15. The reward

Hasznos pihenésnek becézett büntetésemet töltve próbálom kihúzni magam a mozgás alól, mert már tényleg nem bírom sokáig. A szemem ide-oda ugrál az ő alakját figyelve, ahogy a labdát pattogtatva incselkedik előttem, mint aki arra vár, mikor szállok vele szembe. Megőrült? Az lenne az utolsó, hogy én nekiiramodjak. A nap is alig kelt fel, de már iderendelt engem, és ha nem futkorászok legalább egy órája, akkor egy perce sem. Jin sincs itthon, csak úgy eltulajdonítottuk a hátsó udvarán elterülő, két palánkos, betonozott kosárpályát, amely körül szépen körbe van nyírva a fű, ám kicsit távolabb már mindent gaz borít.
- Próbáld meg megszerezni - húzza féloldalas mosolyra ajkait és megáll, a kezébe fogva a labdát - nekem meg a szívem. Semmi gúny nincs benne kivételesen, csupán az igazi, leplezetlen öröm. Így elnézve őt, komolyan boldognak tűnik. Egy fekete sapkát visel, szürke pulóverrel, fekete melegítőnadrággal és fehér, magas szárú tornacipővel. Talán, ha van már nyolc óra, ráadásul vasárnap. Tudom, hogy nem lusta, ám ennyire energikusnak sem láttam még. Reggelente a hűvösség még mellénk szegődik, de már fokozatosan egyre melegszik az idő. Elővéve legszebb pillantásomat próbálok rá szavak nélkül hatni, hátha megenyhül a szíve. - Muszáj - vigyorog a képembe, ami talán kicsit javít a kedélyállapotomon, de még fáradt vagyok.
Jó őt ennyire felszabadultnak látni. Ezt az oldalát még nem mutatta nekem, és bár’ mindig ilyen lenne. Ha az kell az öröméhez, hogy én játsszak vele - mondjuk, elég egyoldalú a dolog, az én képességeimet tekintve -, akkor míg a tüdőm és nyeszlett végtagjaim bírják, megteszem, amit kér.
Hirtelen mozdulok a nagy, sárga gömbbért, de, mint aki számított erre, nem tudom meglepni, elrántja és lába közt hátrapattintva a másik kezével fogja meg, én meg hadonászok, mint aki egy bogarat hesseget. Újra érte nyúlok, de nem érem el, valahogy mindig eltűnik előlem. Túl gyorsan mozog ahhoz, hogy felfogjam, mi történik. Kínomon elnevetem magam, ő meg ettől felbuzdulva még rádob a tempóra, pedig eddig sem volt esélyem.- Nem lehetne mást játszani? - adom meg magam és lépek egyet hátrébb, tudatva vele szándékaim, miszerint ezt biztosan nem folytatom már. Szemében megcsillan valami egészen ijesztő fény, amitől még inkább megtántorodok. Kellett megszólalnom…
- Mit szeretnél játszani? - nyal végig felső ajkán, tekintetével az enyémet keresve, mely már rég a földet pásztázza. A percek kínosan telnek, mire egy lemondó sóhajjal lép közelebb hozzám és mutatóujját állam alá vezetve emeli fel fejemet. - Ne félj már így tőlem - suttogja szelíden, és valahogy az arca is teljesen meglágyul. Még néhány pillanatig engem fürkész, majd elenged és újra mozgásba kezd. - Az a palánk a tied - mutat mögém - Ez pedig az enyém - bök fejével a mögötte lévőre. - Na hajrá! - kiált fel, és hozzám pattintja a labdát, amit éppen csak el tudok kapni, mielőtt orrba verne. Mi van vele? Miért csinálja ezt? Teljesen összezavar…
Pár bizonytalan pattintás után már valamivel bátrabban iramodok meg az ő térfeléhez, és már majdnem ott vagyok, mire elém ugrik, útközben kiverve kezemből a labdát. Egy ideig incselkedik velem, de visszaadja, hadd szenvedjek. Hátamat mutatva neki görnyesztem lábaimat, hogy meg tudjam védeni a labdát tőle, ám hamar bebizonyítja, hogy ez a felállás számomra előnytelen, ezért pördülve hagyom magam mögött, és célozok egyenes a palánkra, hogy aztán ugyan ilyen szépen pattanjon vissza a fém gyűrűről és guruljon el a rákba. Mondtam már, hogy utálom a sportokat?
- Picsába - morgom az orrom alatt, mert most az egyszer nagyon bíztam benne, hogy bemegy. Hogy is hihettem, elvégre, ha nincs itt, akkor is mellé célzok!
- Na, Kook, nyugi - simít hátamra, ahogy elfut mellettem és felkapja azt a szart, amiből már nagyon kezd elegem lenni. Persze, egyszerű hibáztatni egy tárgyat, mikor én rontok mindig, de akkor is! - Most akkor te védesz, én meg támadok - kocog a túlvégre, mire kapcsolok, hogy az a helyem, tehát rohadtul ott kéne már lennem.
Most én lépek elé és fölé tornyosulva használom ki magasságom adta előnyeimet, pluszba még kezeimet is feltartva föléje, hogy véletlen se tudjon célozni. Éppen csak egy tizedmásodpercre áll meg, majd hátrálni kezd, én meg megint csak nem értem, mi van, ezért figyelek. Kimegy a nagy körből és leguggol, majd elrugaszkodva el is engedi a labdát, mely a fejem fölött elhaladva ér csont nélkül a hálóba, s onnan le a földre.
- Mi a…? - hitetlenkedek. - Ilyen nincs.
Suga egy újabb ismeretlen, hihetetlen széles mosolyával lépked elém, és olyan hirtelen ölel magához, hogy szemeim kitágulva merednek a semmibe válla felett, míg levegőt is elfelejtek venni.
- De buta vagy - szuszog nyakamba, de én még mindig csak szégyenlősen ácsorgok ölelésében, félve viszonozni.  - Ha ezt ki tudod védeni, megjutalmazlak - leheli fülembe és, bár szeretném azt hinni, hogy a játék végét jelenti a jutalom, hangsúlya egészen mást sejtet. Hátamat meglapogatva lép el tőlem és áll be megint támadó állásba, én meg fülig pirulva ismerkedek megint a szép, szürke aszfalttal.  
Nem, ne gondolj semmi rosszra! Biztos jó nekem, ha megjutalmaz? Mindegy, most nem ez a lényeg! Csak tennem kell a dolgom és túllépni ezeken a gyerekes megnyilvánulásokon. Jah, mert ő a gyerekes és nem én…
Türelmesen vár, míg lerendezem magamban a vitát, és mikor felpillantva rá aprót bólintok, rögtön elindul. Apró termetét kihasználva lavírozik előlem, én meg kergetem, mint valami félkegyelmű, végig irányába hadonászva, így sikerül párszor oldalba vágnom, de nem úgy tűnik, mint akit érdekel. Hihetetlen, mennyi energia szorult belé, szinte fizikailag lehetetlen már, amit művel. Persze, érzem a finomkodást is, ugyanis rengetegszer bedobhatta volna, sokszor került közel a palánkhoz, de inkább azzal foglalkozott, hogy az agyamra menve, akár velem szembe fordulva baktasson hátrafelé. Egész közel sikerül férkőznöm, mikor megfordul, és ahogy lendítené, átnyúlva felette sikerül kiütnöm a kezéből a labdát, mire felkuncogva fordul felém. Mi olyan vicces? Tuti csak hagyta…
- Végeztünk, hyung? - bizakodom.
- Végeztünk - vigyorog.
- Hurrá! - ugrok meg örömömben és ujjongva indulok vissza a házba.
- Gyerekes - csípem még el eme gúnyos megjegyzését, de nem érdekel, végre pihenni akarok, bár az alvást sem vetném meg.

- Felmegyek zuhanyozni - tájékoztatom tervemről, és amint belépünk, már rohanok is az emeletre. Túrok magamnak egy tiszta rövidnadrágot és pólót, majd már be is rohanok a fürdőbe. Lent is lehet tusolni, illetve, ott kád van, míg itt kabin, de ezt szoktam meg, mindenképpen jobban szeretem az emeletit.
Lehajigálva izzadtságomtól átnedvesedett cuccaimat a csempén hagyom, és belépve a tálcába azonnal megnyitom a csapot. Felszusszanva ugrok arrébb, mikor a jéghideg víz eléri a vállamat, de gyorsan állítva a hőmérsékletén élvezem, ahogy a kosz távozik a bőrömről. Jól átnedvesítve magam nyúlok egy tusfürdőért, ám nehéz a választás. Legalább ötféle van, mert Jin mindig gondol ránk is. Végül a narancsosat kiválasztva nyomok tenyerembe és dörzsölöm vele át alaposan magamat. Még egy keveset folyatva ezúttal másik kacsómba, tincseimbe masszírozom a hűvös, sűrű, sárgás cuccot és már szabadulok is meg tőle. Nem ritka, hogy tusfürdővel mosok hajat, mert szerintem puhább lesz tőle, mint a samponoktól.

A nyakamban egy törülközővel, még kicsit nyirkosan lépek ki a valamivel hűvösebb folyosóra, de Sugának nyoma sincs a közelben, ezért belépve a már megszokott “szobámba”, arccal az ágyra terülök. Hahh, nem érzem semmimet… Összekaparva magam mászok beljebb és törökülésbe helyezkedve dörzsölgetem hajamat, minél előbb szárazra varázsolva. Izomlázas a vállam is, így ez annyira nem egyszerű, de mikor már nem csöpög, az éjjeliszekrényre dobom az átázott rongyot, és háttal kinyúlok hosszában a puha paplanon.
Nem bukhatok meg testnevelésből, mert egy ilyen hülyeség miatt nem fogom újrakezdeni az évemet. Egyedül ebből álltam gyengén egész évben, de akkor sem gondolom, hogy ezt érdemlem, miután szinte minden órán részt vettem, sokszor akár komoly fájdalmakkal küzdve is. Hihetetlen, hogy a tehetségtelenségem miatt húzzanak meg, elvégre, ez nem erről szól, ugye? Vagy de? Ha nem értek valamihez, már nem is számít az igyekeztem? És mi van, ha mondjuk...
Az ajtó halk nyikorgása zökkent ki gondolatmenetemből, és odafordulva Sugával találom szembe magam. A kora reggeli nap sugarai kellemesen ölelik körül a kicsiny szobát, ezzel sárgásra festve mindent. Nem túl erős a fénye, de pont elég ahhoz, hogy jól lássak mindent. Nesztelenül csukja be maga mögött az ajtót és lépked közelebb, majd ül le az ágy szélére. Látszólag ő is tusolt, mert nedves a haja és egy lenge, fehér térdnadrágot visel, egy világosszürke ujjatlannal.
- Emlékszel, mit mondtam? - fordul felém, és kúszik egészen közel hozzám. Vállam mellett térdelve néz le rám és figyeli, ahogy működésbe hozom agytekervényeim, de nem jut semmi értelmes az eszembe.
- Elég sokmindent - jegyzem meg poénosan, de ez megint csak nekem vicces.
- Nyertél - vigyorodik el, amitől rögtön összerándulok. Miért érzem, hogy ennek csak ő örül? Talán, mert így van…
- Jaj, ne… - nyögöm, mire elkomorodik és ábrázata kifürkészhetetlenebbé vált.
- Jungkook - kezdi halál komolyan, ami eléggé megrémiszt. Ledől mellém, és féloldalasan felém fordul, fejét kitámasztott kezébe hajtva. - Nem nyúlok hozzád, míg te nem akarod.
Beáll közénk a kínos csend, ugyanis erre nem tudok mit mondani. Akarom, sőt… de félek. Nem vagyok kész rá, hogy még egyszer átéljem azt, még ha finomabban is csinálná, sem. Talán, soha nem is leszek. Szerelmes vagyok én egyáltalán, vagy ez valami egészen más? Nem voltam eddig egy lánnyal sem, így fogalmam sincs, velük milyen. Lehet, ez a baj? Miért vonzódnék valakihez, aki olyat tett velem? Lehet, mert eleve nem vagyok normális… csakhogy, ez akkor sem válasz rá. Most kéne megfutamodnom, míg mind a ketten sérülések nélkül megússzuk. - Túl sokat agyalsz - pöcköl homlokon, mire mérgesen felé fordulok, hogy megmondhassam a magamét - haha, persze -, de meglepetésemre ajkaival találom szembe magam, ahogy egyenesen a számra tapadnak. Pulzusom azonnal megugrik, az arcomat elönti a forróság és jóleső bizsergés fut végig a gerincemen. Finoman mozdítja puha párnáit, ügyelve arra, hogy véletlen se tűnjön betolakodónak, mire erős késztetést érzek, hogy most én kezdeményezzek, de természetesen, nem teszem, csak várom, hogy mit lép. Eleinte lágyan játszadozik, beszívogatva ajkaimat, majd nyelve figyelmeztetés nélkül csúszik enyém mellé, és szinte falni kezd. Olyan hirtelen vált hevesbe, hogy nem tudom nem viszonozni. Csókunkba elégedetten morran, ami kicsit bátorít is. Félig fölém magasodva fedezi fel szám minden szegletét, mire kezét megérzem a pólómmal ügyködni. Belereszketek, ahogy kicsit feljebb húzva az anyagot tenyere a köldökömre simul és ide-oda jártatva simogatni kezd. Bánatomra elhúzódik, ám nem messzire, apró puszikkal hintve arcomat egészen az államig, halad le a nyakamra. Éppen csak érintve engem kalandozik, de bennem mégis ott van a félelem kis szikrája. Mi van, ha megint megharap? - Nem foglak bántani - suttogja két puszi között, mintha megérezte volna aggályomat. Tényleg figyel rám… Oldalra billentve fejemet adok neki nagyobb teret és érzem, hogy belemosolyog hajlatomba. Végig pólóm ívén, majd fel az állkapcsomnál, egészen a fülemig, ahol olyat tesz, amire semmiképp sem számítottam volna. Bekapva cimpám alját belőlem egy jóleső sóhaj törik fel, ami még engem is meglep, de nem tudok neki különösebb figyelmet szentelni, mert nyelvét bevetve kezdi el kényeztetni az érzékeny bőröm, mindvégig gyorsítva hasam simogatásán. Túl sok inger nekem ez egyszerre, kezd minden szétcsúszni körülöttem, de még tudom tartani a szigorú némaságot. Szégyenlem hallatni a hangom, így is elég nagy az egója, nem kell még nekem is növelni. Kieresztve szájából a fülemet, ezúttal követelőzőbben kap nyakamra, finoman szívva és nyálazva, ahol csak ér. Tehetetlenül markolok mellette a paplanba, mire véletlen a kezem szélével hozzáérek, fokozva végzetem, ugyanis, nem is ő lenne, ha nem vette volna észre. Az orromon nem kapok elég levegőt így kicsit szétnyitva ajkaimat szuszogok, ami ugyan már túl hangos, de pont nem tud érdekelni. - Kook - leheli átnyálazott nyakamra, mire megborzongok a jóleső érzésre. - Tedd oda a kezem, ahol érezni szeretnéd - fog szabad kezével az enyémre és teszi arra, amelyik a hasamon van.
- Mi? - hülök el. Ezt most biztosan jól hallottam?
- Hol szeretnéd, hol érjek hozzád? - ingerli tovább a nyakamat, de én nem mozdulok, mire olyan hévvel lendül nekem, hogy hangosabban felszusszanok. Pontosan tudom, hogy hol szeretném, de teljességgel kizárt, hogy én ilyet csináljak! Mégis, hogy gondolta? Nyelvét egy csíkban végighúzza ütőeremen, és óvatosan ráfúj, mire megfeszülnek az izmaim. - Gyerünk - suttogja és folytatja a kínzásomat. Mintha nem is én uralnám kóbor végtagomat, ujjaimat az övéibe akasztom és nagyon lassan lejjebb tolom tüzelő ágyékomra. Neki nem is kell több, rögtön rámarkol ágaskodó, kőkemény férfiasságomra, én meg visszarántva a karomat mélyesztem körmeim a paplanba, hangosan belenyögve a levegőbe. Gyorsan és határozottan simogatja, masszírozza nemességemet a vékony agyagon keresztül, közben nyakammal játszva. - Engedd ki - vezeti végig nyelve hegyét arcélemen. - Hallani akarom - Keze eltávolodik, és ahogy becsusszan nadrágomba, rögtön megtalálva engem, erősen rám szorít.
- Hahh - tör utat belőlem élvezetem hangja. Eleinte csak ismerkedik méretemmel és finoman masszíroz, ám, ahogy egyre sűrűbben adom tudtára, hogy tetszik amit csinál, ujjait körém fonja, és lassan húzgálni kezdi a bőrt. Akaratlanul is néha belemozgok, de látszólag ez őt inkább ösztönzi, mintsem zavarja. Ajkai újra az enyémekre találnak, és egy követelőző, mély csókba invitálva gyorsít keze mozgásán, ám nem hiszem, hogy kifejezetten élvezheti, ahogy a szájába zihálok, mondjuk, nem távolodik el, így, talán, nem gond. Nyelve szinte a torkomban van, már az egész arcom nyálas, mindent arra hajtva, hogy teljesen elvegye az eszem. Alhasam megfeszül és érzem, hogy közel a vég, mire elenged, és ő is eltávolodik. Kétségbeesetten kapom rá a tekintetem, mire egy önelégült mosollyal találom szembe magam. Feltérdel mellőlem és egyik lábát átvetve felettem ül csípőmre. Könyörögve lendítek csípőmön, ezzel fenekéhez préselve férfiasságomat, de nem hatja meg, előrehajolva újra nyakamra tapad. Érzem, hogy nyoma marad művének, de nem zavar, nem is érdekel semmi, csak csinálja már! Felsőm szélénél megakad, mire hümmögve tolja feljebb magát, és kétoldalt pólóm aljára markolva húzza fokozatosan le rólam, és fejemet átbújtatva szabadít meg végleg tőle. Felfedező útját mellkasomon folytatja, finom csókokkal elhintve minden centiméteremet. Egyre csak kúszik lejjebb rajtam, egy pillanatra sem eltávolodva érzékeny felületemtől. Kicsit megemelem a fejem, hogy ránézzek, mire ő újra önelégülten feltekint rám. Pillantásommal a plafont kezdem bombázni, nagyot nyelve, ahogy ajkai elérik hasam alját. Megint helyezkedik és eltűnik lábamról eddig melegítő énje, míg meg nem szabadít teljesen utolsó ruhadarabomtól is, amit egy hanyag mozdulattal lendít maga mögé. Szégyenlősen húzom fel térdeimet és zárom össze őket, védve ezzel magától a hidegtől is. Szörnyen kényelmetlenül érezem magam teljesen meztelenül előtte, és eszembe jut, hogy én egyáltalán nem akarok lefeküdni vele! Életem legmegalázóbb és fájdalmasabb estéje volt és...
- Ne feszülj ennyire - nyúl két kezével térdeimhez és feszíti szét őket. Megadva magam erejének, hagyom, hogy lábaim közé férkőzzön. Puha, forró tenyerével bal combom külső felét kezdi simogatni, másik kezével a hasamat, míg lehajolva szintén bal combom belsejét lepi el meleg, érzéki, nyálas puszikkal. Egyre beljebb és beljebb halad, ám direkt kikerülve ágaskodó ékemet csókol hajlatomba. Halkan nyöszörögve próbálom tudtára adni vágyaimat, amit e nélkül is biztos pontosan lát, érez, de még nem hagyta abba a kínzásomat. A sok lihegésbe beleszédülök, és ingerülten dörzsölgetem a takarót, mire hirtelen mozdul, és eddig hasamon cirkáló kezét bevetve teljesen torkára enged.
- Sugahhh - nyögök fel. Nem habozik, rögtön mozgásba kezd, erősen szívva ingatja rajtam a fejét. Égető, nedves, szűk… teljes köd borítja az elmémet, ahogy hangosan zihálok, végig az ő nevét kántálva. Fejemet hátravetve hörgök, már meg sem próbálva megérteni a helyzetet, csak élvezem. Már eleve szörnyen fel voltam izgulva, így mikor megérzem nyelvét alulról rám simulni, minden izmom befeszül, és mindent kiadva engedem magam a szájába. Szaggatottan távozik belőlem ondóm, minek végét ő türelmesen várja, ám még mielőtt teljesen kiengedne szájából, erősebben rászív makkomra, megszabadítva minden esetlegesen bent maradt csepptől is. Eme cselekedete egyszerre jóleső és fájdalmas, ami ingerel, így még egy utolsó nyöszörgést hallatva ernyedek el teljesen és húzom össze magam, próbálva rendezni a légzésemet.
Egy szó nélkül fekszik le mellém, és von mellkasához, én meg, menedéket keresve nála, bújok hozzá, még mindig kicsit zaklatottan. Mindkét keze engem ölel, hátamat cirógatja és hajamba puszilva dönti le ő is a fejét. Ennyi? Nem akar semmi többet? Nem akar engem…? Hasamat nyomja dudorodó nadrágja, így biztos lenne még tovább, ha miattam nem kellene megállni. Ahogy helyzetébe belegondolok, egyre csak rosszabbul kezdem érezni magamat. Valamit tennem kell. Nagyon bátortalanul, remegve simítom tenyerem a kényes helyre, mire megérzem kőkemény hímtagját, ám még mielőtt bármit is csinálhatnék, elkapja a csuklómat és elhúzza onnan.
- Kook, nem kell semmit csinálnod - hajtja magára karomat, mire én át is ölelem. - Csak pihenj - rángatja ki alólunk a paplant és hatja ránk. Akármennyire is szeretnék könnyíteni rajta, komolyan félek, ráadásul ha eddig fáradt voltam, most már hulla vagyok, így inkább átadva magam az álomnak, szívom még utoljára mélyen magamba férfias illatát.

Békés, képekben gazdag, ám érzelmektől mentes álmomból egy halk kopogás ránt ki.
- Gyere - szólal fel Suga, nem túl hangosan. Tényleg… amit vele csináltunk. Arcomat rögtön elönti a forróság és inkább tettetem, hogy alszom, mielőtt kellemetlen helyzetbe sodornám magam. Az ajtó nyílik, de nem jön be senki. Mi van, ha meglepődött azon, hogy itt fekszünk együtt? Rajtam még ruha sincs! Jézusom, ebből hogy magyarázom ki magam?
- Yoongi, ne haragudj, tudnál jönni egy percre? - ölel körül Jin szelíd suttogása.
- Persze, azonnal - válaszol neki, és már csukódik is az ajtó. Óvatosan kihúzza fejem alól a kezét, én meg rájátszva a dologra kicsit mocorgok, hogy ne tűnjön fel neki ébrenlétem, és hiányát megérezve összekuporodok. Gondosan betakar, és már magamra is hagy. Nem tudom, mennyi lehet az idő, de még nem érzem magam elég kipihentnek, így visszaalszom.
- Süti~ - süpped be mellettem az ágy, mire riadtan felkapom a fejem. - Játszol velem?
- Ha? - pislogok nagyokat, várva, hogy tisztuljon a kép. - Aha - dőlök vissza neki háttal.
- Tényleg? - lelkesedik, és a takarót megemelve bemászik mellém, mire eszembe villan valami.
- Tae, ne - szólalok fel irányába fordulva és a lehető legtávolabb húzódom tőle.
- Süti, mi a baj? - kúszik közelebb én meg már az ágy szélén egyensúlyozok.
- Semmi, csak… - idegesen keresek valami hihető kifogást, amivel távolabb tudnám tartani. - Hányingerem van - nyöszörgöm reménytelenül.
- Rosszul vagy? - tűnik el mosolya, és tenyerét a homlokomra tapasztja. - Hozzak valamit?
Ha most feláll innen, a szétszórt ruhák buktatnak le, de ha nem, akkor a csupaszságom. Hahh, nincs más választásom, mint elmondani neki. Azaz, dehogy is, megőrültem?! A fél igazság bőven elég.
- Figyelj… én - nagy levegőt veszek. - Rajtam nincs semmi - sütöm le szemeimet.
- És? - hajol arcomba, hogy mindenképp láthassam. Mi az, hogy és? - Felizgulsz rám? - érdeklődik kertelés nélkül, ami még inkább zavarba hoz.
- Nem! - keresem meg hangomat.
- Hát, akkor? - neveti el magát.
- Téged… nem zavar?
- Ne szenvedj már - túrja be közöttünk az anyagot és magához ránt egy ölelésbe. Amúgy is kócos hajamat még inkább összeborzolja, és végignyomorgatva engem rángat, mint valami rongybabát. - De amúgy - húzódik kicsit távolabb, hogy szembe tudjon nézni. - Mit keresel az ágyban pucéran? - arcomat vizslatva keresi a választ, melyet nekem eszemben sincs megadni, majd szája kis ó alakot formál. - Jó, ne mond el, rájöttem.
- Mi? - próbálom leplezni zavaromat, de nem hiszem, hogy sikerülne.
- Semmi, semmi - tápászkodik fel szórakozottan. Most jobb, hogy valami mást hisz? Nem egészen… - Szedd össze magad, aztán gyere le játszani, mert megígérted - hagy magamra, válaszra sem várva. Mikor ígértem én ilyet?

Az egész banda szörnyen segítőkész, ha a kínzásomról van szó. Alig két hetet kaptunk felkészülni a következő előadásra, így gőzerővel próbálunk minden nap, mert, ugyan a szám és a koreó már előre kész voltak, ezt betanulni nem egyszerű. Viszont, ha ez nem lenne elég gond, naponta felváltva korrepetál engem valaki, különböző tárgyakból, melyekből a legkínosabb, mégis a legjobb a testnevelés és a biológia. Amint vége a táncnak, jöhet az ének, utána a konyhában Jungkook pesztrálása különféle nyelvekkel, szavakkal és dolgokkal, amit ő sosem értett és nem is igazán fog. Aztán valamikor este kilenc felé hazaérek, anyu ideges, az a csávó egyre ridegebb velem, az öcséimet meg megint nem láttam egész nap. Azzal próbálom nyugtatni magamat, hogy ez csak időszakos, amint vége a versenynek, jobb lesz, de tényleg olyan biztos ez? Nem tudom, mit jelent leszerződni, de elég komoly dolog lehet, ha a srácok ennyire be vannak rá indulva. Legalább az éjszakákat végigalszom, testileg, lelkileg, szellemileg meghalva.

- Hyung, hol van Jimin? - állítom meg a másodikon Hobit.
- Ma még nem láttam. Miért? - fordul felém megszokott, kedves mosolyával. - Az igazgató velem keresteti - fújom fel durcásan az arcom. Mintha még a diri is tudná, hogy most ki nem állhat engem a srác, ezért kutyaként küldözget utána. Előre félek, ám gyorsan elhadarom neki a dolgot és már menekülhetek is. Így is minden nap azért küzdök, hogy még véletlen se legyek vele egyedül egy légtérben, és, bár itt sem lennénk, nem szeretném, ha a suli tudtára adná a dolgokat.
- Mit csinált már megint az a félnótás? - kuncog fel, tudván, hogy barátját csak akkor keresik a felsőbb erők, mikor rossz fát tesz a tűzre.
- Nem kötötte az orromra, csak, hogy küldjem hozzá.
- V-ssi biztos tudja, elvégre azok ketten össze vannak nőve - válik szélesebbre vigyora, mit nem tudok hova tenni. Tudom, hogy jó haverok, de múltkor pont miattam lettek rosszban, ami szintén bánt engem. - Köszönöm - intek neki, és a lépcsőnek iramodva futok fel a negyedikre, ahol elméletileg órája van. Kerestem már a saját termében is, de nem volt ott, és nem mertem egy osztálytársát sem leszólítani, így maradt ez. Óvatosan bekukkantok a terembe, és meglátom Taet a helyén ülve beszélgetni egy rövid, felálló, világos barna hajú sráccal, így lecövekelve az ajtóban várok. Nem akarom megzavarni, ám a fiú észrevesz, és fejével felém bök, mire Tae követve a mozdulatot, egy széles vigyorral jutalmazva kocog hozzám.
- Mizu, Süti? - már szinte sose szólít a nevemen, csak, ha baj van, így félnék is, ha nem Sütinek hívna.
- Nem tudod, hol van Jimin? - teszem fel újra a kérdést, mire teljesen elkomorodik.
- Nincs bent?
- Nem találom - vallom be.
- Miért keresed? - szinte sziszegi, de nem tudom, hogy a harag nekem, vagy magának szól-e.
- Igazából nem én keresem, hanem az igazgató.
- Kurva életbe - indul meg mellettem. - Bocs, Süti, majd később beszélünk - fordul el.
Hát jó. Nem értem, mi volt ez, de gondolom, innentől átadhatom neki a dolgot. Mindenesetre, ha találkoznék vele, majd megmondom.


- So... you understand already? - keresi tekintetemben az értelmet Nam, ám fölöslegesen, mert nincs.
- I think - mondom bizonytalanul, siralmas kiejtéssel.
- Akkor jöhet a folyamatos jelen? - kezd el nagyban írni az előttünk elterülő, nyitott füzetbe, amit direkt erre használunk.
- De azt már múltkor vettük - húzom a számat, ugyanis már nagyon mehetnékem van, hiába csak húsz perce kezdtük.
- Akkor mu… - kezdene bele, egy nagy plusz jelet bekarikázva, mire elnémul és feláll. Nem értem, mi van, ő már el is viharzik. Egy ideig csak értetlenül meredek utána, de az ajtócsapódás engem is cselekvésre hajt, így kibotorkálok az előszobába.
- És ezt mégis, hogyan gondoltad, ha?! - ordít Taehyung, hevesen gesztikulálva a táskáját éppen csak földre dobó Jimin arcába. Meglátva a narancs hajú egyént, visszavonulót fújok, és a konyha boltíves falához simulva leskelődök kifelé. - Rohadtul nem ezt érdemeljük a múltkori után! És mi az, hogy te kényed-kedvedre kivonod magad a felelősség alól?! - a fiú most nem támad vissza, nem tűnik idegesnek sem, csak leszegett fejjel tűri Tae kitörését. Mi folyik itt megint? - Azt hiszed, nem veszem észre? Ennyire hülyének nézel?!
- Felfogtam - fordítja el a fejét, és nem vagyok benne biztos, de mintha egy könnycseppet láttam volna megcsillanni a szeme sarkában.
- Térj észhez, haver, mert lefelé haladsz - mondja már sokkal halkabban, és a másik fején koppantva egyet fújja ki az eddig bent tartott levegőt.
- Tudom - pillant fel az előtte tornyosuló fiúra, és már biztos vagyok benne, hogy mindjárt kitör belőle a sírás. - Hozd helyre, amit elrontottál, és nem akarok ezzel többet foglalkozni - veregeti meg a vállát, és fejével irányomba biccent, mire Jimin tekintete felém téved. Ijedten kezdek el hátrálni, remélve, hogy csupán véletlen látott meg.
- Kookie - szól nekem bánatosan és ekkor már tudom, nincs hova menekülnöm. Talán, okom se lenne rá, ha nem lennék ennyire beszari, de egyszerűen félek szembenézni az akadályokkal.
- Igen? - teszek pár bátortalan lépést felé, és mikor megmozdul, már-már sokkosan kapom össze magam, nyakamat behúzva, szemeimet szorosan összepréselve, felkészülve mindenre… azt leszámítva, amit tesz. Sosem néztem volna ki belőle, a köztünk történtek után meg főleg, de ugyanúgy félve, mint én, karjai körém fonódnak, és óvatosan ölel.
- Bocsánat a múltkoriért - suttogja a nyakamba. - Én… nem tudom, mi lelt engem. Őszintén sajnálom, nem akartalak bántani és nem érdekel, hogy kihez, vagy mihez vonzódsz, a lényeg, hogy sose hagyj el minket - Tae karba tett kézzel, végig vidáman bólogat a háttérben. Ez úgy hangzott, mint valamiféle szerelmi vallomás. Sose hagyj el minket. Miért van rám szüksége? Bárhogy is, nagyon jól esik, hogy ezt mondta.
- Én is sajnálom, hyung - fonom karom dereka köré.
- Neked nincs miért…
- Most, hogy így mindenki kisírta magát, Kook, jöhetsz vissza, mert az angol még mindig nem megy ennyire jól - lapogatja meg hátamat az eddig nézőként ácsorgó Nam, behaladva a konyhába. Hahh....

Olyan gyorsan eltelt ez a két hét, hogy időm sem volt rendesen megemészteni a történteket. Utolsó nap még az eddigieknél is keményebben gyakoroltunk. Számítva a késői végzésre, mindenki átvitte a másnapra való ruháját és cuccait, amit fel akart venni. Most nem volt megbeszélve, ki miben legyen, így Tae és Jimin segítségével otthon kiválasztottuk, én miben leszek. Egyedül is ment volna, de szerintük szörnyű az ízlésem, és nem is vagyok tisztában a kinézetemmel, így hát nem volt mit tenni, mint átadni nekik a terepet.
Az utolsó próbánknak hajnali fél kettőkor lett vége, utána mindenki ment, amerre még bírt.

- Figyu, Kook - botladozik elém Jimin. - Nem keltenéd fel Hobi hyungot? Bealudt a kádban - dörzsölgeti szemét.
- Miért én? - húzom meg magam. Semmi kedvem sincs hozzá, és a legkevésbé sem akarom ruha nélkül látni őt, és nagyon mást sem. Kivéve… mindegy.
- Mert te - gondolkozik, hogy fogalmazza meg finoman, ám még mielőtt kinyöghetne valami szörnyen szégyenbe ejtőt, inkább közbeszólok.
- Ez nem olyan, mint mikor téged kérnek meg, mondjuk, ugyanerre, csak egy csajjal.
- Nari, nem neked szólt Jin? - jelenik meg egy hasonlóan gyűrött állapotban lévő Tae.
- De, csak én nem akarom pucéran látni.
Hála égnek úgy fest, szent a béke köztük, és talán már rám sem mérges.- Lehetetlen vagy - fújtat egyet, és kezét végighúzva az arcán megindul a mellettünk lévő ajtónak, és kivágva azt, egyenesen a kádhoz megy, melyben, ha még nem halt szörnyet ijedtében a használója, talán jobb lenne ha futnánk. Ha lenne hozzá erőnk. - Hyu~ng, ébresztő, mert megfázol és nem tudunk pótolni! - ordítja, mire esélyesen még a kanapén szunyáló leader is felkel.
- Hagyj, V - hallatszik a panasz és a vízcsobogás, ami azt feltételezteti, hogy pont most fordult háttal a fiatalabbnak, hogy lerázza őt.
- Még mit nem - hajol le és fröcsköli arcon a másikat, ki erre eléggé felbőszül, de minket meglátva inkább csendben marad.
- Megyek, csak menj már! - sürgeti Taet, aki egy fáradt mosoly keretébe vissza is sétál hozzánk.
- Na, így ke...- Fiúk - egyszerre kapjunk mind a fejünket a lépcsőn közeledő Jin felé. - Nem gond, ha együtt alszotok? Yoongi kidőlt az egyik szobában, mondjuk, hozzá Kook csatlakozhat - erre elfintorodok, mert ha felkel, nekem annyi -, Namjoon-t mindjárt felébresztem, és Hopi is elfoglal egyet - sorolja az állást. - De ha gond, megoldjuk - lerí róla, hogy legszívesebben már ő is az ágyat nyomná, de mint mindig, most is utánunk szaladgál. Már épp szólalnék fel amellett, hogy nekem jó a földön is, vagy bárhol, mire Tae a lábamra tapos - száz százalék, hogy direkt.
- Tökéletes - villantja ki fogait.
- Akkor, jó éjszakát - fordul meg legidősebb hyungunk, hogy nyugovóra térhessen.
- Jó éjt - köszönünk mind.
- Ez mire volt jó?! - dühöngök, amint meghallom Jin ajtajának csukódását.
- Nem alszol külön!
- De miért? Nekem tökéletesen megfelel máshol is…
- Mert nem! Majd én fekszem középen.
Felmentünk a “szobámba”, ahol Taehyung rögtön nekikezdett magánbemutatójába és szégyenlősségét megint valahol elhagyva vetkőzött. Jimin elvonult az emeleti mosdóba öltözni, én meg, ha már így alakult, Taenak háttal gyorsan átvedlettem. Furcsa, hogy testnevelés előtt még velem öltözött, most meg inkább kimegy, és biztos vagyok, hogy miattam. Fiúk vagyunk, nem kellene egymás előtt így viselkednünk! Mondjuk, az sem normális sokszor, amit Tae csinál, de nah…
Végül Jimin aludt belül, Tae középen én meg kívül. Az ágyon lett volna még hely, de így is egy kupacban voltunk. Szörnyen utálok már egyedül aludni, így még szép, hogy kihasználom a jelenlétüket. Hamar el is nyom az álom, ám még így is engem utoljára. 

Nem tudom, ki volt olyan kedves, hogy Sugát küldte minket kelteni, de szerintem nem véletlen.
- Ébresztő! - kiáltja el magát, olyan szinten becsapva az ajtót, hogy hallom felsírni a zsanérokat. Közelebb húzódom Tae hátához, hátha ez megóv a felkeléstől. - Most! - rántja le rólunk a takarót, mire már a többiek is mocorogni kezdenek.
- Mi a fasz? - dörmögi Jimin és szép lassan felül.
- Süketek vagytok, baszki?! - ragadja meg barátom kezét és elrángatja tőlem, egészen az ágy széléig.
- Min, mi a geci bajod van?!
Szuper. Mindenki kiabál, feszült és csúnyán beszél. Jól kezdődik a nap.
- Kifelé! - sziszegi ellentmondást nem tűrő hangon, mire a többiek morogva ugyan, de elhagyják a szobát. Hát, nincs mit tenni, feltornázom magam, és letéve a lábaimat a hűvös parkettára már állnék fel, mire Suga helyet foglal mellettem. - Hova mész?
- Öltözni? - pislogok nagyokat, hogy kitisztuljon végre a kép. Most zavart el mindenkit, mi az, hogy hova megyek? Utánuk.
- Itt is tudsz. Behoztam a ruháidat - érzem meg a súlyt az ölemben. Kérdőn felpillantok rá, mire egy gondterhelt arccal találom szembe magam. - Miért velük aludtál?
- Mi?
- Miért nem jöttél be hozzám?
- Nem akartalak felébreszteni - osztom meg vele a fél igazságot. A másik fele az, hogy mellette nehezen ment volna az alvás, mert mindig úgy ver a szívem, ha a közelemben van, hogy még nyugton maradni sem nagyon tudok. Most is csak a fáradtság szegez le.
- Hozzám tartozol, így jogos, ha nem tetszik, hogy másokkal bújsz egy ágyba - ejti foglyul tekintetemet, én meg tétlenül tűröm. Hozzá tartozok? Tehát, akkor egy pár vagyunk? Olyan szívesen megkérdezném, ehelyett viszont egy idétlen mosoly terül szét ajkaimon, ő meg felsóhajtva megpaskolja térdem és kimegy. - Kész a reggeli - csukja be az ajtót.

Felöltöztem és csatlakoztam a többiekhez az asztal körül, és együtt elfogyasztva a reggelit, mindenki haladt tovább készülődni. Engem Taehyung kapott el, mikor épp céltalanul lézengtem az előszobában, hogy ő most bizony megcsinálja a hajamat. Nem volt esélyem ellenkezni sem, nem mintha akartam volna, de bő fél óra, egy tubus hajzselé és egy palack hajlakk után kicsit átértékeltem a kinézetem, és rájöttem, hogy még belőlem is lehet emberkinézetet kicsikarni.

Utunk megint ahhoz a hatalmas épülethez vezetett, mint legutóbb, ám most még a megszokottnál is feszültebb volt a légkör a kocsiban. A sok aggodalom rajtam is talált fogást, így mire odaértünk, már rendesen remegtem az izgalomtól. Ezúttal azonban nem az öltözőben kellett várnunk a sorunkra, hanem kivittek minket a színpad mellé, ahonnan teljesben figyelhettük a többi előadást. Ha lehetséges, még több ember van jelen most, mint eddig.
Eddig miért nem kellett végignéznünk a többieket? Ezzel hatni akarnak ránk, netán eddig nem fértünk volna el, vagy mi van?
- Nagyon jók - súg irányunkba Hoseok, némileg ideges hanglejtéssel.
- Mi jobbak vagyunk! - bíztat minket erőtlenül a vezetőnk, de, elvégre, ez a dolga, nem? Tényleg elég komoly előadásoknak lehetünk szemtanúi, mind kidolgozásügyileg, mind hangban, de szerintem ez is azt jelzi, hogy vagyunk legalább ennyire jók, ha már továbbjutottunk. Hogy én milyen pozitív tudok lenni, mikor nem az én irhámat viszik vásárra…

Ez szinte ködként foszlik szerte, mikor minket szólítanak fel. Megint én vagyok az, akit noszogatni kell. Nos, igen, a hirtelen helyzetekben könnyen lefagyok.
Újra bemutatkozás, köszönés, meghajlás és már kezdődik is. Ami otthon a négy fal között problémamentesen sikerül, itt ezerszer nagyobb teherré válik, minden egyes néző számával megszorozva. Már nem csak a nézők és a zsűri figyeli, hogy mikor hibázunk, hanem vetélytársaink is. A fellépésünkön érződik minden. Hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz, hogy kicsit zűrös időszakot él meg a banda, de még az, hogy kinek hol a hierarchiai helye a sorrendben, elvégre, az mindenhol van. Nem mondanám, hogy uraljuk a színpadot, mert a bizonytalanság még mindig körbeölel minket, de már mérföldekkel jobb, mint az előző.
Túllendülve a felén meglepő módon nem érzem se a jól megszokott fáradtságot, sem végtagjaim fájdalmát. A hangom tisztább, nem akadozik és, bár most jelentősebb szóló szerepet kaptam, azt hiszem, sikerült gond nélkül felénekelnem. Megtaláltam a helyem…

Utolsó előttiként nem kell túl sokat várnunk, maximum az a tíz perc, míg a zsűri dönt, idegőrlő és mindenki zizeg. Még nem tudok reménykedni, de én nekik… nekünk szurkolok. Mondjuk, ez egyértelmű, nem? Láttam azt a rengeteg munkát és szenvedést, ami árán most itt lehetünk. Szeretnék végre egy problémamentes, nyugodt időszakot, ám ez lehetetlennek tűnik így, az utolsó hét előtt, amire a verseny még rátesz. Ha továbbjutunk, folytatódik a gyakorlás, ha nem, akkor fogalmam sincs, mi lesz, de nem tűnnek olyannak, mint akik csak úgy feladják egy kudarc miatt.

Ugyanúgy felsorakoztatnak minket, ám most csak két sor van, miből mi az elsőbe vagyunk, középen. Az emberek egyként, lélegzetvisszafojtva várják az eredményeket. Még a leghalkabb nem is fülsiketítő ebben a némaságban. Komolyan, mintha itt sem lenne senki. A bemondós cipőjének kopogása betölt mindent, ahogy előttünk elhaladva, hihetetlen lassan sétál a mikrofonhoz.
- Harminchárom százalék, hogy továbbjutunk - nem is te lennél, Tae, ha nem szólalnál meg ilyenkor.
- Sss - intik le a hyungok.
- Hölgyeim és uraim - szólal meg drámaian a középkorú férfi. A kezében lévő borítékot kinyitja, és nem veszi ki a benne lévő kártyát, csupán felhúzza, és megkukkantva vissza is csúsztatja. - Az első továbbjutónk… - na? Ki? Megint két kéz fog rám. Jobb oldalamról Hoseok talál be, míg balról Suga. Ha eddig nem voltam ideges, most belül tombolok. - … a Double J! - kiáltja fel magát, mire a mögöttünk lévő sorból ujjongani kezd a két fős kis banda, a közönség egy részével egyetemben. Az ő előadásukra emlékszem is, elvégre itt többnyire nagyobb csapatok vesznek részt, így elég feltűnő, mikor csak ketten állnak színpadra. Egy fiú és egy lány, valami furcsa balett és utcai tánc keverékével. - A következő nyertesünk… - húzza el megint. Belekuncog a mikrofonba, amit nem tudok hova tenni, csak még kíváncsibbá tett. Észre sem veszem, és máris jobban izgulok mindenkinél. - … a Bangtan Boys! - hiába kiabál, a miénktől nem is hallatszott a vége, mibe a közönség is csatlakozik. Hatalmas szemekkel bámulok a semmibe, és próbálom megérteni, ami körülöttem történik. Most komolyan? Továbbjutottunk? Benne vagyunk abban a háromban? Észre sem veszem, mikor valaki a tarkómhoz nyúl és megrántva engem, már csak arra eszmélek fel, hogy legalább három fejjel koccan az enyém, és megint egy csapatos ölelésben találom magam. A nagy kiáltozásokban meghallom a saját nevemet is, ami elsősorban meglep, de hihetetlen jól esik. Az utóbbi időkben furcsák az emberek, minek sejtem is az okát, de úgy fest, a hírnév már elkerülhetetlen. Több percbe telik, mire sikerül lecsitítani mindenkit, hogy folytatni tudják az utolsó továbbjutóval. - És az utolsó pedig, nem más, mint a… - drámai szünet. - … Flower Boy Band! - Rögtön balra mellettünk helyezkedik el ez a több tagos, egyen pólós, igazán színes banda. Nincs jogom megszólni a nevüket, de ez elég… mindegy.


- Jiminssi, ülj le és csatold be magad - szól Jin a parkolóból kikanyarodva Jiminre, aki a mellettem ülő Taehyung háttámlájának támaszkodva beszélget vele. Mindenki zsong, lelőhetetlenek, és ez így van rendjén…
- Otthon buli! - jelenti ki bőszen a narancs hajú fiú, mire én feljajdulok. Hazamegyek…
- Te mindig csak vedelsz, indok sem kell hozzá - jegyzi meg gúnyosan jobbomról Suga.
- Ne mond, hyung, hogy a múltkor nem volt jó - mosolyog az idősebb felé.- Egy kortyot sem ittam, így kifejezetten kiábrándító volt titeket összekaparni, arról már nem is beszélve, amit hagytatok - morogja unottan, mire én meglepettem felé kapom a fejem. Nem ivott? Lehet, őt is megviselték a történtek? Mármint, hallottam róla, mit élt át utána, csak nekem ez akkor is furcsa. Egyre jobban belé esek…
- Akkor együnk! - támaszkodik mögém Hoseok.
- Én tudok itt a környéken egy jó kis éttermet - száll be Nam is, és már jobban tetszik a téma, mert semmi tudatmódosító nincs benne. - Mindenkinek megfelel? - vizsgálgat minket Jin a visszapillantóból. Kinek ne felelne meg? Férfiak vagyunk, az evés a második legjobb dolog a világon! És, hogy mi az első? Az hadd maradjon az én titkom....

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts mar
adjon az én titkom…