanultam anno vadász nagybátyámtól, de most? Sötét van, erőm sincs. Legalább valami tűzfélét össze kellene dobnom, de annyira reszketek, hogy nem akarok megmozdulni. Lefekve, térdeimet magamhoz ölelem, és próbálok minél kevesebb lehetőséget megadni a  hidegnek, hogy belém marjon. Egész este győzködöm magam, hogy miért kellene kimennem és tüzet raknom, de ez reggelig nem megy.

Mire már látok is valamit, összeszedem magam annyira, hogy ki tudjak menni ágakat keresni. Valami eszméletlenül fáj mindkét sérült kezem. A jobbon felnyílt, gennyes sebek vannak, a másikat meg sem merem nézni. Már bánom, hogy ezeket csináltam. Tiszta fejjel teljesen máshogy tekintek rájuk, ám nincs visszaút, és nem is akarok.

Minden lépésbe belereszketek, a lábaim alig tartanak, a gyomrom görcsösen szorít, de nincs mit tenni. Nincs tervem, hogy mikor lépjek le innen, vagy hova. Talán már sosem fogok. Nem akarok meghalni… de már elmenni sem. Túl sok erőfeszítést igényelne.

A fák közt keresgélve, valami ismerős, mégis hátborzongató hang üti meg a fülemet. Valamelyik átok nyávog. Folyamatosan.

Figyelmen kívül hagyva az óbégató macskát, csinálom tovább a dolgomat. Ágakat keresek.

Mikor végre sikerül annyit összeszedni, hogy legyen is belőle valami meleg, betéve helyükre, leülök a farönkre, és nekikezdek annak a hosszadalmas procedúrának, ami azzal telik, hogy meg tudjam gyújtani a fákat, és ténylegesen égjenek is. Bénázásaim miatt ezúttal fél órába is beletelik, de végre meleg van körülöttem.

Eközben végig ment ugyanolyan hangszínen a nyávogás, ugyanolyan távolságból. A ház körül szerencsére már alig ér el a hang, de ha épp nem csinál semmi más zajt, iszonyat idegesítő.

Morogva állok fel, mert már tényleg semmihez se erőm, se kedvem, de meg kell találnom ezt a szart, hogy lecsapjam, vagy nem tudom, de már megőrjít. Keresem fent, keresem lent, próbálom követni a hangot, de tényleg nem látom. Azt sem tudom, mit keresek, csak, hogy macska. Egy vöröset például tökre nem csoda, ha nem látok itt, azok jól beleolvadnak ebbe a barnás, sárgás környezetbe. Mivel végre halkulni kezd, inkább vissza indulok.

Amint megfordulok, meg is látom…

A kicsi fekete cicám… nem tudom, mikor lett az enyém, de ebben a pillanatba le is szarom… ott fekszik egy nagyobb ág alatt, kinyúlva. Onnan kiabál, bár már csak éppenhogy. Az utolsókat rúgja, én meg tökre ledermedek. Ezért! Ezért utálok mindennél jobban kötődni! Ezért utálom ennyire az állatokat is! Mert elérik, hogy szeresd őket, erre tessék, meghalnak! Bassza meg!

Ám Yuko még él. Jah… Yuko. Macska.

Hezitálva ugyan, de odamegyek, és leemelem a nehéz fadarabot róla, mire oldalára fordul, és hatalmasak lélegzik. Na, most mindennél jobban emlékeztet rá. Meggyötört, kimerült, beteg, apró test. Mióta lehetett itt? Már tegnap sem volt bent. Veszélyes neki kint egyedül. De már mindegy…

Percekig nézem meredten a macska szenvedését, mire felnéz rám, azokkal az ijesztően kék szemekkel, és felnyekken. Istenem! Nem tudom nem megtenni.

Felkapom az apró állatot, aki elfér két tenyerembe, és minden utolsó erőmet bevetve, rohanásnak eredek. Leszarva a tüzet, leszarva az ezzel járó veszélyeket, leszarva mindent, futok kifelé innen. Világosban szerencsére már könnyen megtalálom az ösvényt, ami az erdő szélére visz, de így is jó tíz perc, mire kiérek. Fáj, remeg mindenem, de az adrenalin hajt. A csont és bőr, hideg kicsi test méginkább sietésre ösztönöz, de ennél már nem megy jobban. Csoda, hogy egyáltalán járni tudok még.

Végre kiérve a földútra, már kisebb az esélye, hogy pofára esek, és összetöröm a mozdulatlan macskát. Néha-néha lepillantva meggyőződöm róla, hogy még él, és lélegzik.

Szuper, de most mi lesz? Hova menjek? Tudom jól… de félek. Egyetlen választásom van. Jin.

Nem tudom, mit tud, vagy mit nem, de egy állatnak sosem tudna ellent mondani, és ha engem ki is hajít, a cicán segíteni fog.

Vajon, hogy festek a korán kelő népnek, egy szélnadrágban, kezeimben elől hordva egy kis fekete valamit? Biztos szuperül…

Ahogy végre Jin utcájába kerülök, azon kezd kattogni az agyam, hogy mi van, ha nála van? Mit keresne ott? Én mit keresnék itt? Hát, ő tuti nem félholt kismacskákkal állítana be, több napi eltűnés után. Ja, igen. Ezért is kapni fogok. Azért titkon remélem, hogy nem tud még róla…

Jó lenne, ha a srácok sem lennének ott, de az már kicsit mellékesebb. Ég a szemem, ennyi meggyötrő nap után már nem biztos, hogy vissza tudom tartani a könnyeimet, amik már évek óta nem szennyezték arcomat. A férfiak nem sírnak. Nekem sem szabad... na.

Felrántva a kaput, már mindent kiürítve elmémből lépek be a nyitott ajtón és rogyok térdre, a lendületem eddig vitt.

- Jin, kérlek, segíts…

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkathttps://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts