13. The concert

- Kisfiam, te már megint hová igyekszel? - áll meg az előszoba közepén édesanyám, csípőre tett kezekkel.

- Fellépésem van a srácokkal - hunyok szemet a lekezelő hangnem felett, a kis szekrény tetején keresgélve. - Nem láttad a kék sapkámat?

- Nem kellene néha egy kis időt a családodra is szánnod?!

- Mi? - egyenesedek fel és fordulok felé, hogy nyomatékosíthassam mondanivalómat. - Egész délelőtt itthon voltam!

- És ez akkora dolog? - emeli feljebb két oktávval a hangját. - Mostanában sosem vagy itthon!

Na jó, annyira nem fontos az a sapka, hogy én ezt megint végighallgassam.

- Ezt köszönd a csávódnak - mondom olyan hangosan, hogy a konyhában ülő férfi is tisztán hallhassa, majd becsörtetve a szobámba, magamra vágom az ajtót.

Rohadtul nincs időm ilyenekre, a fiúk öt percen belül itt vannak, anyám meg most áll neki akadékoskodni, pedig ma korán keltem, és egészen egy órával ezelőttig teljesen szabad is voltam.

Sokadjára is a tükör elé állok és nézem végig magam teljes alakomban. Nem vagyok megelégedve a látvánnyal - mint amúgy sosem -, ám szerintem, ennél jobban még nem néztem ki. A hajamat is vállalható formába imádkoztam, a nadrág sem áll rajtam annyira vészesen, a fekete, középen zongora mintás pólómon meg sokat dob szintén fekete zakóm, így talán már készen állok. Várjunk, mégsem. Vagy, de? Nem tudom, basszus, félek, hogy mit fognak gondolni az emberek. Egyáltalán, hova megyünk és hányan lesznek?

Karkötő! Tegnap Jimin a kezembe nyomott egyet, hogy vegyem ma fel mindenképp. Sosem hordok ékszereket, de azt hiszem, ennek is változnia kell. Mármint, gondolom, nem erőltetnék rám, de mindenki hord és engem sem zavar, csak szokatlan. Bakker, a gyűrűt majdnem elfelejtettem!

- Légy jó, nem tudom, mikor jövök! - paskolom meg Kyouya fejét elszaladva mellette, majd kivágva a bejárati ajtót, köszönés nélkül hagyom magam mögött ezt az egész putrit. Egyedül az öcséimet hiányolom manapság az életemből.

Már a sarkon látom Jin nagy, éjfekete autóját befordulni, így a kapuban megállva várom, hogy végre elém érjen és amint ez megtörténik, már pattanok is be leghátulra, Tae mellé.

- Süti! - emeli fel egyik kezét, mit elfogadva az enyémbe kapaszkodik és levállalva engem enged el. Nem olyan régen kezdett Sütinek hívni, amit rendszeresen szóvá is teszek, ám most annyira zsongok, hogy őszintén nem érdekel. Tévesen a cookie miatt kaptam eme megtisztelőnek éppen nem nevezhető becenevemet, meg mert szerinte édes vagyok, amivel szintén mindig veszekedést generál.

- Sziasztok! - intek mosolyogva, mire a többiek is köszönnek.

- Jungkookssi, csatold be az öved - szól rám Jin, lassan felengedve a kuplungot.

A jármű belsejét most még a megszokottnál is erősebb parfümillatok lengik be, a hangulatot meg leginkább egy osztálykiránduláséhoz lehetne hasonlítani. Mindenkire kiülnek az izgalom jelei, Jinen kívül senkinek be nem áll a szája. Azt hittem, feszült lesz a légkör, vagy nem tudom, de kellemes csalódás ez az egész.

- És kinek lesznek ott a szülei? - igyekszik túlkiabálni mindenkit Hobi. - Nekem apukám jön!

- Anya és hugi is ott lesznek - mosolyodik el Tae. Az jó hír, hogy ők is jönnek, szeretem a családját.

- Apád még mindig kint, vagy már hazajött? - fordul hátra az ülésen V felé. Ohh, ezek szerint tényleg van apukája is.

- Áh, még kint. Hónap végén jön haza - ecseteli töretlen jókedvvel. Kint? Gondolom, akkor külföldön dolgozik.

- Nekem öcsém jön, a többiek nem érnek rá - fordul hátra mondata erejéig az anyósülésben utazó leader.

Milyen sok rokon ott lesz. Mondjuk, ez a létszámunkhoz képest annyira nem nagy mennyiség, de azért jó, hogy van, ki támogassa őket. Nekem például eszembe sem jutott megkérdezi az otthoniakat, hogy eljönnének-e. Nem vagyok benne biztos, hogy anyu nemet mondott volna, de ha jönne is, azzal a csávóval, úgy meg már nem jó. Bár őket annyira nem érdekli, amit csinálok, egyedül az, hogy keveset vagyok otthon. Annyira megváltozott minden…

- Miért nem hoztad? Befért volna - bök a leghátsó sorban lévő üres helyre Hoseok.

- Már csak az hiányozna… - morogja Nam, az utat figyelve.
- Ha mást nem, még útközben felszedhetünk egy plusz bandatagot - nevet fel Tae, megpaskolva maga mellett a helyet.

- Jó, de nálam fiatalabbat - adom le a voksom az új tagot illetően. Furcsa lenne, ha tényleg csatlakozna hozzánk még valaki. Már egészen megszoktam a felállást, szeretem így a bandát, ahogy van. Mondjuk, nekik is biztos furcsa voltam, vagy még mindig vagyok.

- Hova akarsz nálad fiatalabbat? Hiszen még te is kiskorú vagy - fordul hátra vigyorogva Jimin, ám amint szavai elhagyják a száját, a többiek jókedvét mintha elvágták volna, nehéz csend telepszik ránk. Az út hátralévő részében nem is szólalnak már meg. Eddig is tudtuk, hogy kiskorú vagyok, akkor most mégis, mi történt?

Legalább tíz percet körözünk a környéken, mire találunk szabad parkolóhelyet. Szerencsére nem volt messze, így sokat sem kell sétálnunk. Csak így kiszállva látom, hogy mindenki milyen jól néz ki ebben a sötét felszerelésben. Különcnek és feszélyezettnek érzem magam. Nem tartozom ide…

A cél felé közeledve egyre nehezedik a dolgunk, ugyanis rengeteg ember van itt. Biztos jó helyen járunk? Egy elég magas és terjedelmes, új építésű épület felé tartunk, hatalmas üvegajtókkal. A feszültség szinte harapható, ám a srácoknak szerencsére visszatért a jókedvük. Amint a bejárathoz érünk, két nagydarab férfi nyit nekünk ajtót, és ha azt hittem, hogy kint sokan vannak, akkor itt még annál is többen.

- Melyik banda? - lép mellénk egy magas, szemüveges férfi, amint mindenkinek sikerült bejönnie.

- Bangtan Boys - válaszol a csapatvezető, büszkén végigmutatva rajtunk.

- Kövessenek - indul meg az ember rengetegbe, mire a többiek utánaerednek, én meg szinte azonnal el is vesztem őket. Azaz ők engem. Mindegy. Csak próbálva lépést tartani és senkit sem fellökni, megyek az utolsó tag után, aki nem más, mint Tae. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felsője ujjába kapaszkodom, de nem feltűnően, csak annyira, hogy még véletlen se tűnjek el. Meglepetten rám néz, és ujjait csuklómra fonva húz maga után, ezzel segítve nekem az előrejutásban is.

Rengetegnek tűnő, pedig csak pár méter séta után egy eléggé kihalt, világos, nem túl tágas folyosóra térünk. Fellélegezve lassítok le, végigmérve a helyet. Két oldalt sok-sok ajtó helyezkedik el, némelyik mögül pedig még némi zaj is kiszűrődik.

- Ez az önöké - fékez le egy ajtó előtt a férfi és benyitva, beinvitál minket egy elég nagy, asztalokkal és tükrökkel teli terembe. Nem méretes nagy, inkább csak kellemesen tágas. - Fél óra van még kezdésig - dörmögi el egykedvűen, majd lelépve becsukja az ajtót.

Mindenki izgul, zsizseg, fel-alá járkál, és közben meséli az eddigi élményeit. Helyet foglalva egy széken figyelem, amint a többiek nem bírva magukkal, mindenféle hülyeséget kitalálva próbálják mulatni az időt. Szerencsére, mellettük egy percre sem lehet unatkozni, ezért hamar letelik az a fél óra.

Amint belép egy magas, kedves arcú nő, hogy közölje, mi jövünk, engem is kezd hatalmába keríteni a pánik, mint ahogyan több társamat. Nekik nem az első fellépésük. Akkor miért paráznak ennyire?

A szívem hevesen ver, lélegzetem egyenetlen, ahogy fejünkre felsegítik a mikrofont. A fiatal nő, aki az enyémmel bíbelődik, végig próbál nyugtatgatni, de én alig hallom meg szavait, pedig komolyan nagyon rendes tőle ez az egész. Nem kellett volna bemelegíteni előtte? Vagy elpróbálni? Bármi?

- Kook, gyere ide - int maga felé Jimin, és amint kész vagyok, rohanok is hozzájuk. Bal oldalamon Jin, míg jobbomon Jimin húznak be a csoportos ölelésbe, ezzel is erősítve a csapat összhangját.

- Sikerülni fog, srácok - bíztat minket a vezetőnk, hatalmas vigyorral az ajkain.

A színpad felé lépkedve már én sem tudom visszafogni mosolyomat, fogaimat kivillantva lépek ki a függöny mögül, mely az emelvény lépcsője előtt fedi be a hátsó részt. Az elején nem igazán merek felnézni, de a kíváncsiság győz, ám nem igazán az fogad, amire számítottam. Valami hatalmas, aréna szerű hely, teljesen megtöltve emberekkel. Ha eddig nem féltem eléggé, most rettegek! Ráadásul a színpadtól előre, egy jó tíz méterre egy hatalmas asztal terül el, kilenc emberrel. Miért? Kik ők? Fontos személyek? Furcsa nekem ez az egész helyzet…

- A következő fellépőnk pedig nem mást, mint a… - itt a színpad közepén ácsorgó férfi belenéz a kezében tartott kis papírba - A Bangtan Boys! - kiabálja, mire hatalmas ujjongások meg fütyülgetések fogadnak. Nem hiszem, hogy sokan ismernének minket, azaz inkább a srácokat. Hova ez a nagy öröm? Nem arról van szó, hihetetlenül hálás vagyok, csak nem értem…

- Ne aggódj - lép mellém Suga, egyik kezét a vállamra téve, mire felpillantok rá. Meglágyult, izgalomtól csillogó tekintetét az enyémbe fúrja, mitől teljesen elönt a melegség. Szeretem őt… - Na, hajrá - szorít egyet fogásán és elengedve engem, megindul felfelé.

Valaki elkezd engem hátulról felfelé tolni és végignézve az előttem baktató srácokon, csak Taehyung lehet az, elvégre egyedül őt nem látom ott. Barátom mindig ott van, ahol lennie kell. Segít nekem, pedig egy idő után biztosan el tudtam volna indulni.

Míg Namjoon, színpadi nevén Rap Monster - ugye, milyen fura? Sose fogok tudni megbarátkozni ezzel a névvel - megköszöni, hogy itt lehetünk és egyesével bemutat minket, mélyen meghajolunk. Tae ugye V. Emlékszem, aznap hallottam először, mikor megmentettek. Azt hittem, ez a neve. Vicces. Hoseok J-Hope. Suga eredetileg Yoongi, de én jobban szeretem Sugának hívni, mert így szoktam meg az elején. Jin meg Jin és Jimin is Jimin, én meg ugye én vagyok.

Amint elrendeződtünk, már kezdődik is a zene, időm sincsen hezitálásra, tennem kell a dolgomat. Talán a megfelelési vágy a banda felé segít levetkőzni a gátlásaimat, és ad erőt szégyenem elhagyásában, elvégre mindig is utáltam középpontban lenni. Nálam ez többnyire azt jelentette, hogy piszkálnak az emberek és mindig is volt rá ok, hogy miért tegyék. Ám most itt, több ezer ember előtt képes vagyok megállni és csinálni a nekem kirendelt feladatokat, ami tőlem hatalmas dolog szerintem. A hangom kicsit bizonytalan, a mozgásom alig észrevehetően, de akadozó, de többnyire nem érzek hibát benne. Próbálom kizárni a tömeget, a hangokat, csak a táncra és az éneklésre összpontosítani, el ne tévesszem a sort, vagy a versszakot, mert akkor mindennek vége, de főleg nekem. Túl nagy a színpad, nem igazán használjuk ki, mint a védekező állatok, főleg egy kupacba vagyunk, pedig a koreográfia ellenére is széjjelebb tudnánk menni. Több, mint három perc. Fárasztó, mind agyilag, mind testileg, de a vége felé már kezdek megkönnyebbülni, ugyanakkor fáj is mindenem, de leginkább a lábam.

Az előadás végeztével mind kimerülten pihegünk, az őrjöngő tömeget kémlelve. Levakarhatatlan az öröm rólunk, hihetetlen érzés azt látni, hogy mennyire tetszett nekik, amit mi csináltunk az elejétől a végéig. Jó, főleg ők, de akkor is! Ám, míg az emberek tapsolnak, szólongatnak és fütyülnek, az a kilenc ember kritikus szemmel méreget minket. Van, amelyik mosolyog, vagy látszik legalább kicsit rajta, hogy elégedett, de attól még elég különös.

- Az eredményekről majd tájékoztatjuk önöket - lépked mellénk a bemondó férfi.

- Gyere, kölyök - karol át Suga, holott én vagyok a magasabb, így aztán tuti kényelmes neki, és húz le magával. Érzem, ahogy súlya egy része rám nehezedik, de egyáltalán nem bánom, jó érzés, hogy a közelemben van.

Egyre kevésbé értem ezt a dolgot. Addig oké, hogy több csapat van, elvégre egymagunk nem is tudnánk túl hosszú ideig szórakoztatni senkit. De milyen eredmények? Kik voltak azok a fazonok? Mi ez az egész?

Kiérve a színfalak mögé, leveszik rólunk a mikrofonokat és visszakísérnek a szobánkba.

- Ez elképesztő volt! - vetődik le Jimin egy székre.

- Anyás, mennyi ember! - huppan mellé Hoseok.

- Még sosem léptünk fel ennyi előtt…

- Azért ez elég leterhelő volt - foglal helyet Suga is.

- Mit is vártunk tőled… - mosolyog Nam, társa mellé helyezkedve.

- Kook, mi a baj? - ér valaki a karomhoz, kizökkentve a koncentrációmból, mire megrezzenek.

- Miért volt ott az a kilenc ember? - bukik ki belőlem a kérdés, mire megint csend lesz. Mi van itt?! Ha én megszólalok, mindig ez van! - Miért egy ilyen helyen léptünk fel, ha azt mondtátok, hogy kávézókban, meg éttermekben szoktatok? - nézek körbe már kicsit zaklatottan, mire némelyikőjüktől meglepett, másoktól meg lesajnáló pillantást kapok.

- Srácok, már úgyis vége - érzem meg Jin leheletét fülem körül, ahogy közvetlen mögém áll. Ezek szerint, mégis van valami… Senki nem mond semmit, csak ülnek és hallgatnak. Félek. Mi van, ha valami velem kapcsolatos? Azaz, persze, hogy velem kapcsolatos, mert ha nem így lenne, akkor elmondanák! Lehet, hogy nem feleltem meg nekik? Nem akarnak már tagnak? Mit rontottam el?

- Az a helyzet - kezd végre bele Taehyung - hogy ez nem egy egyszerű fellépés volt, hanem egy verseny.

- Mi? - kapom rá értetlenül tekintetem. Néha már fel sem tűnik, hogy felvettem ezt az idegesítő szokást. Mindig ezt kérdezem, még akkor is, ha érettem, mit mond.

- Azok az emberek ott az asztalnál a zsűri volt - folytatja Jimin.

- És ezt eddig miért nem mondtátok?

- Mert aggódtunk, hogy emiatt meghátrálsz.

- Már miért tettem volna?

- Figyelj, Jungkook - áll fel nagyot sóhajtva Namjoon és jön közelebb. - Eddig kétszer indultunk ezen a versenyen. Eddig kisebb kiterjedésű volt, ám most már, mint láthattad, hatalmassá nőtte ki magát. Három fordulós, és nagyon nagy a tét! - magyarázza, hevesen gesztikulálva. - Három fordulós, és jelenleg, ha minden igaz, huszonegy csapat indult. Ebből a huszonegyből tíz fog továbbjutni. Három fordulós az egész és aki megnyeri, az leszerződhet! Tudod, mit jelent ez? - teszi fel a költői kérdést, pedig valójában fogalmam sincs. - Viszont eddig még sosem jutottunk túl az első fordulón, ami hatalmas teher, és nem akartuk, hogy ezt neked is cipelned kelljen.

Így belegondolva, igazuk van. Hálás vagyok, amiért megóvtak ettől, és lehet, jobb lett volna, ha most sem tudom meg, majd maximum otthon. Eddig még sosem jutottak tovább? Mit fogok én csinálni, ha mind összetörnek? Én még elviselem, elvégre életem első fellépése volt, ami hatalmas dolog már így is, de ők? Nem gondolhatok a legrosszabbra! És mi az, hogy leszerződni? Talán később, ha már csendesedett ez a dolog, rákérdezek valakinél.

- Tehát, akkor, már ha akarnék, se léphetnék ki? - teszem fel kérdésem, hátha oldja kicsit a hangulatot, mert eléggé fagyos lett a levegő.

- Szerinted, hagynám? - bokszol vállba Tae.

- Nem tudnál mit tenni - öltök rá nyelvet, mire gúnyosan felnevet.

- Még szép hogy tudnék! Erősebb vagyok nálad…

- Tehát bántanál? Hát kösz - játszom a sértettet, némi megbántottságot víve hangszínembe. Hát, ha ez az énekes karrier nem jön be, még… nem, a színészkedés sem megy nekem.

- Bántottalak én valaha? - tárja szét karjait, mire akaratom ellenére is Sugára nézek, mert felvillannak a régi képek.

- Aha. Pont az előbb - fogok vállamra, terelve a gondolatomat, miközben eljátszom a hattyú halálát, jót nevetve Taén.

- Annyira bolond vagy - vezeti ujjait tincseimbe és összeborzolva a hajamat lép hátrébb, ezzel kivédve lendülő kezem.

- Na! - panaszkodok, közben valahogy próbálom rendbe szedni magam. Szemem sarkából látom, ahogy Suga feláll és hozzám sétál. Idegesnek tűnik. Egyik keze megindul felém, de még idejében megáll, mert megrázva a fejemet jelzem, hogy ezt nem itt kéne, vagy legalábbis nem most. Valami béna mozdulatnak mutatva, inkább vissza is rántja feltűnés mentesen. Én tényleg nem szeretném még, hogy kitudódjon, vagy legalábbis nem így!

- Jungkook nincs jól, kikísérem a mosdóba - ragadja meg a karomat és ránt maga után, mire köpni-nyelni nem tudok, már csak a többiek értetlen tekintetét látom, de nem tudok mit mondani. Mögöttünk csapódik az ajtó, a következő pillanatba meg hátam a falnak vágódik, Suga egész testében hozzám préselődik, ajkai pedig az enyémeknek feszülnek. Elkerekedett szemekkel meredek arra a férfira, akibe én szerelmes vagyok, és bár érzem, most meg kellett volna ijednem, valahogy mégis jó érzéssel tölt el ez az egész. Nyelvével finoman simogatja párnáimat, én meg mindent elfeledve magam körül, szinte szétfolyok a karjai közt. Miért teszi ezt velem? Annyira könnyen lázba tud hozni… Szerintem pontosan tudja, milyen hatásokat tud elérni nálam, ezért is játszik velem. Egyik keze csípőmre vándorol, míg nyelve utat törve magának, ellenmondást nem tűrve kezd neki szám feltérképezésének. Vad, mégis érzéki. Talán figyel rám, de az esélyt sem adja meg a menekvésre. Heves szívverésem elfed minden zajt, ha lenne itt valaki, sem hallanám, ám azért inkább körbetekintek, mielőtt meglepetés érne. Mit számít, elvégre be van kamerázva minden, nem? Percekig fal engem, de én nem tudom viszonozni, félek, hogy elrontom, ezért csak kiélvezem a pillanatot, reménytelenül markolászva felsője alját.

- Hyungh - szuszogom, mikor pár centivel hátrébb húzódik, hogy levegőhöz jussunk.

- Nem bírom nézni, ahogy hozzád ér - fúrja sötétbarna íriszeit az enyémbe, szinte sziszegve mondandóját. Ki ért hozzám? Jin? Vagy Tae? Mindegy, mert semmi rosszat nem tettek.

- De ők a barátaim - hajtom le a fejem, hogy lássa, mennyire is zavarba hozott az előbbi cselekedetével.

- Taehyung ezt nem így gondolja… - vágja hozzám sértetten, mire majdnem kibukik belőlem a tőlem már megszokott, oly egyszerű, mégis értelmes, ám idegesítő kérdésem, de inkább lenyelve azt, megpróbálom megemészteni ezt az egészet. Mit nem gondol így? Nem gondolja magát a barátomnak? De hát olyan kedves velem… Naivság lenne azt gondolni, hogy ettől máris megbízhatok benne, de ő tett érte, hogy higgyek neki! Valamit mondott Sugának? Vagy Suga egy gondolatolvasó. Suga Edward?  Na jó, ezt én sem gondoltam komolyan. Nyálas tini regényekben szereplő, féltékeny férfi. Állj, állj, állj. De hisz tényleg úgy beszélt, mint aki féltékeny. Már semmit sem értek…

- De é… - kezdenék bele, ám ő közbevág.

- Menjünk vissza - lép el tőlem, majd tüzetesen végigmérve engem, elmosolyodik. Nem, az nem mosoly, az már vigyor, és a hideg is kiráz tőle. - Csak előbb rendezd magad… - erre már nem bírom, reflexből mondom.

- Mi? - követem tekintetét, egyenesen ágyékomra, ahol a feszülős bőr nadrág tökéletesen láthatóvá teszi izgalmi állapotban ágaskodó merevedésemet. - Bakker - kapom oda kezeimet, pedig tudom jól, már látta. Mondjuk, nem így, de nagyon zavar, hogy észrevette. Na, és akkor, ezzel most mit kezdjek? Nem csavarhatom le, hogy az ajtó előtt hagyjam, míg ki nem jövünk. Szép is lenne…

- Segítsek? - nyújtja ki kezét és enyémet ellökve, forró tenyerét lüktető tagomra nyomja. Pánikszerűen oldalazok el és szinte berontva az ajtón, az a megtiszteltetés ér, hogy nem egy, hanem már öt szempár lehet tanúja beégésemnek. Kezeimmel és felsőm húzogatásával próbálom takarni magam, de ennél feltűnőbb aligha lehetnék. Tae szerencsére nem messze áll tőlem, így mögé állva megfogom a vállát és a füléhez hajolok.

- Kérlek, ne mozdulj - könyörgök, mire fejét hátrafordítva, arca az orromnak nyomódik.

- Mi a baj, Süti? - kérdi ő is ilyen halkan, de biztos, hogy mindenki hallotta a teremben, ugyanis a csendet már szinte vágni lehet, ahogy az összes tag minket figyel.

- Csak… csak, kérlek, ne mozdulj - időközben Suga is betéved, majd egy kecses mozdulattal levágja magát előttünk egy székre, önelégülten engem mustrálva. Hahh, köszi.

- Ugye, nem mondod komolyan? - feszül meg egy pillanatra barátom. - Pavilonnak használsz?!

- Nem, én nem… - tiltakozok, pedig semmi észérvem sincs megcáfolni előbbi kérdését. Szegénynek ennél rosszabb már aligha lehetne a helyzete. Itt vagyok én, bizonyítottan - mivel bizonyítottam? - melegen, amit ő is tud, ráadásul álló cerkával, közvetlen mögötte. Tényleg nem gondol rám barátként? Akkor most magamra hagyna, nem? Nagyon igyekszem nem érni nagy remegésem közepette alfelemmel hozzá, de ha túl távol állok, akkor meglátnak. Haláltusámból az ajtó nyílása zökkent ki.

- A zsűrik döntöttek, kérem, fáradjanak ki - jelenik meg az előbbi magas nő, ridegen átadva a tájékoztatót.

- Gyere - fog rá karomra Tae és elkezd finoman maga után húzni. Ma mindenki engem rángat?!

- Úgy izgulok - toporog Jimin kifelé menet és mindenkin érződik az a bizsergő aura, ahogy próbálják visszafogni magukat. Mindenki reménykedik… csak én nem. Túl negatív lennék? Lehet, de ha reménykedsz és nem sikerül, az nagy csalódás, míg, ha nem reménykedsz és úgy nem sikerül, akkor végül is mindegy, nem? Mondjuk, nekem így is, úgyis az, egyedül miattuk kívánom, hogy sikerüljön. Nekem elég, hogy velük lehetek. Túl fontosak lettek nekem…

Az előtér teljesen tele van most fiatalokkal, de a lehető legeltérőbbekkel. Azt hittem, a mi bandánknál nincsen furcsább, elvégre egy nagy, szőke szörnyeteg, egy szexi narancs és további festett hajú, fülbevalós, már-már szép arcú fiúk alkotják, meg persze én, aki még halál normálisan fest. Még… Ám, itt tényleg minden van. Az ijesztőtől a szépig minden. Lányok, fiúk vegyesen, összeverődve saját csapataikba. Egy nagyobb hordányi, nem a legfiatalabb, de még nem is középkorú srác, nem férfi, ha ebből a nagy bratyizásból nem is jönne le, hogy összetartoznak, akkor a fehér, elől valami türkiz mintás pulóver biztosan elárulná őket. Legalább tizen vannak, vagy még többen.

Elhúzzák a nagy függönyöket, mire több ember segítségével kiterelnek minket. Minden csapatnak sorba fel kell állnia, így nem tudom, mi alapján, de egymás mellé és elé terelik az embereket. Jimin és Tae kisajátítva magának, útközben “egészen” véletlenül úgy keveredtek, hogy én köztük helyezkedjek el. Nem is baj, nem bírnék most Suga mellett lenni. Mi a három sorból, középen a bal legszélén kaptunk helyet. Már pont nem áll előttem senki, így tökéletesen belátok mindent. Odalent az asztalnál pókerarcú felnőttek méregetnek minket, míg a közönség lélegzetvisszafojtva vár. Egyedül idefent megy a pusmogás, de mit is gondolnánk? Ennyi gyereket nehéz rendre bírni, bár, még nem is próbálta senki.

- Ötven százalék, hogy bekerülünk - hallom meg mellettem Tae hangját, amint Hoseokhoz fordulva, közép hangosan közli vele az épp eszébe jutott információt.

- Nyugi, V-ssi - inti le az idősebb, mire előttünk ráérős tempóba elsétál egy férfi, egyenesen a középen elhelyezkedő mikrofonállványhoz lépve és kivéve belőle a mikrofont, szájához emelve féloldalasan elfordul.

- Hát, akkor jöjjön, aminek jönnie kell - harsogja szórakozottan ezt a felettébb vicces dolgot, amivel több, mint tíz csapat - ami akár száz embert is takarhat - álmait töri le. Néha komolyan nem értem az embereket…

Mindkét oldalról egy egy kéz nyúl enyéim után és ahogy megszorítanak, körbenézve látom, hogy mind behunyt szemmel várják az ítéletet. Most értem meg igazán, hogy mit jelent ez számukra. A csapat nagy része már felnőtt, például ez Jin hyung utolsó éve az iskolában is, ami csupán pár hetet jelent már. Nekik ez egy döntő út, hogy jobbra, vagy balra. De a zenélésből meg lehet élni? Csupán a szenvedély elég arra, hogy kitartson mellette a nehéz időkben? És nem kifejezetten Jinre vonatkozik, mert nála kevés erősebb embert láttam eddig. Vicces, mert úgy tűnik, szinte mindent megkap, elvégre suliba jár, nem dolgozik, egyedül él, mégsincs hiánya semmiben. Ennek ellenére nincsenek nagyratörő vágyai, szinte mindenét ránk áldozza, amik a legfontosabbak. Idő és energia. Sosem beszélgettem még vele a gondjairól, mindig csak az enyémek voltak témában. És Hobi? Jimin? Namjoon? Róluk mit tudok? A családjukról? Bárkiről? Ahhoz képest, már mindenki járt nálam… Talán, ha jobban megismertem volna őket, még inkább rajtam lenne a teher, amit most ők éreznek. Sosem késő, igaz? Ez nem a vég, még ha nem is nyerünk. Azt mondták, harmadjára indulnak. Ha eddig elfogadták és tovább küzdöttek, ez most sem lesz másként.

Egyáltalán nem figyelek a nevek felsorolására, nem is érdekel igazából, még az ujjongó csapatokat és rajongóikat is ki tudom zárni, mert csak az köt le, hogy kiterveljem, miként nyújthatok nekik támaszt. De ki vagyok én, hogy hozzám forduljanak? Nem csak az embereket, saját magamat sem értem.

Gondolkodásomat két erős rántás zavarja meg, szinte a frászt hozva rám, ahogy barátaim, mint a gumilabda, úgy kezdenek pattogni és teljesen feleszmélni sincs időm, már megint egy csoportos ölelésbe vagyok. Beletelik pár pillanatba, mire leesik, hogy mégis, mi lehet ennek az oka, de nem, én nem hiszem el… Csak nagy, bamba szemekkel figyelem őket és már az én ajkaimon is az övéikhez hasonló mosolyféle ül. Mindenki egyszerre beszél, így sok mindent nem is értek, ezért csak a közönség felé fordulva bámészkodok tovább. Az emberek is örülnek, a csapattársaim is örülnek, csak én vagyok ennyire értetlen?

Sokáig viszont nem tudunk tombolni, mert csendre intenek, hogy felsorolják a maradék kettő bandát is. A vége már hamar lemegy, elvégre minden gondolatomat lefoglalja, hogy realizáljam a történteket.

- Süti, nézd! - lök oldalba az a srác, akit tuti kigáncsolok, ha még egyszer le mer sütizni. Nézek, nézek és nézek, de nem látok semmit, sok emberen és a tömött parkolón kívül. Már épp kérdezném, hogy mit, merre és hova, mire egy vékonyka kar a nyakamba csimpaszkodik és szinte összerántva minket Taéval, magához ölel. Ismerős, kellemes illat lengi körbe ezt az idilli helyzetet, és ahogy meglátom az alacsony, kedves nőt, egy őszinte mosoly kúszik ajkaimra.

- Gyertek, fiúk! - szól mögénk barátom édesanyja, mire minket körbezárva a többiek is csatlakoznak. Kivételesen a leader és Jimin kerülnek már túlontúl közel hozzám, de nem zavar - annyira -, a lényeg, hogy nagy az öröm. Mire végre mindenki el tud szakadni a másiktól, prédaként álljuk körbe a nőt, de határozott kisugárzása nem hagyja elnyomni magát. - Annyira ügyesek voltatok!

- Köszönjük - hajol meg kissé Jin, mire mindenki követni kezdi példáját, Taen kívül.

- Srácok, megvártok, ugye? - von magára Hobi minden tekintetet.

- Hova mész? - kérdi kicsit apáskodóan Namjoon.
- Megkeresem aput - fordul abba az irányba, ahova már készül is távozni, ám míg nem kapja meg az engedélyt, nem mozdul. Vezetőnk húzva kicsit a másik agyát, csak áll és gondolkodik, majd végül hátát meglapogatva ereszti útnak. Pillanatok alatt eltűnik a szinte már teljes sötétségben.

Érzem, hogy valaki hátulról belemászik magánszférámba, és szinte gerincemnek simulva nézelődik vállam felett. Szemem sarkából rápillantva egyáltalán nem leszek nyugodtabb a ténytől, hogy már tudom az illető kilétét. Valamilyen szívbetegség fog elvinni, ráadásul a közeljövőben, ami azért nagy szó, mert általában elég sokan próbálnak eltenni láb alól.

Egy újabb kellemetlen helyzet elől megmentve engem bejelenti Jin, hogy indulunk. Egyesével elköszönünk Tae anyukájától, én még puszit is kapok. Úgy tűnik, mindenki elég jóban van vele.

A felállás hazafelé is szinte ugyanaz, csak míg Hoseokot vártuk, Sugának sikerült kiharcolnia, hogy mellettem üljön, így Tae és Jimin közvetlen előttem, mellettük a későn jövővel, míg én az ablak és a szőke közé szorultam.

Sötét van, ráadásul utazunk is, amik nekem mind alvást jelentenek, amihez még a fáradtságom is csatlakozik. Nem! Nem aludhatok, mert ez a bolond rapper itt mellettem még a végén megint nem megy be miattam, mert baszik felkelteni. Hiába a nagy jókedv körülöttem, én csak kótyagosan ingatom a fejem, küzdve az álmosság ellen. Most az egyszer megköszönném, ha hangosabbak lennének…

- Kook, megjöttünk - böködi valaki kulcscsontomat, ami felettébb fájdalmas, de nem reagálok, olyan jó így.

- Fel ne keltsd! - morran rá valaki, és míg beszél, érzem, hogy zúg a fejem alatt, ám, az utána következő csattanásra kipattannak a szemeim. Jimin sértődötten húzza vissza piros foltos kezét és tincseit hátrahajtva, visszafordul az ülésen. Valahogy szörnyen nehéznek tűnik a fejem, ahogyan felemelem Suga válláról és nagy lendületemben átdőlök a túloldalra, egyenesen az üvegnek. Így is jó, csak még egy kicsit… Hahh, nem. Szép lassan megáll az autó, mire kitekintek a párás ablakon, bár néhány utcai álló lámpán kívül semmi mást nem látok. Az meg, ugye, van mindenhol a városban… Mozgásra kényszerítem elzsibbadt végtagjaimat, és ahogy sikerül megszabadulnom a biztonsági övtől, már rohanok is a többiek közé, ezzel magára hagyva Sugát. Frusztráló vele kettesben lenni, mert olyan dolgokon agyalok, amiken nagyon nem kellene. Mondjuk, akkor is, ha nincs a közelemben. Valaki mentsen meg…

Belépve a házba, Jin felkattintja a világítást, mire minden fehérré válik előttem néhány pillanatra, ám én kitartóan támolygok tovább, míg neki nem ütközöm valaminek. Vagy inkább valakinek.

- Bocsi - teszek egy kísérletet kikerülésére, de így szinte a lábán esek át.

- Még nem is ittunk, de te már részeg vagy - neveti el magát a narancs hajú barátom, mire hirtelen legyőzhetetlen késztetést érzek egy szörnyen nagy nyelésre.

- Inni? - meresztem rá szemeim, már szinte remegő alsó állkapoccsal. Jujj, emlékszem, milyen volt ő részegen. Azt a csuda! Hát azt nem szívesen élném át még egyszer… Ami viszont ennél is jobban aggaszt, emlékszem, milyen volt Suga részegen.

- Hát, valahogy meg kell ünnepelni - megy ki a konyhába és feltépve a hűtőszekrényt, szebbnél szebb üvegű, alkoholtartalmú szörnyeket pakol az asztalra. Kizárt, hogy én “azt” még egyszer túléljem!

- Nekem mennem kell - veszek száznyolcvan fokos fordulatot, és sebes lépteimmel az ajtót célzom meg, amin ki is jutnék, ha Tae nem állna az utamba.

- Na, Kookie, hova? - teszi ki elém a karját.

- Haza kell mennem - sütöm le tekintetem, mert nem szívesen megyek el, haza meg főleg, ráadásul a hazudás sem az erősségem.

- Ugyan, még egy kicsit kibírnak nélküled - kezd el visszafelé tolni, de én akkor sem szándékozom maradni.

- Nem baj - ellenkeznék, de túl erős hozzám képest. - Engedj - kezdek el ficánkolni, de semmi reakció. - Taehyung, engedj el! - szólok rá erélyesebben, de ez pont annyira tűnik annak, mint mikor egy bébi oroszlán megmutatja, hogy ő igenis tud úgy üvölteni, mint az apja. Hát, ennyit is ér…

Nincs mit tennem, ki kell találnom mást. Egy ideig tisztes távolból figyelem, ahogy az a két idióta már megint taj részegre issza magát, Jin kint mosogat, az idősebbek meg a nappaliban szórakoznak, de mindig betalál valaki, hogy ugyan, igyak már én is. Már nem tudom, hányadik sört tettem le az előszoba különböző pontjaiba, és öntöttem ki a mosdóba mindenféle mérget, ahogy fedi agyukat a köd, úgy lesznek egyre rosszabbak.

Félek, sőt, rettegek a részeg emberektől azóta…  Nagyon utálom így látni őket, nagyon utálom a piát, és nagyon nem tetszik ez az egész!

Érzem, hogy ha nem lépek, hamarosan elfog a sírás. Tae és Jimin a konyhában tajtékzanak, Nam, Suga és Hobi pedig bent kártyáznak és vedelnek, én meg itt kint állok, akár egy kuka, a megfelelő pillanatra várva, hogy leléphessek.

- Kuokhie - borul rám Taehyung. Nem, ezt én tényleg nem akarom! - Mih - elakad, majd fátyolos tekintetét rám szegezi, de nem tudom, pontosan hova, talán a szemeim alá néz - Tudod - veregeti meg a vállam nevetve. Ez egyszerre hátborzongató és gusztustalan. Ki ő?

Érzem, hogy felszínre törnek a könnyeim, de nem engedem ki őket, csupán lerázva rólam a srác végtagjait, sebesen az emeletre sietek, és az egyik szobába bevágtatva, becsukom az ajtót, és míg az ágyhoz nem érek, lerángatom magamról zakómat, végül eldőlve a bútoron, arcomat a párnába nyomom. Megint megfutamodtam. Újra gyáva vagyok és mihaszna. Miért nem tudom úgy elengedni magam, mint a többi tizenéves? Ezeknek az éveknek pontosan erről kellene szólnia, nem? Elfutottam, mert az egyik legjobb haverom hozzám szólt. Ez normális? Már hogy lenne, ha én sem vagyok az…

Most, hogy egymagam vagyok, kiengedhetem gyengeségem legfőbb jeleit, senki sincs itt, aki ítélkezhetne felettem. Gondolom, fel sem tűnik nekik, hogy már nem állok lent az ajtófélfának támaszkodva. És, akkor most hogyan tovább? Itt fogok megbújni, míg haza nem mennek? Elvégre, haza kell menniük, mert holnap iskola. És ha mégsem? Itt alszom? A sulis cuccaim sincsenek nálam. Ők hogy fognak másnaposan teljesíteni? Zokogva markolom a puha párna két oldalát, már szándékosan arra kimenve, hogy minél többet kiengedhessek a szívemet nyomó keserűségből, ám az nem úgy látszik, mint ami fogyni akarna.

- Jungkook? - nyílik az ajtó, és bár nem látom, de tudom, hogy valaki engem keres a sötétben, mire visszafojtott lélegzettel fülelek. - Oh! - szusszan fel, jelezve, hogy lebuktam, ám hangját felismerve tudom, nem kell félnem. Talpa alatt recseg a faparketta, és besüpped az ágy, ahogy mellém ül. - Miért jöttél fel? - kérdi csendesen, mire felnézek rá. Pechemre az ajtón beszökő minimális fény pont az arcomra vetül, így láthatja a vesztemet. - Jajj, Kook, ők a barátaid - ölel magához, fekvő alakomat félig az ölébe húzva. Ennyi idő alatt már megszoktam, hogy ilyen közvetlenek velem, persze, csak bizonyos személyek, Jin hyunggal az élen.

- Tudom - nyomom arcom pólójába, mélyen beszippantva a kellemes, kókusszerű illatot és átkarolva őt, folytatom a pityergést. Már közel sem olyan erős, mint kezdetben, de még mindig nem fogyott el.

- Nem fognak bántani - vezeti ujjait tincseim közé és kezd el simogatni.

- Honnan tudod? - motyogom hasába.

- Igazad van - ereszt el egy szomorkás sóhajt. - Nem tudhatom, mikor esik legközelebb bajod köztünk, de míg én itt vagyok, addig nem kell félned! - próbál bíztatni, mire akaratlanul is elmosolyodom.

- Hyung, ez igazán férfiasan hangzott - rontom el a pillanatot.

- Valószínűleg azért, mert férfi vagyok…

- Oké - válaszolok rá, pedig nem kérdezett. Legszívesebben felhoztam volna telefonja kinézetét, a szobája helyzetét, konyhája színét, de az már bunkóság lett volna. Örülök, hogy ő itt van velem és nem taszít el egy olyan dolog miatt, amit még mindig nem merek fejben sem kimondani és ez talán soha nem is fog változni. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy ő mit csinálhatna, ha bármelyik hyung is nekem esne. Tudom, hogy Jin erős, de közben annyira törékenynek is látszik, hogy egyszerűen lehetetlennek látom, hogy bárkivel is harcba szálljon. Na, meg ő nem az a típus, aki bárkinek is tudna ártani.

Szép lassan teljesen lenyugodtam, míg el nem nyomott az álom.

- Kookie, ébresztő - szólongat finoman, de nem érdekel, csak morcosan megfordulok. Utálom, mikor fel akarnak kelteni, de gondolom, mindenki más is. - El fogsz késni…

- Honnan? - dünnyögöm, elvégre teljes a sötétség a szobában, még nincs reggel. Na meg, nem is otthon vagyok…

- Az iskolából?

- Mi? - emelem meg kicsit a fejem, hogy ránézhessek és a tekintetemmel elküldhessem egy szebb és kellemesebb helyre.

- Van negyed órád elkészülni, ha még át is kell mennünk hozzátok a cuccaidért - teszi csípőre kezeit Jin. Tekintetem végigvezetve rajta, teljesen más ruhát visel, mint mikor bealudtam. - Na hajrá - fordul meg, mikor látja, hogy nem mozdulok és kifelé menet felkapcsolja a lámpát.

Ez gonosz húzás volt…

Autóval átmentünk hozzám, ahol átöltöztem, bepakoltam, és már le is léptem. Elsődlegesen azért, mert bár tudtam, anyu dolgozik, az az állat, aki szinte már teljesen nálunk él, ilyenkor még csak fetreng az ágyban, neki később kezdődik a melója. Az más kérdés, hogy késni sem akartam… Sosem látom Jin kocsiját a suliparkolóban, ám, miattam most mégis kénytelen volt azzal jönni, hogy beérjünk. Megköszönve neki mindent, elváltunk az aulában, mert míg engem ver a sors és a legfelső emeleten van első órám, neki a földszinten. 

- Szabad? - zökkent ki egy lány a gondolkodásnak becézett henyélésemből, mire a padról felemelve fejemet, egyenesen ránézek, hogy mégis, mit akar.

- Jah, persze - kapcsolok gyorsan és elvéve a mellettem lévő székről a táskámat, átadom neki a helyet. Én mindig is egyedül ültem.

- Szép hangod van - mosolyog rám barátságosan. Nem tetszik nekem ez az egész, és mégis, honnan veszi, hogy az van? Remélem, ez megint csak valami rossz álom. Beteges, hogy mennyire nem tudok bízni az emberekben…

- Tessék? - emelem fel kérdőn egyik szemöldököm.

- Láttalak a tévében - fordul el pirultan. Hogy… hah?

- Biztos, hogy én voltam az? - hitetlenkedek, elvégre engem nehezen.

- Ühüm - bólogat hevesen. - Tegnap, amikor továbbjutottatok. A többi srác is ide jár? - hajtja állát tenyerébe, idegesítően közel hajolva hozzám. Gyorsan váltott. Nem tudok kommunikálni az idegenekkel.

- Igen.

- De jó - virul fel, mire a tanár mérges pillantásokkal méreget, elvégre elkezdődött a tanóra.

- Tényleg, Kook? - ér valaki a lapockámhoz, mire férfiasan felsikkantok. Kezeimet szám elé kapva húzom be nyakam, jelezve az oktató felé mérhetetlen sajnálatomat, majd hátrafordulok, hogy lássam ki szólt hozzám. Azt a…  Erre a fiúra jól emlékszem!  Csak a nevére nem. Ő is itt volt, mikor a teremben megvertek. - Ti voltatok a B - erősen gondolkodik, aztán kiböki - Bag ass!

Nem az erősségem az angol, de tuti nagyot arattunk volna egy ilyen névvel. Már majdnem el is nevetem magam, de a mellette ülő srác tekintete belém fojtja nem lévő jókedvemet. Ő szúrta le Taet.

- Bangtan - javítom ki.

Egész órán engem kérdezgettek, ami felettébb zavaró, még ha nem is akartam figyelni a tananyagra. Már a tanár is a falra mászott tőlünk, pedig én mintagyerek vagyok. Voltam. Régebben. Egy szavas válaszoknál több nem is tellett tőlem, így gondolom, nagy segítség lehettem a számukra. Nem is tudok mindent a bandával kapcsolatban, aminek beismerése azért kicsit fáj.

A csengő, mint valami megváltás, úgy zengte be a kis osztálytermet, falairól visszhangként visszaszólva, hogy bizony szünet van, rohadtul megszabadultam ettől az egésztől!

- Bocsi, dolgom van - pattanok fel táskámmal és viharzok ki, annak tudatában, hogy már megint megütöttem a bunkósági mércét. Mint valami úttörő, úgy menekülök minél messzebb, pedig tudom jól, hogy úgyis együtt leszünk következő órán is, ami tesi. Fuh, de utálom.

- Hé! - ér hozzá valaki finoman a karomhoz, óvatosan megszólítva engem, én meg megtorpanok a lépcső tetején.

- Tessék? - pillantok a nálam jóval alacsonyabb, vállig érő hajú, félénk lányra. Mikor ennyire visszahúzódó emberrel találkozom, valahogy bátornak és erősnek érzem magam. Jó érzés… kár, hogy ritkán esik meg.

- Csak… - tekint le kezére. - Csak… gratulálni szerettem volna - motyogja olyan halkan, hogy szinte teljesen fölé kell hajolnom, hogy meghalljam.

- Oh, köszönöm - veszem elő legbarátságosabb mosolyom - Ám, most sietek - simítom egy pillanatra tenyerem csontos vállára, mire végre hajlandó velem szemkontaktust teremteni. - Na, szia - intek és száguldok tovább. Bizarr ma mindenki...

A testnevelés terem elé érve, nem egészen az vár, mint amire számítottam. Itt egy osztály. Eltévedtem? Az az, azt tuti nem, de akkor mi van? Lehet, nem is tesim van? Már fordulnék vissza, hogy elmenjek megnézni az órarendet, mikor valaki szól nekem.

- Kookie - lép elő a tömegből egy enyhén gyűrött, hullafáradt Jimin.

- Wow, de fess vagy - nevetek fel, mire csak rosszalló pillantást kapok.

- Süti… - morogja.

- Jó-jó, bocsi - mutatom fel tenyereimet. Az hiányzik, hogy ő is elkezdje…

Nem tudom eldönteni, hogy jó-e, vagy rossz, hogy megint összevont óránk van, ám a kosarazás még mindig nem az én asztalom. Két órán keresztül meg még rohadtul unalmas is. Utálom a sportokat, pedig most nem, hogy nem utoljára, majdnem elsőnek választottak engem. Azt hittem, egy teljes év együttlét után már meg tudják ítélni a képességeimet…

Jiminnel ellenfelek lettünk, és én maradtam az egyetlen, aki a mi palánkunknál maradt, így nekem kellett védenem. Jimin megszerezte a labdát, és egyenesen elém fut. Tőle nem félek, és nem is néz ki túl stabilnak, így bátran állok a nálam alacsonyabb fiú elé, hátha egyszer megszerezhetem a labdát.

- Mindjárt szétokádom magam, annyira szarul vagyok, te meg még így sem tudod kivenni a kezemből ezt a kurva labdát? - lépked előttem jobbra-balra pattintgatva azt a szart, amiért hiába hadonászok, tényleg nem megy.

- Ez nem ér… - durcázok be, ám azért még próbálkozom

- Ehhez korábban kell felkelned - kacsint rám és egyszerűen kikerülve engem, kosarat dob, mire a padon ülő lányok mind ujjonganak.

Óra végén nyertem egy csodálatos beszélgetést a tanár nővel, hogy ha nem sikerül feljebb tornáznom magam tesiből, akkor úgy megbukok, mint a huzat. A lehetőségeim röplabda, kosárlabda és pótvizsga. Egyik sem túl kecsegtető, de hát, mit tehetek? Minden másból egész jól állok, még így is, hogy mostanában semmit nem tanultam. Ver az élet…

- Mégis, hogy állhatsz olyan fosul, mikor az iskola legjobb kosarasa a pasid? - kiabálja arcomba Tae, sajgó fejét fogva, amit saját hangja fájdít neki.

Hahh, ez egy nagyon jó kérdés…

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts