14. The past

Taehyung pov

Unottan lavírozok a szembejövő tömeget kerülgetve eme kellemes tavaszi napon. Ha ők arra, én erre. Na jó, erről szó sincs, csupán ráérek, és unom az osztályom képét. Ez a nagyszünet, és elegem van a világból is, már rohadtul lehetne nyár!
A távolban, mintha egyetlen homokos barátomat látnám meg egy lánnyal beszélgetni, ám ezt az ötletet hamar elvetem, elvégre ő, beszélgetni?! Ugyan már… Viszont a kíváncsiság és az unalom egyvelege hajt irányába, így hát nincs mit tenni, engedelmeskedve elmémnek, szép lassan a magas, sötét hajú fiúhoz lépkedek. Nagy meglepetésemre, tényleg ő az! 

- Süti! - intek neki, mire keserűségről árulkodó, mégis vidám arcát felém fordítja. Szeretem, hogy mindig kicsal belőle valamit ez a megnevezés. Tudom, hogy nem utálja. Hogy honnan? Megérzés…
Tisztes távolságban lefékezek, nehogy megzavarjam ezt a kellemes bájcsevejt, ám, mint látom, sikerült belerondítanom Kook csajozásába, mert egy közel sem őszinte mosollyal megáldva a kislányt, el is köszön tőle, hogy mellém szegüljön.
- Miattam nem kellett volna elhajtanod a barátnődet - húzom az agyát, mert mostanában amúgy is elég búval baszott, nem árt, ha van, aki felrázza.
- Az kéne még csak - húzza fel fennkölten az orrát, ezzel kivillantva hosszabb metszőfogait, amitől leginkább egy nyúlra hasonlít. Talán belül ő is annak érzi magát, pedig valójában ő egy ló. Persze, nem olyan értelemben, mint Hopi, hanem lélekben. Törékeny, de nagyon bátor!
- Miért, nem tetszik? - vigyorodom el. - Van itt még bőven, válogathatsz is - mutatok körbe, mintha valami piaci árus lennék.
- Nagyon vicces, Tae - gyilkolászik engem tekintetével, de ilyenkor áldom az eget, hogy ez lehetetlen, mert akkor sosem láttam volna ezt a nagy szamarat. Majdnem ló. Ha rossz, jó lesz szamárnak is.

A halálom, mikor valakit rosszkedvűnek, vagy akár szomorúnak látok. Legalábbis a hozzám tartozók közül. Az idegeneket leszarom. Ilyenkor, ha kell, saját méltóságomat feláldozva próbálok örömet okozni nekik. A lelkizésben nem vagyok jó.

Ebédnél megszokottan megy a nyüzsgés, meg is ijednék, ha egyszer csend lenne. Mindenki bele van mélyedve az evésbe, kivéve Narit. Mostanában megint gyanúsan viselkedik, gondolom, újra kezdte a fogyózást, amivel már az idegeimre megy, de neki az alakja az első. Egyszer még tuti felrúgom…
- …en megint én nyertem - magyarázza nagy bőszen, mert hogy mivel nem eszik, járhat a szája egész végig, senkinek nem tűnik fel, amit művel. - Annyira nem voltam vészes - húzza el száját Kook, pedig szerintem Chim nem túloz, még az amúgy öndicsőítő fényével sem. El tudom képzelni, amit ez a kis nyomi leművel a pályán. Nem mintha sokat hallottam volna az egészből… Ha gonosz lennék - de ugyebár nem vagyok -, most mondanék valami megjegyzést a kanjával kapcsolatban, ám inkább kusshadok még, megvárva a megfelelő időpontot.
- Jiminssi, neked minden megy… - jegyzi meg Hopi, enyhén ironikus hanglejtéssel.
- Minden IS - emeli fel mutatóujját.
- Köszönjük, Nari - emelem öklöm a számhoz, mintha csak egy mikrofon lenne benne, és hírbemondókat megszégyenítő hanglejtéssel, merev mimikával mondtam köszönetet eme felettébb fontos információ közléséért a narancsnak.
- Anyád a nari… - bököd tekintetével. Ez az anyázás már megszokott nálunk. Illetve, én megszoktam, mert haverok vagyunk, tudom, hogy nem mondja komolyan, ám ha egy idegen mondaná, tuti ráborítanám az asztalt.

Délután a táncpróba befejeztével mindenki sorra zuhanyzott és öltözködött, de én nem tudtam kiverni Jimin mozgását a fejemből. Félreértés ne essék, nem lettem buzi, hiába ilyen meleg a légkör mostanság, csupán teljesen be van esve a gyerek. Darabosan csinálja a lépéseket, hamar kifárad, és ennek talán csak én tudom az okát, így más nem is tudna tenni ellene.
Anyának sokszor szoktam otthon segíteni a főzésben, így van némi fogalmam a konyha működéséről. A hűtőt kinyitva alaposan gondolkodóba estem, hogy ugyan, mégis, milyen szendvicset csináljak neki? Ami nem nehéz, mert ki tudja, mikor evett utoljára és megviselné… Meg olyat, ami nem túl zsíros, mert azt nem enné meg. Zsíros kenyér kilőve. Mondjuk, eszemben sem lett volna az. A zöldségek nem hizlalnak, nem? Én nem szoktam ilyenekkel tökölni, csak megeszem, ami tetszik, amibe többnyire nem esnek bele a zöldségek, de itt most nem én vagyok a lényeg, hanem az a barom. Akkor legyen… saláta, paprika, paradicsom, uborka és, hogy tápláló dolgot is tartalmazzon a vaj mellett kivettem pár szelet sonkát. Ép egy hosszú bagett félbevarázsolásával ügyködtem, mikor valaki a hátamhoz ért, én meg lendületből az ujjamba vágtam a kést. Baszki!
- Mit csinálsz, Taehyungie? - néz rám nagy szemekkel Jin, én meg vérző tagomat magam elé húzva, fél kézzel ügyetlenkedtem tovább. Az hiányzik még, hogy most elkezdjen ápolgatni. Pont engem. Amúgy is… nem tök egyértelmű, mit csinálok?!
- Csak megéheztem - mosolygok rá, mert vele egyszerűen nem lehet mást csinálni. Sokszor viccből anyunak hívjuk, mert úgy viselkedik, mint egy rendes szülő, csak elég lányos mellé.
- Jah, jó - fordul meg és kezd el pakolászni egy szekrénybe. - Én meg elkezdem a vacsorát csinálni, remélem, addig maradsz majd… - Sokszor elfelejti, hogy minket otthon sem éheztetnek.
- Még meglátom.
Gyorsan összedobva az ételt egy tányérra hajítom, és a maknae keresésére eredek. Nem is kell messzire mennem, mivel a nappaliban ül jobbján Yoongival, balján pedig Hoseokkal. A két rapper nagyon veszekszik valamin, míg Kook középen feszeng. Remélem, a téma miatt, és nem azért, mert ő itt van. Utálom az ilyen légkört. Nem tudom, miért, de férfiúi mivoltom nem bírja még a gondolatát sem annak, hogy azok ketten vajon mit csinálhatnak együtt. Az meg, hogy az az állat bármikor olyat tehet, amit Kook nem akar, még inkább felidegesít, így, amikor csak lehet, távol tartom tőle.
- Süti - lépek az ülőgarnitúra elé, mire három szempár rám szegeződik. - Jönnél egy percre?
- Ez kinek szólt? - morran rám a kanja, mitől azonnal felmegy bennem a pumpa, pedig alapból egy nyugodt embernek vallom magam.
- Szerinted?! - horkantok fel és határozottan rámeredek, ám amint tekintetem a legfiatalabb felé téved, szinte azonnal el is lágyulok. Óvatosan kikászálódik az idősebbek közül és mellém botorkál, mire kezemet átvetve vállán hergelem még kicsit a szőkét.
- És miért pont süti? - szór felém villámokat, de le se szarva, inkább megindulok kifelé.
- Semmi közöd hozzá, hyung - hagyom el a szobát.
- Baj van, TaeTae? - szólal meg végre, mikor kiérünk. - Feszültnek látszol.
- Egyáltalán nincs - vigyorgok rá és elengedem. Komolyan nincs.
- Akkor miért hívtál?
- Ezt odaadnád, légyszi, Jiminnek? - nyújtom felé a tányért. - De ne mond neki, hogy én küldöm. A táncteremben van…  
- Miért ne mondjam? - veszi el kezemből az ételt. Na, most erre, mégis, mit feleljek? Azért, mert nem eszik eleget, és tőlem ugyan nem fogadná el, de érted odavan és nem tudna ellenállni? Mondhatok ilyet egyáltalán egy melegnek, úgy, hogy ne értse félre? Egyre jobban zavar, hogy megváltozott a nemi identitása. Ezt is felírom Min számlájára, ami már eleve olyan hosszú, hogy fél nap lenne elolvasni. Ha nem mondom meg neki, azonnal kombinálni kezd és azt hiszi, valami nagyon fontosat titkolok előle, ami miatt elvesztem a bizalmát. Ha az igazat mondom, akkor ChimChim kicsinál engem. Nincs könnyű dolgom velük…
- Mert összevesztünk, de én nem szeretném, hogy éhes legyen, viszont hajlandó megfeledkezni az evésről néha - mondom el végül a féligazságot, remélve, hogy ez nem jut el a fülébe. Egy apró biccentés kíséretében útnak is indul. Remélem, sikerül.
Ez a hülye megint feszeng valami miatt. Akkor kezdi el, ha valakinek, vagy valakiknek nagyon meg akar felelni, vagy ha valaki bántja a kinézete miatt. Egyáltalán nem kövér, sokat tesz azért, hogy izmos legyen, és még ezután a kifejezetten kemény és kimerítő próba után is folytatja. Ha újra összeesik, tuti beköpöm mindenkinek, mert ez így nem állapot. 

A hét csak telik, én meg annyira keményen edzem, hogy mire feleszmélek, már péntek van. Az ablakon kopogó eső elnyomja az ügyetlen, fiatal tanárnő esetlen előadását. Szerintem, ezt a tantárgyat még nála is jobban vágom, így ha megkérne, szívesen felvázolnám valamivel - sokkal - jobban nála, de erre, ugye, nem sok esély van. Jobb is, semmi kedvem pattogni.
- Te, haver, mondd, most komolyan itt akarsz engem hagyni? - fordul felém szomorú ábrázattal padtársam és egyben a suliban egyik legjobb barátom. Ez most mégis, hogyan jutott eszébe?
- Jöhetsz te is - szólalok meg a kelleténél kicsit hangosabban, de kicsit sem érdekel, ki mit gondol.
- Nem azért szenvedtem plusz egy évet, hogy aztán másik szakra menjek - szaladnak össze homlokán szemöldökei, és tekintete tengernyi kérdést zúdít felém, de konkrétan csak egyet mond ki. - Ő miért fontosabb nálam? - biggyeszti le alsó ajkát, ám mielőtt megszólalhatnék, folytatja tovább. - Jó, tudom, de akkor sem akarom elhinni.
- Minseok, nem halok meg, ráadásul úgy csinálsz, mintha szakítanánk - vigyorodom el, hogy oldjam kicsit a feszültséget. - Attól még minden nap találkozhatunk.
- Jó, de az nem ugyanolyan - pillant le a füzetére, melyben már tele van egy oldal, míg én arra sem méltóztattam, hogy előpakoljak.
- Na~ - lököm meg oldalammal, mire hangosan kifújja a levegőt. Ideges? - Nem leszel egyedül. Ilyenkor meg úgyis figyelsz, eleget fogsz látni, hidd el.
- Jó, de aztán nehogy átverj - egyenesedik ki, majd szája széle felfelé görbülő ívbe kanyarodik. - Ráadásul sosem járnék egy akkora pöccsel, mint te - röhög képen.
- Kapd be - nevetek már én is, főleg a megnyugvástól, hogy elfogadta.
- Szeretnéd - vezeti végig rajtam tekintetét.
A kedvem valahogy azonnal lelohadt, mikor elmémbe kúszott valami. Jobban mondva valaki. Min. Ez az egész buzis téma őt juttatta eszembe. Túl sokat vagyok vele egy légtérben, hogy ne tudjak már az ilyen poénkodásoknál nem erre gondolni. És igen, Kook melegsége egyáltalán nem jut ilyenkor eszembe, maximum Yoongi miatt. Valami hihetetlen módon elegem van abból a srácból, csak még én sem értem, pontosan miért…
Az eső egész nap megállíthatatlanul folyt az égből, így az utolsó órám után Jinhez érve kénytelen voltam egy forró fürdőt venni, és teljesen tiszta ruhába bújni. Békésen meneteltem lefelé a lépcsőn, mikor is valaki felrántotta a bejárati ajtót, és a következő pillanatban már egy térdén támaszkodó, ziháló, csurom vizes maknaéval találom szemben magam. Szörnyen lassan felnéz rám, majd becsukva száját nyel egy nagyot, és folytatja tovább a levegőért való harcot. Pupillái teljesen ki vannak tágulva, zaklatottan mered rám, és teljes testében remeg, pedig még kint is meleg van a rossz idő ellenére.
- Jungkook, mi a baj? - lépkedek közelebb hozzá, majd közvetlen előtte megállok. Tenyeremet az átázott pólóján keresztül a hátára tapasztom és egy lassú ütemet diktálva simogatni kezdem.
- Semmi - vesz erőt magán, és kiegyenesedve idegesen kapkodja a fejét, mintha keresne valamit. Furcsa, de ismerem már annyira, hogy tudjam, most hiába erősködnék, egy szót sem mondana. - Így meg fogsz fázni - emelem le nyakamból a törölközőt, és a fejére terítem. Idebent talán még melegebb van, mint kint, ám a hirtelen váltástól simán megbetegedhet. Úgy néz ki, mint aki az iskolától idáig futott. Tüzetesen végigpásztázom minden látható bőrfelületét, sérülést keresve rajta, de semmi. Nem vall rá, hogy elmeneküljön, de titkon azért remélem, hogy végre változtatott azon taktikáján, miszerint hagyja magát megveretni bárhol és bárkivel. - Gyere, zuhanyozz le - fogom meg finomat karját és indulok meg vele ugyanoda, ahonnan jöttem.
- Nem akarok - motyogja olyan halkan, hogy nem is vagyok biztos benne, tényleg ezt mondta-e. Folyton motyog.
- Akkor legalább öltözz át - fordulok be vele az emeleten a Jin szobája melletti kis helyiséget kinyitva, és a szekrényekhez vonszolom. A leghátsót kinyitva kiveszek egyet a melegítőim közül, valamint egy tiszta pólót. Az ő fiókját kihúzva egy alsót is keresek, elvégre kényelmesebb lenne neki a sajátjába, de jó lesz látni Min fejét, ha az én cuccaimban jelenik meg. Na, meg nekem is jobb érzés - talán egy kicsit.

A nap első felében szinte nem is láttam őt, most meg furcsa. Rosszkedvűnek tűnik, bágyadt, folyamatosan összehúzza magát, éneknél meg még a hangja is hamisan cseng, pedig ez rá tényleg nem vall. Emellett Jimin is elég szarul fest. Mi van ma mindenkivel?!

- Chim, kész a kaja - lépek be a mostanság fellelhető helyévé vált táncterembe. Mindig sokat gyakorol, de ez már túlzás.
- Nem vagyok éhes - torpan meg mozdulatsora közben és fejét hátraejtve, pihegve, ködös tekintettel bámul felém. Hazudsz…
- Akkor, ha nem is enni, de gyere ki, hogy együtt legyünk - merészkedek közelebb, mert úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban képes összecsuklani.
- Mi vagy te, az anyám?! - csattan fel idegesen és teljes testével felém fordul.
- Ha kell, igen - változtatok teknikámon és váltok át komolyba. Nincsen anyja, úgyhogy nem nehéz betölteni nála ezt a szerepet, mivel már egyáltalán nem emlékszik az anyai szeretet és gondoskodás érzetére. Mondjuk, erről tudnék én is mit mesélni… - Menj innen, V, látom, mi jár a fejedben - morog, mintha az ellensége lennék azzal, hogy segíteni próbálok. Ingerült, lobbanékony és távol áll attól a kedves, vicces fiútól, aki általában szokott lenni. Ez a védekező Jimin, aki tudja jól, hogy mik a szándékaim, csak annyira erőtlen már, hogy azt érzi, sarokba szorítja mindenki, aki hozzászól.
- Igen, és micsoda? - emelem fel szemöldököm, végignézek egész lényén. Folyik róla az izzadság, már legalább másfél órája itt van.
- Lenézel, mert te vagy a nagy Kim Taehyung, akinek kurvára megy minden! - ordít a képembe, mit én rezzenéstelenül tűrök. - Jól táncolsz, pedig baszott lusta vagy! Jó a hangod, közben még itt is alig gyakorolsz! A szüleid imádnak, közben nem is vagy a gyerekük!
Istenem, ezt már annyiszor eljátszottuk. Nagyon unom, hogy állandóan ezeket vágja a fejemhez, de ha én most visszavágnék, tuti balhé lenne. Nem fogom a haveromat bántani, épp a szarból próbálom kiszedni, ám ilyenkor legszívesebben elküldeném a faszba. Csak nyugi… a kétségbeesettség beszél belőle. Emlékszem, mikor elsőnek kerültünk ilyen helyzetbe, majd’ egy hónapig nem beszéltünk. A másodikat kicsit könnyebben kezeltem, a harmadiknál meg már kezdtem ráérezni. Ez még csak az első lépcsőfok, de így is teljesen kiakaszt, hogy itt kell tartanunk. A második, ha nem jön iskolába sem. A harmadik után a kórházban ébred. Ennél tovább nem engedhetem…
Most nem tudnék rá semmivel sem hatni, így hátat fordítva neki otthagytam, higgye csak azt, hogy berágtam rá. Van egy tervem, de míg Süti is letargikus állapotba van, nem tudom összehozni.

- Mi van, V-ssi? - pillant rám J-Hope, ahogy leülök mellé, szájából meg csak úgy potyognak a falatok.
- Meg sem vártatok! - nézek végig az étkező srácokon, sértettséget színlelve.
- Azt hittük, leléptél - ránt vállat Min, pedig rohadt egyértelmű volt a jelenlétem! Köcsög.
- Hol van Jimin? - tekint Jin az ajtó felé, idősebb társamat keresve.
- Azt mondta, nem éhes…  - nyúlok az edény felé, hogy merjek magamnak kaját. Jin főztje a második legjobb a világon. Az első, persze, anyáé. Apa nem tud főzni. Anya nem tudott hazajönni egyik este, és apának valami ételt kellett elénk varázsolni, így hát a saját ízlésének megfelelően állt neki tésztát főzni. Ezzel még nem is lenne gond, de minden, ami választható volt rá, az kakaó por, lekvár, esetleg még a sajtos is szóba jöhetett. Volt, mikor rizzsel csinálta ezt. Egy időben nagyon ráálltam a kakaós tésztára. Reggel azt kértem, este azt kértem, míg már az őrületbe nem kergettem vele mindenkit.

Az uzsonna - mert még a vacsoraidő messze van - csendben telt, míg egyszer csak meg nem csörrent egy telefon, és Kook sietősen ki nem rohant az előszobába. Egy szót sem értettem abból, amit beszélt, csupán zaklatott hangja ért el idáig.
- Nem kéne zavarni… - jegyzem meg cinikusan, mikor a szőke kitolva magát az asztaltól, a fiatalabb után menne.
- Tessék? - mordul rám, mintha azt hinné, hogy félek tőle.
- Mint mondtam - köszörülöm meg a torkom, pedig tudom, hogy jól hallotta. - Nem kéne zavarni.
- Kussolsz - lépett ki idegesen.
- Anyád - konstatálom egy szóval.
- TaeTae! - dorgál meg a legidősebb, mivel nem szereti, ha bárki is csúnyán beszél.
- De hát, ő kezdte! - mutatok mindkét kezemmel a kijárat felé, életem egyik legértelmesebb érvét felhozva mentségül.

Amint Kook befejezte a telefonálást, átöltözve el is rohant. Nem köszönt el tőlem… Se igazából nagyon senkitől, Jin kivételével, de elég furcsa ez az egész. Ma mindenki havizik?

Nem mindig volt ilyen rossz a kapcsolatunk Yoongival. A banda elején egész közeli haverok lettünk, sokáig felnéztem rá, és azt hittem, ismerem őt. Tévedtem…

- Hyung, játszunk? - vetem be kiskutya szemeimet Rap Monsternek, hátha beadja végre a derekát.
- Tudod, hogy nekem nem megy… - válaszolja kicsit komoran. Menni fog ez, érzem, csak még kicsit puhítani kell.
- Ígérem, kíméletes leszek! - teszem össze tenyereimet, szinte már könyörögve neki.
- A múltkor is ezt mondtad.
- De most esküszöm! Térdre is borulok előtted, csak játssz velem - teszem is meg az említett műveletet. Ha játékról van szó, bármire képes vagyok - enyhe túlzással.
- Gyerekek, mi van? - jelenik meg J-Hope is. Annál jobb!
- RapMon hyung nem akar játszani velem - nézek rá szomorúan. Tudom, hogy bármi van, ő nem tud ellenállni nekem! Uhh, ettől megint tengerpartos gondolataim lettek… Fujj.
- Na, gyere, ki nem hagynánk - fog felkaromra, hogy felállítson. - Igaz, Nam?
- Jah - követ minket unottan.

Így történt meg, hogy egy helyett helyből két ellenfelem is akadt. Talán a fiatalságom miatt, vagy csak, mert olyan jól nézek ki - hogyne -, voltak hajlandóak belemenni ebbe az öngyilkos játszmába, de számomra megunhatatlan, még ha mindig is én nyerek.
Még így, tizennyolc éves fejjel sem tudom megunni ezt. Sokszor meg is szoktam kapni, hogy mennyire gyerekes vagyok, de kit érdekel? Mondjuk, a srácok pont nem szoktak ezzel nyaggatni, amiért még ennél is jobban imádom őket… már, ha ez lehetséges.
Bő másfél órán keresztül tűrték sorra a nyereségeimet, mikor is elég későnek éreztem az időt, hogy lassan hazavonszoljam a seggem.
- Húsz perc, és kész vagyok, utána hazaviszlek - teszi a kezét vállamra mögülem Jin. Így, az ablakon kinézve, valahogy annyira nem is érzem magam már biztosnak ebben a nagy sietésben. Az eső nem szimplán esik, hanem szakad, a szél csavargatja a fákat, a villámok állandóak, és bár a dörgéseket eddig is hallottam, innen még a tüdőm is berezonál tőle.
- Köszi, hyung.
- Na, sietek - hagy magamra, de nem sokáig élvezhetem a magányt - nem mintha vágynék rá.
- V - ordít nekem Hopi. - Csörög a telefonod!
- Megyek - sietek a tévéhez, és mellőle felkapva a kis készüléket, meg sem nézve, ki hív, a fülemhez nyomom. - Igen? - Nem szoktam bemutatkozni. Ha valaki engem hív, az a minimum, hogy tudja, ki vagyok. Ha meg téves, így is, úgy is kiderül.
- Tae - hallom meg barátom remegő hangját a túlvégről.
- Süti! - vidulok fel, és elhagyva a nagyszobát, felbaktatok, hogy valami nyugodtabb helyen beszélhessünk. Nem válaszol, csak szuszog. Kezd aggasztani… - Baj van?
- Én… - kezd bele, de megakad. - Én…
Hol van Min? Bassza meg, hol a szőke? Idegesen rohanok lefelé, végigtrappolva a házon, minden helységbe benyitva.
- Hyung, hol van Yoongi?! - ordítom leplezetlen aggodalommal Jinnek, mire őt is halálra rémisztem vele.
- Tae, nem, nincsen semmi baj. Suga hyung hazament… Nem vele kapcsolatos… - suttogja a szavakat.
- TaeTae, mi a baj? - fordul irányomba Jin.
- Jah, semmi, bocsánat - könnyebbülök meg és hagyom ott. - Akkor, mi az? - veszek egy mély levegőt, hogy tudjam folytatni. Már azt hittem… Mindegy. A lényeg, hogy nem.
- Nem jönnél át? - kérdi félőn, amivel engem is meglep. Kook, miért nem mondod el, mi bánt? Valami biztosan történt.
- Indulok - nyomom ki, és kifelé szaladva a bejárat melletti fogasról leakasztva a dzsekimet, ki is lépek az ajtón. - Elmentem! - kiáltom hátra. Fél kilenc van. Teljesen sötét, és tombol a vihar. Félek, mi van vele.
Választ sem várva vetem magam az éjszakába, felrántva a kaput, egyenesen az esővel szembefutva. Úgy fúj a szél, hogy néha elhiszem, hogy még engem is képes lenne elrepíteni, ráadásul az arcomba zúdul tőle minden víz, amitől alig kapok levegőt. Semmit nem látok, csukott szemmel szaladgálok, mint valami őrült.
Szerintem, az ég is hülyének néz engem.
Szerettelek, anya és apa. Ne aggódjatok, boldog életem volt, és bár nem mindennapi halálom leltem, egyvalamit elmondhatok. Ez pont hozzám és az őrült mivoltomhoz illik. Megfulladtam az esőben. Kérlek, adjátok át Reának, hogy még mindig imádom, és ha valaha állatot akarna, sose engedjétek, ne büntessetek egy élőlényt sem. Nem mondom, hogy vízálló a telefonom, de ha mégis, a videók közt találtok rólam sokat, amin épp hülyülök. Csak emlékezzetek rám így, nem mintha lehetne máshogy. A képeket ne nézzétek meg, van pár, amire nem vagyok büszke, az üzenetekről nem is beszélve. Csókoltat, egyetlen szeretett fiatok.

Magabiztosan véve a kanyarokat bolyongtam, amerre épp helyesnek gondoltam. Ilyen egy vaknak? Hiába nyitottam ki a szemem az úttestnél, az égvilágon semmit nem láttam, így találomra szaladgáltam át, remélve, hogy nem üt el semmi. A víztől teljesen elnehezedett vizes ruhám még inkább a földre szegezett, így már majdnem biztos voltam benne, hogy nem fúj el a szél, csak éppenséggel majd’ szétfagytam.
Nagy nehezen odatalálva átsurranok a kerítésen, és nem túl határozottan bekopogok, mire már nyílik is az ajtó, mintha csak engem vártak volna.
- Gyere - nyúl hátam mögé és ránt be, mögöttem becsapva szerencsétlen faszerkezetet.
- Kisfiam, ki az? - hallom meg édesanyja hangját. Kook nem válaszol, csak toporog, meg mintha bosszús lenne a tekintete. Mérges rám? Vagy másra?
- Kim Taehyung vagyok - mutatkozom be az édesanyjának, aki azonnal mellettünk terem. Tudom, hogy ismer, de így tisztább… - Jó estét, és elnézést a zavarásért.
Mögüle, a távolban, a konyha falának támaszkodva, karba tett kézzel minket néz egy magas, sötét hajú, vékony, körülbelül középkorú férfi. Hallottam már, hogy Kooknak van egy nevelőfaterja, de nem nagyon beszél róla, maximum annyit, hogy ki nem állhatja. Nekem még így ismeretlenül is kedves fazonnak tűnik, azt leszámítva, hogy bunkó. Ilyenkor nem az a minimum, hogy idejön?! Vagy nekem kellene? Még mit nem… Mindegy, szerintem nincs a csávóval baj, vagy legalábbis nem akkora, mint a kissrác fejében.
- Min… - kezdene beszélni a nő, ha a fia nem vágna közbe.
- Hagyd, nem fontos - ragadja meg a csuklóm, és ránt be a szobába. Mi a tököm?! Mikor lett ő ilyen kis harci eb? Igazi vércsivava.
Ám ez nem tart sokáig, amint beérünk, elenged, és az ágyába mászva, a paplant maga köré csavarva ücsörög a szélén.
- Mi a gond? - kérdezem a bejáratnál állva. Nem akarok közelebb menni, már így is egy liter vizet kiengedtem a padlóra.
- Hát - vesz egy mély levegőt, ám mielőtt elkezdhetné, megdördül az ég, ő meg riadtan rántja össze magát. Gyanús… Remegő lábakkal feláll és a szekrényhez vánszorogva nagy paplan gúnyájában, pár dolgot kikapva belőle felém vágja.
- Köszi - kapok a cuccok után, és ott helyben elkezdek mindent levetni, hagyva, hogy a földre hulljon. Először a kabátomat, majd a pólómat, a cipőmet, a zoknimat és a nadrágomat. Ekkor Kook felé fordulok, hogy lássam, mit csinál, mire, gondolom, megérzi, hogy őt sasolom, így felém pillant, majd amint elkezdem boxeremet is húzni, azonnal elkapja a fejét, és meg is pördül, inkább a szekrény felé. Annyira aranyos. Egy combközépig érő, laza, világoskék gatyát és egy hozzá kicsit sem passzoló, kinyúlt, fehér pólót kaptam. Ezek szerint, maradok? Nyirkos bőrömre húzva a vékony textil anyagokat, a reszkető fiúhoz lépek, és mosolyogva az arcához hajolok. - Mi a terv?
- Álmos vagyok - dünnyögi leverten. Aludni hívott át? Hát, mondhatta volna… Nem mintha bánnám, vagy bármi, de erre tökre nem számítottam.
- Akkor huppanj be, én is mindjárt jövök - mondom úgy, mintha már megszokott lenne, hogy együtt alszunk. Mikor nálunk tölti az éjszakát, ez már átlagos lett köztünk. Nem érzem furcsának, nem félek, hogy rám mászna - belőle amúgy sem nézném ki -, meg nem is zavar. Olyan, mintha az öcsém lenne. Ő meg nem engem szeret, így okom sincs aggódni. Vagy jobb lenne, ha engem szeretne? Biztonságosabb…
- Hova mész? - meresztgeti rám kikerekedett szemeit, mintha attól félne, hogy eltűnök. Még mindig nem értem, mi van…
- Nem megyek sehova, csupán írok anyának, hogy maradok - halászom ki átázott dzsekimből a telefonomat. Szerencsére még életképes is.
- Jó - motyogja és bemászva az ágy legvégébe, kifelé fordulva fészkelődik.
A függöny gondosan be van húzva, de még így is jól megvilágítja a sötét kis szobát minden erőteljesebb villám. Gyorsan elpötyögtem az állást anyának és megindultam Kook felé. Felemeltem a takarót, és mellé dőltem, mire ő azonnal rámcsimpaszkodott, és kezét-lábát átvetve rajtam ölelt magához.
- Hó, hó, hó, nagyfiú! Nem kéne előbb randira hívnod? - kuncogok fel gúnyosan.
- Nem vicces - fúrja nyakát vállamba, akár egy kismacska. Ahogy megdördül az ég, olyan erővel szorít rám, hogy kiszalad belőlem minden levegő. Basszus, mennyi erő van ebben a fiúban! Még jó, hogy nem tartott egy pillanatnál tovább, különben megfulladtam volna. Ez is szép halálnak tűnik.
Jungkookkal feküdtem egy ágyban, mikor is egy természeti csapásnak köszönhetően halálra ölelt. Apropó, természet… Áhhá, már értem. Mégsem a szar poénjaim kellenek - mert, ugyebár, tudom, hogy szarok, de ez van, nekem megfelelnek -, hanem a megnyugtatásom.
- Nyugi, itt vagyok - vezetem ujjaimat tincsei közé és kezdem simogatni, míg ő annyira remeg, hogy még én is agyrázkódást fogok kapni, ha ez így megy tovább. - Már nem fog bántani - suttogom neki.
- Senki sem bántott - nyomja orrát szegycsontomnak, szinte teljesen fejére húzva a paplant.
- Nem is fog.

Pontosan emlékszem, mikor volt utoljára vihar. Akkor is épp ide jöttem. Így azt is értem, hogy miért pont engem kért meg. Mondjuk, mást nem nagyon tudott volna, ha nem vetkőzte még le nyuszi énjét és lett jóba annyira Minnel, de ezt erősen kétlem. Örülök, hogy rám esett a választása.

Az este nehézkesebb volt, mint gondoltam. Kook egész végig forgolódott, és egyszer olyan hirtelen felült, mikor azt hittem, hogy alszik, hogy majdnem összehugyoztam magam. Szinte semmit nem pihentem mellette, egész este tombolt a természet, ő meg vagy szorongatott, vagy vergődött.

Reggelre már eső sem esett, így bátorkodtunk átmenni Jinhez. Az utcák teljesen romosak voltak, feldöntött kukákkal, szétszakad szemetes zsákokkal és rengeteg letört faággal.

- Nem nézel ki túl jól, kérsz valamit? - foglal helyet velem szemben az üres asztalnál Jin.
- Talán egy kávét…
- Milyet? - kezd is neki, pedig ráért volna, emiatt felesleges felállnia. Max hunyok egyet itt a fa lapon.
- A szokásost.
- Oké - tesz fel vizet. - És mesélj, hova siettél el este?
Tényleg, Tae, hova is? Elmondhatom, vagy sem? Miért ne tehetném? Valami kis hang azt súgja a fejemben, hogy inkább ne, ez legyen az én titkom… meg azt is, hogy olasz kajára vágyok, de az mellékes. Egyedül is tudok Kooknak segíteni, nem kell hozzá más! Majd, ha akarja, elmondja nekik…
- Akadt egy kis dolgom - ki hitte volna, nem? Olyan fáradt vagyok, hogy semmi nem jut eszembe!
- Oh - hagyja rám, amiért most felettébb hálás vagyok. Jin nem az a tolakodós típus, hamar felfogja a helyzetet, és semmit nem erőltet, amit nem muszáj.
Már épp kezdenék hajlongani a fejemben állított szentély előtt a legidősebbet istenítve, mikor éktelen ordítás csapja meg a fülemet. Nem olyan, mint akit bántanak, hanem, mint aki nagyon ideges és valakit épp kioszt. Szeretem, mikor cirkusz van, a hyungok rendre összekapnak. Verekedésig sosem fajul, ám, ha mégis, vagyunk elegen, hogy szétszedjük őket. Tehát, kezdődik a műsor. Jinnel együtt indulunk meg a hang irányába, ami nem más, mint a táncterem, de, ami ott fogad, arra nem számított egyikünk sem.
- … volt! És így hagytad, hogy előtted…?! - kiabál indulatosan minimum másfél méterről Jimin Jungkookkal, lábaival nagyot dobbantva. - Én azt kurvára viccnek szántam, de így már el is hiszem! - ordít, ahogy a torkán kifér, mi meg dermedten nézzük a nekünk háttal álló maknaét, ahogy egész testében rázkódik és tűr.
- Hyung, én tényleg saj… - kezdene magyarázkodásba, de a másik félbeszakítja.
- Undorodok tőled! - csattan a hang, én meg érzem, hogy egyre többen vagyunk. Még mindig nem értjük a vita okát, így csak várunk. Jimin amúgy sem önmaga mostanság, de ezt nem néztem volna ki belőle. Pont ő, aki úgy odavan Sütiért, így kiosztja. Mit vétett?
- Kérlek, csa…
- Leszarom! Undorító vagy! - lép egyet, mire Kook hátrálna, de megbotlik és seggre ül. - Mocskos buzi! - folytatja Jimin, a fiatalabb meg kezd hátrafelé kúszni.
- Jiminnie! - indul be Jin, és lép a narancs elé, ezzel védve a másikat. - Hogy mondhatsz ilyet?! - Erre már én is megiramodok, és Kook mellé térdelek.
- De ha egyszer az?! - ez a bolond nem fél még Jinnel sem kiabálni. Mondjuk, nem is kell, mert ő nem fog tenni semmit, de kurva sok tisztelettel tartozunk felé mind!
- És? - emeli feljebb a hangját.
- Téged nem is zavar?! - Csend. Senki nem mond semmit. Jinnel összenézünk, mire ő is rám tekint. - Te?! Ti mindvégig tudtátok?! - szór villámokat immár irányomba. - Hogy tudsz még így is ott lenni?!
Szemem sarkából látom, hogy az egyetlen kint ácsorgó megiramodik felénk, de én gyorsabb vagyok, és elrugaszkodva a talajtól, olyan erővel vetem magam Jiminnek, hogy az hátraesik, én meg egyenesen rá, illetve mielőtt leérkeznék, megtámasztom magam. Ő felszisszen a fájdalomtól, de nem hezitál sokat, azonnal a torkomra markol és szorít, ahogy tud. Még jó, hogy szét van csúszva a gyerek, különben esélyem sem lenne.
- Mi a faszt képzelsz, ha?! - morgom képébe. - Hogy merészeled bántani?! - térdelek a hasába, ő meg összerezzen. - Ki vagy te, mondd! - ütök mellkasára, mire ledob magáról és felém kerül.
- Te is egy mocskos bu… - ekkor valaki hirtelen a trikójának hátuljára fogva lerántja rólam.
- Tae - rohan hozzám Kook és mellém térdelve potyogtatja rám könnyeit. - Úgy sajnálom - zokog. Megint sír… megint miattam. Mégsem tudom úgy megvédeni, mint ahogyan azt szeretném.
- Álljál most már le - csapódik a falhoz háttal Jimin és lecsúszva a földre, kikerekedett szemekkel néz Yoongira.
- Fiúk, ne! - próbál közbeavatkozni Jin, vajmi kevés sikerrel.
- Akkor én is az vagyok?! - lépked felé ráérősen. - Mondd a szemembe!
- Hyung - nyöszörög. - Te és…? - nyel nagyot, mint aki nem mer belegondolni sem. Hát, nem lennék a helyében…
- Igen! Netán bajod van vele? - már majdnem odaér, mire Kook felpattan mellőlem, és a szőke karjára fog.
- Kérlek, hyung, ne - szipogja lehajtott fejjel. - Hagyd őt…
Látszik, hogy Yoonginak minden erejére szüksége van, hogy ne rontson neki, ám egy nagy levegőt véve lenyugtatja magát, és otthagyja az elképedt fiút. Ilyen hatással lenne rá Süti? Talán jót tesz neki a közelsége. Talán? Egészen biztos! Szép lassan én is összekaparom magam, és kivánszorgok a konyhába. Fáj a gerincem és a nyakam, de nem vészes. Sose rontottunk még így egymásnak Jiminnel. Kezd tényleg bekattanni.

Hagyva az egész kávézósdit, inkább elterülök a kanapén, és a tévét benyomva szundítok egyet. Rossz szokás, de sokkal jobban szeretek aludni, ha hallom, hogy beszélgetnek körülöttem.
Az estének köszönhetően hamar jön álom a szememre, ám nem hittem volna, hogy ezek hagynak is pihenni, viszont mire felkelek már jócskán délután van.

Furcsán érzem magam. Valami bánt belülről, mégsem tudnám megmondani, hogy micsoda az. Kellemetlen, gyötrő érzés. Mindenki nyomott, feszültek, rosszkedvűek. Sírhatnékom támadt, pedig ez rám nem vall. Azaz, nem a sírás, mert az sajnos még így is gyakoribb, mint szeretném, hanem, hogy a semmitől. Erről is Kook jut eszembe. Tisztán emlékszem az első találkozásunkra. 

“- Te fasz, hogy cseszhetted így el? - bokszol jókedvűen vállamba Jimin. Igaza van, én sem értem, de az már biztos, hogy tehetség kellett hozzá.
- Jó, na, bocs! - fújom fel arcom durcásan.
- Nekem mindegy - von vállat vigyorogva, már előre látva a végemet. - Majd hyung megmondja, mit kapsz… - Ahh, baszki mit fogok kapni. Egy nyögés kíséretében ejtem előre fejem, már előre félve az elkerülhetetlentől. - Tényleg, hol van már? - mocorog mellettem a padon ülve barátom.
- Nem tudom, azt mondta, mindjárt jön.
- Azt vágom, meg azt is, hogy kezet indult mosni, de eltévedt, vagy mi a pöcsöm?
- Nem tudom, keressük meg - huppanok le, hátrahagyva minden felesleges aggodalmat, ami a büntetésemet illeti.
Átlépkedve a folyosón, ráérősen battyogunk a fiú mosdó felé, de a téma még mindig változatlan… nagy örömömre.
- Nem félsz? - húzza gúnyos mosolyra ajkait. Tudja, hogy de, csak direkt húzza az agyam.
- Nem állnál le rólam? Ha felbaszol, itthagylak! - vezetem rá mérges tekintetem, mire rögtön megtántorodik.
- Milyen harapós vagy ma… - jegyzi meg, kicsit visszavéve a hangnemből. - Történt valami?
- Apám megint elment - túrom hátra szemembe lógó tincseimet. - Alig volt itthon, és ki tudja, mikor jön majd.
- El ne sírd magad… - nevet fel. Igen, ez az a Jimin, akit én ismerek, lassan már hét éve. Lehet, kicsit érzéketlennek tűnik, pedig egyáltalán nem az. Vele bármit meg tudok beszélni, amit másokkal nem. Előítéletes kicsit, és elég beképzelt tud lenni, ám ezek mind hozzátartoznak. Csak miatta csatlakoztam a bandához, amúgy eszem ágában nem lett volna. Még mindig neheztel, hogy más szakra mentem, mint ő, de ezzel némiképp ki tudtam engesztelni. Tisztában vagyok az adottságaimmal, csakhogy nekem egyáltalán nem volt szükségem rájuk. Ha a haveromért hasznát vehetem, hát legyen. És az igazat megvallva, megszerettem a többieket is, sőt, némelyikükkel egész közeli kapcsolatot ápolok. Ezek a eddig a legszebb éveim…
- Kapd be - vágok vissza elszántan, de már el is érkeztünk a mosdóig, minek ajtaját belökve, határozottan benyomul.
- Suga, már vagy egy órája elme… - kezdene bele, még a hyung jelzőt sem használva, aminek biztos meglesz a böjtje, mire megtorpan, én meg kis híján nekimegyek. Érzem, hogy valaki a hátamba jön, de annyira elszörnyeszt az előttünk zajló jelenet, hogy megijedni is elfelejtek. A vállam felett hátrapillantok, és hatalmas kő esik le a szívemről, mikor meglátom, hogy csak Hopi az. Tényleg, ő most a kémia teremben volt. Nem kizárt, hogy meghallott minket, bár az arcát elnézve, ő sem erre számított. Itt meg, mégis, mi folyik?
- Jimin, V, szedjétek azt ott össze! - mutat velünk szemben, a falnál heverő, már nem is biztos, hogy élő fiú felé. Ezt most halál komolyan gondolta?!
Ezek szerint igen, mert Jimin habozás nélkül megindul, ám bennem több a félsz. Nem tartok attól, hogy bárki nekünk támadhatna, elvégre simán meg tudom védeni magam, na meg az ittlévő három idegen srác nem is néznek ki úgy, mint akik bármelyik pillanatban nekünk rontanának, de nem értem a helyzetet. Kik ők, és az a gyerek miért fekszik ilyen állapotban? A halál egy állapot? Mindegy, mert ha kinyúlt, minket is elővesznek. Félve lépkedek közvetlen elé, és leguggolva keresem a leghalványabb életjeleket benne. Tekintete találkozik az enyémmel, mire érzem, hogy a szívem összeszorul. Elsősorban sikítva világgá akartam szaladni, mikor a szeme megmozdult, de az ugye, nem lett volna túl férfias, így a kezdeti sokk után túllendülve látom csak, hogy mi, vagy ki ő. Nem ismerem, sosem láttam még az épületben, ami nem azt jelenti, hogy nem tartozik ide, csupán annyit, hogy eddig nem érdekelt, de azt hiszem, nem is akarom. Mennyi fájdalom fér egy ember pillantásába? Őt elnézve, végtelen. Retteg, ami érthető, mert, bár nem tudom, min ment keresztül az elmúlt pár percben, ráadásul minket sem ismer, de nem tesz semmit. Tudna, egyáltalán? Biztos, hogy az a három tett vele valamit, Yoongiból sosem nézném ki, hogy kikezdene egy nála ennyivel gyengébb gyerekkel, na meg semmi olyan nincs ezen a kölykön, amitől ilyen mértékben elgyepálná. Tudja a határt, és az már rég nem itt van. Azok is csak maximum eszméletlenek, vagy inkább csak gyávák. Nagy szerencséje van, hogy ez a mogorva rapper most érkezett eleget tenni beteges higiéniai szokásainak, különben már nem valószínű, hogy élne. Nekünk is jönni kellett volna, mondjuk, az ő állapotán nem biztos, hogy segített volna…
- Ezekkel meg, mégis, mit csináljunk? - ocsúdik fel valahol mögöttem Hobi.
- Szard le, Hope, majd összekaparják magukat - sziszegi annyi megvetéssel, amennyivel embert még nem hallottam, és köp valahova, de nem tudom, hova, mert még mindig előre figyelek.
Hogy lehet egy fiú ennyire törékeny? Vagy csak annak látszik? Sovány, a szemei beesettek, és biztosan szép arca van, ám most piros és dagadt. Fekete tincsei csutakosan tapadnak homlokának, kezei meg élettelenül lógnak teste mellett. Testnevelés cuccban van, átlagos fehér felső és sötétkék, térdig érő, laza nadrág. Ezek mind jól láttatják világos, több helyen foltos és meghorzsolódott bőrét. Nem bírom ezt nézni…
Egy nagyot sóhajtva kiegyenesedek, és inkább összeszedem a cuccait, amit azok a barmok kiszórhattak, míg Jimin felkaparja a gyereket. Egyszerű, hétköznapi ruhák vannak a csempén szertehagyva. Nedvesek. Miért?
- Annyira könnyű és esetlen - jelennek meg mellettem haverom lábai. Gyorsan bekapkodva minden cuccot a vászontáskába felállok, és felé fordulok.
- Vajon mivel érdemelte ezt ki? - szólalok meg most először, mióta beléptünk, feltéve a számomra legfontosabb kérdést. A fiú ernyedten lóg Jimin karjában, tekintete könnyes, arca nedves, de a teste egyáltalán nem mozdul. Ha megfigyelem, hogy levegőt vesz, még a mellkasa is alig rezzen néha. - Az ilyen szaroknak nem kell hozzá indok, hogy valakivel így bánjanak. Csupán gyengébb volt… - tölti be a kis helységet Yoongi mély, kicsit talán erőszakos hangja. Őt nem érdekli a gyerek, csupán kiélvezte, hogy az erejét fitogtathatja. Jellemző.
- Ráadásul hárman egy ellen - lép mögém Hopi is, hogy jobban szemügyre vehesse az áldozatot. Úgy álljuk körbe, mintha valami látványosság lenne. Biztos kényelmetlen neki.
- Ahh, szegény… - engedi ki tüdejéből az eddig tartogatott levegőt Jimin. Megszólal a csengő, ami az óra kezdetét jelzi, mire körülöttünk mocorogni kezdenek a támadók is, de ennél valami sokkal aggasztóbbra kapjuk fel a fejünket. - Srácok… a fiú - kerekednek el Jimin szemei, ahogy a karjában lévő arcát pásztázza.
- Basszus - ragadom meg kétségbeesetten egyik lógó karját, és kezdem el rángatni, de nem reagál. Nem, állj! Nem szabad így reagálni. Ha bepánikolok, csak nagyobb lesz a gond. Mit tanítottak anyáék?
- Hozok vizet! - rohan el mögülem Hopi. - Nem, várj - intek le mindenkit és kézfejemet óvatosan az orra alá tartom, hogy megbizonyosodjak légzéséről. Nem érzek semmit. Finoman csuklójához nyúlok, ezzel egy időben nyakán is keresni kezdem pulzusát, de úgy remegek az idegtől, hogy félő, ezzel sem megyek semmire. Nyugi, Taehyung, a fiú nem halt meg. És tényleg nem! - Csak elájult - könnyebbülök meg kicsit.
- Ti vigyétek azt az orvosiba, Hoseok, te menj, és keresd meg az igazgatót, én meg addig vigyázok ezekre! - adja ki az utasításokat Yoongi, mire meg is indulunk.
- Bírni fogod? - tárom ki az ajtót Jimin előtt.
- Csoda, ha van ötven kiló - mondja bánatosan, és szinte kiszalad az ajtón, egyenesen a lépcső felé. Idegesen figyelem őt, ahogy fut lefelé, és végig közvetlen mellette vagyok, ha kellenék, míg el nem érünk az orvosi szobába. Itt ugyan sok mindent nem tudnak már vele kezdeni, de mindenképp meg kell keresnünk a vezetőséget, ha történik valami. Berontva a nyitott ajtón, egyenes az asztalhoz megyünk. - Ezt a fiút most, a szünetben verték meg egy mosdóban, nagyon rossz állapotban van, és pár perce eszméletét vesztette - hadarja el gyorsan a sztorit.
Ezek után az ápolónő kihívta a mentőket, és szólt az igazgatónak, míg mi levittük a kapuba a srácot, ott várva a segítséget, ami meg is érkezett pár percen belül. Két nagydarab férfi húzott ki a világos kocsiból egy ágyat, melyre Jimin lefektette a beteget.
- Mi is mehetünk? - fordulok a feszülten toporgó igazgató felé.
- Szó sem lehet róla! - dörmögi idegesen, le sem véve a szemét a mentősökről.
- Melyik kórházba viszik? - teszek még egy kísérletet, de ezzel csak sikerült magamra haragítanom.
- Semmi közöd hozzá, fiam! Menjetek órára! - zavar el minket, és nekiállnak beszélgetni az anyósülésről kiszálló, szintén egyenruhában lévő férfival, míg ő irkál valamit.
- Hát, ez kurva jó… - morogja haverom felfelé vánszorogva. - Hálátlan faszkalap - húzogatja orrát, ezzel kivillantva fogait, akár egy vadállat.
- Ne aggódj, felhívom anyát, és megkérem, hogy derítse ki - teszem kezem a vállára, hátha kicsit lenyugtathatom.
- Jó. Addig derítsük ki, kicsoda is ő! - villan meg az elszántság tüze tekintetében, engem meg kiráz tőle a hideg. Tényleg tudni akarjuk?
- Akkor nézzük meg, melyik termekben lehet órájuk nulladikosoknak és elsősöknek. Nem lehet idősebb nálunk - fordulok be az elsőn, hogy a nagy táblához érve végignézhessem a terembeosztásokat. A harmadik emeleti mosdóból jöttünk, de az nem jelenti azt, hogy azon az emeleten is lesz órája. Várjunk csak… Táska nem volt nála. Ami azt meri velem feltételeztetni, hogy nagy eséllyel onnan, valamelyik teremből jött. Ez nagyban lecsökkenti a majdnem kilenc lehetőséget. Kettőre. - Háromszáz három és hét - olvasom fel hangosan a lehetséges osztályokat. Mind a kettő elsős osztály.
- Akkor, indulás! - ered futásnak Jimin. Hogy van benne még ennyi erő? Belőlem sokat kivett az izgalom. Lihegve érünk fel a harmadikra, pedig ez a két emelet igazán semmiség, ám, most, amilyen vágtát leműveltünk…
- Biztos jó ötlet ez? - torpanok meg a hármas ajtó előtt.
- Ne pöcsölj már annyit! - kopog be és már nyitja is ki. - Jó napot kívánok! - hajol meg illedelmesen, mire minden szempár felénk fordul, az idős professzoréval egyetemben. Itt a legtöbben ismernek minket, de ez persze nem jelenti azt, hogy mi is őket. Alig két éve járunk ide, de a hírünk előrébb van még nálunk is. Nem mondanám magunkat jó gyereknek, mint ahogy a banda nagyját sem. Verekedések, kisebb csínytevések, vagy akár a zenénk, amik eme sokszor kellemetlen hírnévhez juttattak. - Nem hiányzik innen egy fekete hajú, körülbelül ilyen magas - mutat a feje fölé - fiú, aki még az előző órán jelen volt?
Rögtön mindenki összesúg. Ez a terem az iskola utcára néző oldalán van, így lehet, hogy a mentős dolgot is végignézték az ablakból. Az idős férfi arca értetlenből kifejezéstelenné válik, amit nem tudok mire vélni, de elég para, ahogy felénk lépked.
- Nem hiányzik senki - szólal meg pár pillanat után, mi meg reakciót sem várva csukjuk be az ajtót és rohanunk tovább.
A mosdók pont a lépcsőkkel szemben vannak, ám nem úgy tűnik, mintha bárki is tartózkodna már osztályon kívül, így, gondolom, elsimították azt az ügyet, és mentek órára a többiek. A következő termünk a mostanival párhuzamosan, a felfelé vezető lépcső melletti folyosónak a közepén volt, jobbkézre esve. Itt kisebb helyiségek szoktak sorakozni, többnyire szakórákra.
- Jó napot kívánok! - nyitok be most én, és mélyen meghajolok. - Nem hiányzik esetleg egy diák, aki az előző órán még itt volt? - hadarom el kérdésemet, mire a fiatal tanárnő megtorpan, és megint mindenki minket vizslat.
- De, igen - jön a halk válasz, mire nem tudom, hogy örüljek, vagy aggódjak. Most mit mondjak? Miért jöttünk egyáltalán? Mi ilyenkor a teendő? Ugyan már, én nem vagyok ilyen beszari!
- Az igazgató küldött minket a cuccaiért, megkérdezhetem, melyik az? - teszek egy lépést beljebb, mindvégig tartva a szemkontaktust az oktatóval. Sosem okozott gondot nekem a hazudás, vagy emberek manipulálása, így nem kifejezetten félek, hogy lebuknánk.
- Ott van - mutat a tőlünk legmesszebb lévő padsor első helyére. Odaosonunk, hogy lehetőleg ne zavarjuk meg ennél jobban az órát, bár, mivel mindenki ránk figyel, és kérdezgeti, hogy mi történt, szerintem nagyobb zűrt már nem nagyon okozhatnánk. Felkapom a srác rendezett táskáját és dzsekijét a székéről, majd már lépek is le, amilyen gyorsan csak lehet. - Köszönjük, elnézést a zavarásért, viszontlátásra!
Tehát, meglógtunk mindketten óráról, ami látszólag Jimint sem zavarja, és elloptuk egy idegen diák holmiját, aki lehet, már nem is él. Sikerrel zárhatjuk ezt a napot is, annyi szent! Azt hiszem, ideje lenne megbarátkoznom a pokol gondolatával, ha eddig még nem tettem volna, mert hogy oda kerülök, halál biztos! Mondjuk, szeretem a meleget, és elég sok haverom jut ugyanezen sorsra, kezdve ezzel a félkegyelművel mellettem, így nem lesz gond. Lebaktattunk az aulába, és a kör alakú asztalok egyikéhez leülve a fa lapra pakoltam le a dolgokat.
- És, akkor most, mihez kezdünk? - kérdi bizonytalanul Jimin. Eddig neki volt nagy szája, most, mégis, mitől fél? - Hát, kiderítjük, ki ő! - húzom ki hátizsákjának cipzárját, és kezdek kotorászni benne. A sok tankönyvön és füzeten kívül semmi más nincs ebben a vacakban! - Nem találok semmit, nézd át a kabátját - dobom elé a ruhadarabot, melyet készségesen el is kezd áttúrni. A táska első zsebében írószerek vannak, így más választás nem lévén, visszatérek a nagy zsebbe, és még a cuccokat is kipakolom az asztalra, mire végre lelek valamit. Egy pénztárca! Stréber szokás ezt a hátizsákban hordani… nekem mindig a zsebemben van. Igazából, a kötelező felszerelésen kívül nincs is más nála, így tuti, hogy valami okostojással van dolgunk. Mindegy, most az egyszer ez szerencse. Felcsapva a kis bőr tartót, egyből kihúzom minden iratát, és kikeresve a személyi igazolványt, felolvasom az adatait - Jeon Jungkook, ezerkilencszázkilencvenhét szeptember egy.
- Tizenhat éves - áldom azt a jól kifejlett megfejtő képességedet ilyenkor.
- Jah - tuszkolok mindent vissza. - Szólok anyának, aztán úgyis mindjárt csöngetnek, utána megkeresem Jin hyungot, te meg a többieket, jó?
- Ok.

Ezek után elmagyaráztam mindent anyának, megkértem, hogy keressen utána az említett név tartózkodási helyének, majd ezt befejezve megnéztem, melyik teremben van Jin, és csöngőig ott vártam. Amint kilépett, letámadtam az információimmal, melyekből valószínűleg egy szót sem értett, mert vagy háromszor ismételtette el velem. Szerencsére beleegyezett, hogy elvisz minket, mondjuk, rajtam és Jiminen kívül más nem akart jönni. Amint megvolt a kórház címe, hazaindultunk Jinhez, majd a kocsiba beszállva siettünk a megadott helyre. Neki még lett volna egy órája, nekem meg még kettő, ám ez most kicsit sem számított. Azaz, nekem nem, Jinnek tuti, mert ő maga a megtestesült erkölcs, viszont mindig másokat helyezett maga elé, ezért is tiszteltem annyira.
Legalább egy óra volt, mire megtaláltuk a kórházat, és még ott is leültettek minket kint ugyanennyi időre, amit idegesen mászkáltunk végig, míg meg nem jött az orvos. Anya már lebeszélte vele a dolgokat, így be fognak engedni, amúgy idegeneket semmi szín alatt, főleg nem ilyenkor, mert nincs látogatási idő sem. Ebben az egészben sokkal inkább van apa keze, még, ha anya is telefonált körbe és beszélt mindenkivel.
- Még mélyen alszik, és nem is fog felkelni egy jó ideig - magyarázta az alacsony, ősz, zöld ruhás férfi, Jungkook szobája felé vezetve. Egy csíptetős irattartót tart a kezében, és azt lapozgatva halad, fel sem nézve belőle. - Altatásban tartjuk, mivel az állapota még elég kritikus, és máshogyan nem tudná befogadni a szervezete azt a sok gyógyszert, amit kapott. Nem kell megijedni, elég jók az esélyei - fékez le egy ajtó előtt, amit elhúz, és előre engedve minket lép be utánunk. Mit keresünk mi itt? - Ha bármi baj van, ott a gomb, azt tessék megnyomni - mutat az ágy felett egy kapcsolóra, és már el is tűnik.
Jimin azonnal lepattan az ágy melletti székre, míg Jin és én, mint akit karóba húztak, úgy állunk az apró terem szélében. Szép hasonlat…
Sötét van itt, a redőnyök le vannak húzva, és a csendet a gép egyenletes pittyegése tölti be, melynek monitora mutatja, Jungkook tényleg él még. A szájából cső lóg ki, a karja be van gipszelve, az oldala be van csövezve, ami jól látszik félig kitakart, majdhogynem teljesen meztelen testén, és szabad csuklójához infúzió van kötve. Ismerős nekem ez a közeg, sokat jártam kórházban, de akkor többnyire nem én, hanem egy hozzátartozóm volt beteg. Ő hozzám tartozik? Felelősséget vállaltunk érte, mikor beléptünk a mosdóba, még, ha akaratlanul is. Nem hagyhatjuk magára…
Halkan mellésétálok, és mutatóujjammal végigsimítok feldagadt orcáján. Olyan puha, mint gondoltam.
- Jól elbántak veled, haver - suttogom, mintha esély lenne rá, hogy meghallja.

Majd’ két órát töltöttünk bent nála, míg azt találgattuk, hogy vajon mit tett eme állapot kiharcolása érdekében, de természetesen, semmire nem jutottunk információk nélkül. Majd másnap órák után jöttünk megint, és harmadnap is. Emlékszem, aznap majdnem szívinfarktust kaptunk, mikor nem találtuk a szobájában. Mondjuk, hol a legjobb egy ilyen dolgot megélni, ha nem egy kórházban? De szerencsére kiderült, hogy csak leszedték a gépekről, és már az ébresztőt is beadták neki, így átmentünk az új helyre, és ott vártuk, hogy magához térjen. Igen, ezután volt az első igazi találkozónk, ahol megmutatta, hogy ki is ő valójában. Sosem fogom megbánni, hogy megismertem…”
 
A gerincemet végigropogtatva tápászkodom fel a kényelmesnek éppenséggel nem mondható ülőgarnitúráról, és pár bizonytalan lépés után meg is indulok könnyíteni magamon. Már épp nyitnám az ajtót, mikor meglátom Kookot a táncterem ajtófélfájának dőlve, ahogy a földön ül és néz befelé. Valamin nagyon elmerengett. Vajon, Jimint figyeli? Kíváncsian odaosonok, bár egyáltalán nem tűnik fel neki az sem, mikor már közvetlen mellette állok. Bekukkantva csupán a szenvedő szőkét vélem felfedezni. Mi az istennyilát művel, azon kívül, hogy ott hátul egymagában vonaglik? Minden erőmre szükségem van, hogy ne nevessem el magam.
- Hogy az isten baszná meg! - túr idegesen hajába, nagyot dobbantva a földön. Ha nem megy neki, miért nem kér segítséget?
- Milyen csúnya valaki szája… - jegyzem meg nem túl hangosan.
- Jesszus, Tae! - kapja felém fejét Kook rémülten.
- Bocsi, Süti - nevetem el magam és letelepedek mellé törökülésbe.
Fejem a vállára hajtom és mélyen belélegezve az illatát nyugtatom magam, hogy itt van mellettem, egészséges és bár nem sokon múlt ma, hogy az a barom nekiessen, de nem történt szerencsére semmi. Ez nem az a gyenge, esetlen Jungkook, aki akkor volt. Sokkal közelebb áll már a férfivá váláshoz, és én szörnyen büszke vagyok rá, hogy mennyi mindent kibírt már. Ettől eszembe jut az első közös balhénk is, mikor én akartam megvédeni a saját osztálya ellen.

“ Épp a többiekkel lézengtünk a folyosón, mire egy éktelen ordítás változtatott megannyi diákot körülöttünk szoborrá.
- Balhé? - kapja fel fejét Jimin, és már látom is, hogy örömében belül táncot jár. Igen, mi nem csak kiváltjuk a verekedéseket, hanem be is fejezzük. Sajnos, vagy nem sajnos, de a vérünkben van. Én nem szeretek másoknak ártani, csak, ha megérdemlik, ám akkor nagyon komolyan megtorolom. De ez most más volt… A pulzusom megemelkedett, ahogy elmémbe szőtte magát a jó öreg aggodalom, hogy mi van, ha…?
- Nem tudom, de jobb lesz, ha megnézzük! - indulok meg az egyetlen zárt ajtajú terem felé az emeleten, és habozás nélkül rántom fel azt, mire valami olyan tárul a szemem elé, amit sosem akartam volna látni. Mondjuk, ki igen? Biztos akad olyan is. - Jimin, hívd Mon-t és Sugát! - kiáltom el magam, és már rohanok is segíteni bajba jutott társamon. Talán ezzel követtem el a legnagyobb hibát, amit tehettem. Azt leszámítva, hogy előző nap meghúztam a bal karomat, egész jól funkcionált, de az influenza még nem ürült ki belőlem teljesen, így valami retkes rongynak éreztem magam igazán. Anya amúgy sem akart így beengedni, mert mindenkit megfertőzök, de nem én lennék Kim Taehyung, ha egyszer hallgatnék a szép szóra, nem? Azt már mondtam, hogy nem vagyok normális? Fejjel rohanok a vesztembe.
Még mielőtt elérhettem volna Kookot - akinek nem mellesleg valami anyaggal be van tömve a szája - erőszakosan a földre löktek és helyből hárman csimpaszkodtak nekem. Ja igen… sokra megyek még egészségesen is öt fiú ellen tök egyedül. Csak abban reménykedhetek, hogy Jimin siet eléggé, különben ma engem visznek el a mentők…
- Ne~! - nyüszít fel Kook, mire minden izmom befeszül, de nem jutok sehová, leszögeztek. - Ezt mégis, hogy gondoltad, taknyos? - lépdel elém egy undorító képű kölyök. Taknyos? Idősebb vagyok nálad, te fasz! Szóra nyitom a szám, ám ő ezt nem úgy gondolja, hogy én válaszolok is neki, így olyan erővel rúg gyomron, ami teljesen eltántorít. Az erőtől még az engem tartó fiúk is kénytelenek egyet hátralépni, de erősen tartják már teljes súlyomat. Az előttem álló, toporgó colos tekintetével bombáz, de én állom a sarat, nem tud meghatni. Ha lúd, legyen kövér, nem? Féloldalas mosolyra húzom ajkaim, jelezvén, hogy engem ugyan nem fog megtörni, ez viszont nem igazán tetszik neki. - Vicces? Mi? - csapja tenyerét arcomra, de nem rezdülök. A hangja nagyobb, mint az ereje. - És akkor ez hogy tetszik? - lendíti a karját, melybe egy háromszög alakú vonalzó van. Ez most komoly? Az oviban vagyunk? Egy vonalzóval akar nekem ártani? Ám mielőtt elérne hozzám, Jungkook felpattan és a vállába harapva hatástalanítja a srácot, aki fordulva őt találja, aki, ennek hatására, megint a földön köt ki.
- Kookie! - kiáltom utána.
- Tae - nyüszít fel fájdalmasan, mire én rántok magamon, de megint nem történik semmi. A colos vérszomjasan rám mered és reagálni sincs időm, szélsebesen végighúzza a nyakamon játékszerét, mire valami szúró, égető érzés kezd erősödni a területen, de az adrenalin nem hagyja felfogni, hogy bizony ott fájnia kellene.
Az ajtó olyan erővel csapódik a falnak, hogy a kiálló fém kilincs lyukat üt a vakolatba. Végre…
- Játsszunk - ereszt el egy gúnyos mosolyt Yoongi, mire a három srác elenged, én meg kis híján pofára esek. Nem voltam felkészülve arra, hogy megtartsam magam. RapMon az ajtóba maradt, Jimin a terem túlvégébe menekültek felé, míg a szőke kertelés nélkül csoszog középen. Már épp indulnék neki a colosnak, miből egy határozott parancs ránt vissza.
- V, menj és szedd össze Jungkookot! - utasít a leader, ezzel elvágva a tervemet. Baszki! Ennyire nem bíznak bennem?! Kurvára ura vagyok önmagamnak, és egyel még simán végeznék is! Nyugi… most nem ők a fontosak, csakis Kook. Egy nagy levegőt véve megfordulok, menekülni hagyva ezt is, és bizonytalan lábakon ugyan, de a maknaéhoz sétálok. Míg Yoongi félemlíti a kicsiket, én összeszedem minden önuralmamat.
- Fel tudsz állni? - nyújtom neki a kezem, hogy felsegítsem, de nem fogadja el, inkább egyedül talpra vergődi magát. Mint mindig, most is makacs. Az utolsó pillanatban sem adja fel, de én akkor sem hagyom magam lerázni. Hóna alá nyúlok és karját a nyakamba teszem, mire feljajdul. - Ne haragudj - vágok bűnbánó képet, mire csak megrázza a fejét, hogy nincs gond, és a másik irányba néz. Követve tekintetét, meg is látom Chimet a terem közepén lecövekelve, míg Yoongi már majdnem eléjük ért.
- Szarok vagytok! - toppant egyet a lábával, mire mind az öt menekülni kezd, akár a csorda állatok, és kikerülve Jimint, az ajtót veszik célba. RapMon vár pár pillanatig, kiélvezve a fiatalabbak riadt arcát, majd arrébb lép, hogy kimenekülhessenek.
- Tae, a nyakad… - érzem meg Kook leheletét, mire már érezni is kezdem a sebet.
- Jah, nem vészes - nyúlok oda szabad kezemmel, hogy megbizonyosodjak állapotáról, de komolyan nem fáj igazán. - Elmúlik - legyintek. Körbevizslatok, felmérve a lehetőségeket, mire érzem, hogy mellettem megreszket. Ijedtem kapom oda a fejem, mire látom, hogy könnyeivel küszködik. - Kookie, mi a baj? - engedem el és magam felé fordítom, szorosan tartva csípőjénél, vigyázva, hogy véletlen se érjek a kezéhez, hátha amiatt sír. - Ennyire fáj? - próbálom kifürkészni szemeiből a választ, tudván, hogy ő úgysem mondaná meg.”

- Ez nem mozi, tűnés, törpék! - iramodik meg felénk egy igencsak felbőszült rapper, mire gondolkodás nélkül Kook csuklójára fogok, és felállás közben őt is felrántva rohanok vele az előszobába, elvágódva a kanapén, míg ő rám esik.
- Mi bajod van, TaeTae? - korhol meg, de én elnevetem magam. Annyira jó ez az érzés. Az elől az őrült elől menekülünk, aki már kimutatta foga fehérjét, jelenleg mégsem ártalmas ránk - inkább csak Kookra -, így nincs is mitől félni. - Hallod, mi van? - támaszkodik meg kétoldalt, hogy jobban szemügyre tudjon venni. Nem érti, hogy mi ütött belém, de az igazat megvallva, én sem. Boldogít a tudat, hogy nincs miért aggódunk. Megnyertük az első fordulót, mindenki jól van és, bár Jimin épp mensizik, nemsokára rendet teszek abban a sötét fejében. Annyi minden történt velünk és, bár hihetetlen zűrös volt a kezdet, egy hét fős, nagy család lettünk!
- Annyira szeretlek, Süti! - karolom át és rántom magamra, mire ő nyekkenve a mellkasomra érkezik, de nem ellenkezik az ölelkezésem ellen.

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts